Pályázatok » Versképek » Jelige: helia
Hajnal hidege lágy csendet csent
az állomás bágyadt szürkesége köré.
Arcára most komor fátylat lehelt
a köd, mely lomhán terebélyesedett
szét robusztus épületek utcái közé.
Vártalak, akár egy gyermek ha
télnek fuvallata karácsonyt emleget,
s fagyos ablaküvegen hópihe kopogtat,
figyeli éjjel minden didergő álmodat,
majd szellő szárnyán tovareppen.
Tél van most is, magányos és rideg,
lehelletem vágyakozó tüzet gyújt,
s pillanattal később már tovareppen,
akár az álmok, szétoszlik, szárnyvesztetten,
s szívembe szomorú szikrát csal a múlt.
Vartalak, most már tudom, hiába.
Másnak súgod már éjjel féltett álmaid,
más kezével kulcsolod kezedet, s ha
felébredsz, őrá mosolyogsz majd.
Elfeledted rég, amint
reggelente csókot itt
cseréltünk remegve,
szíved a szívembe,
s átölelt az állomás csendje.
Hiányod fájt – s jött a vonat sietve...