A Versképek irodalmi pályázatra benyújtott alkotások.
Pályázatok » Versképek
A szürke árnyai
ordítják a magányt.
A ködfátyol ölében
borongva, társtalan
áll a férfi, a lány.
Pár lépés csupán
mit tenni kéne,
de félnek. Kellenének?
A csöndmasszán áthallik
a vonat zakatolás.
Bátortalan pillantás,
röpke szemvillanás
a gyűrött alak felé.
Tétova mozdulat törik
meg a konok hát görbületén.
Sikolt a fék, lassan
gördül a szerelvény
az állomás elé.
Ott vagyunk, ahol a Tejút tekint
csillagporból szőtt űrporondra,
ott, hol galaxisok árnyéka ring
és a Nap rávetül a Holdra.
Mi vagyunk, kikre a Tejút lenéz,
kozmoszködbe vesző fénylidércek,
kikben a teremtés csillagpenész,
kikben a rossz fekete ígéret.
Csizmám bélésébe szivárgott szürke latyakban
görbítem be az ujjaimat. Szorosan tapad össze
mind. Ahogy éhes sas pontos karma a zsákmányt,
tegnapom elpazarolt melegét csizmámba szorítom.
Minden sáros, szürke, fehér, és barna, fakul, csak
egy múlt századi képeslap, a színét lehalászták,
arcom halvány gondolat. Árnyék. Ráfagy a képre.
Korlátok cikk-cakkja emel keretet körülöttem.
Úgy képzeltem el, hogy majd menekül,
Mert kívül-belül ez az alázat.
S most szemembe néz nem kért egyedül,
Ő teszi, tárjam az ajtót, járjam be a házat.
A kocsma ajtajában ott áll borosan,
A sárga villany elömlik alakján.
Vonzó árnya a falra vetül,
Játszana most is, ha hagynám.
a vasútállomás makettje papírból
volt az első karácsonyi ajándékom
amire vissza tudok emlékezni
minden évben jézuska hozott valamit
hozzá, tavalyelőtt hidat, tavaly sorompót
idén vonatot kérek, de síneket nem
szeretnék, mert ahhoz kell menetrend
hangosbemondó, óra
majd megkérem, legyen ő kalauz
én meg az utas és érvényesítse a jegyemet
vissza, de ne engedje soha többé
azt a szerelvényt befutni sötét alagútba
A köd fátyolán túl a város dereng.
Oda hívlak magamhoz, ha itt kiszállsz.
Fimon vonalak szemzugainkban,
Mosolyogj. Hó fedi el a lábak nyomát.
Még várok a másik peronon.
Valakin áttűz a reggeli fény.
Kontúrja közt halvány kegyelem.
Végigfut a tekintet a korlát bordaívén.
Kívül-belül
Azt érzem,
Hogy imádok élni
Kívül-belül
imádok élni.
Annyi rege,
Sok szép mese köt ide.
Imádok élni
Kívül-belül
Mélyen, ott bent
A végtelen messziségben,
Gondolatok tengerében,
Vérfoltokkal kerítve.
Sárga lámpafénynél
Verset sírni.
Imádok.
Imádok dinnyét enni,
Mustárt s virslit,
Szőlőt falni.
Négy perc alatt halt ki az állomás:
hol az előbb százan voltak, nincs más,
mint egy piros kabátos, vékony lány
lehajtott fejjel ülve a peron padján.
Sós, ragadós a szél csípte arca,
s festékes könnye gördül a két ajakra
- azokra az édes nem rég csókoltakra.
Négy perc alatt halt ki az állomás.
Csend győzte le a szörnyű zsibongást:
a mozdonyt, a füttyszót, a bemondót,
bőröndkereket, csapkodást, búcsúszót.
Üres lett, mint a lányka lelke,
kit most hagyott ott a szerelme
hónapokra, évekre, vagy egy életre!?
Nem jár már itt vonat
Csak a hó meg a szél
Megkövült pillanat
Amikor nem jöttél
Ott ültem egy padon
Arcom a szívemen
Majdnem-könny, nem hagyom
Csak folyna szüntelen
Nálad hányszor dörömböltem
Hogy megmutasd, mi őrzöl benn
S hányszor nem nyitottál ajtót
Elbújtál a kinti zajtól
Bent te s a csend, mit úgy féltesz
Kint én és mi senkivé tesz
A távolság, karod helyett
Csak az ölel, nem adsz helyet