A Versképek irodalmi pályázatra benyújtott alkotások.
Pályázatok » Versképek
Most átkelnék hozzád, ha tudnék,
És karomba zárnálak én!
Repülnék veled a magasban,
Mint fellegek között a fény.
Fogoly vagyok! Testem próbálja
Áttörni önnön gátjait.
Hogy átjussak hozzád, és lássam
A peron másik partjait.
Most kiáltok feléd, mert nézlek,
De elválaszt tőled a sín!
Vonaglok érted a székemben,
És elönti testem a kín.
Láncba vertek! Ott magasodik
Átjáró ezer lépcsője.
Mint hatalmas őslény, mely száját
Morogva tátja vesztemre.
A szürkület függönyén át
rátok bámulok.
De csak a semmi kiált,
néma angyalok.
E nagy tér, ami elválaszt,
és közénk csorog.
– Síró közöny nem nyújt támaszt,
néma angyalok.
Szemetekben a remény hűlt
lángja rám pislog.
Szívetek már oly sokat tűrt,
néma angyalok.
Raknék tüzet, óriás máglyát,
de csak hamut fújok.
Rég leégett ez a világ,
néma angyalok.
Elfordulnak milliónyi
szenvtelen arcok.
Holt világunk gyászolói,
néma angyalok.
S ha mi majd habokba veszve
végleg eltűnünk,
– az Úr dézsáját megdöntve
kitölti végzetünk;
értünk halk imát ti mondjatok,
néma angyalok.
Fölbuksz megint álmod habjaiból,
- a valóság mosdat és öltöztet.
Ismered már mozdulatairól:
kiolvasott, nyitott könyv előtted.
Álmod langyos érintése elhagy.
Jégverejték ül homlokodon.
Szúr a víz, a valóság csak mosdat,
- mint egy gép úgy cselekszik monoton.
Hajnali csend. Ébredezik a lét.
Esőcseppek hullanak.
Az ég szürke inkább, mint kék.
Valódi Tavasz illat árad,
zápor, virágok, nedves aszfalt,
zöldellő levelei a fáknak.
Ülök a kertben, a világ most
nem több és nem kevesebb,
én bent vagyok, minden más
kint rekedt egy másik térben.
Hallom, ahogy az úton az autók
vízpermetet vernek.
Égbe kiáltó fájdalomban
roskadok magamba.
Elmentél.
Talán most valóban örökre.
Míg a perontól az útig érek
nyikorognak talpam alatt a kövek,
és színesből ismét koromfeketévé lesz az élet,
mint mindig, amikor elmész
-talán- örökre…
Elhagyott üzem áll
Egy kiszáradt tó partján,
Életjelek sincsenek,
Csak a szél az, ami vissza jár.
Egy közeli hegyről látni,
Ahogy magányosan búsul,
Nem jár arra senki sem,
Még az sem, aki koldul.
Peronmagányom,
Száguld a vágányon,
Vagány magány,
Tovatűnt.
Vágány a semmibe,
Akkor is menni kell,
Tovább, tovább, tovább…
Hol vagytok cimborák,
Csak a magányom,
Fekszik a vágányon,
A sín a kín,
S hiába rím,
Száz szó se ír,
Szárszói kínt,
Sokat kibírt,
Magányos szív,
Végállomásra lel.
Mint nincstelen vándor.
Fáradtan bár, örömmel telve,
S kiváncsian érvényesíted
Rejtélyekkel tüzdelt menetleveled.
Rövid utad során
Érintesz számos állomást,
S magadra öltheted
A felkinált vértezeted.
Egyedül. Várok.
Fehéren ásitoz az állomás.
A vas-út
páros magánya vacog,
ahogy ráképzelem
az érkező vonatot.
Türelmes vagyok.
Zúzmara zizeg sálam rojtjain,
sétáltatom zsibbadt lábujjaim.
Nem messze a peronon
megpillantok
egy gubbasztó alakot.
Szürke, néma a táj
minden a ködös elmúlásra vár.
A csend, mely utat tör a térben
didergő lelkem hűvösségében.
A lépcsők, a lámpák
Mind megannyi komor szempár,
árgus tekintettel merednek rám.