A Versképek irodalmi pályázatra benyújtott alkotások.
Pályázatok » Versképek
Ébredek, kelek,
tükörbe nézek,
eszek gyorsan, hogy öltözzek,
otthonról lelépek,
vezetek,
a műszakra időben beérek,
rázok kezet,
köszönök jó reggeltet,
teszek, veszek,
intézkedek,
elvégzem mit főnökék kérnek,
egyet ha tudok ebédelek,
jóllakott leszek,
egy órára nézek,
hol van míg végzek?
Mindjárt repülnek
az utolsó emailek,
majd elmegyek.
Útközben beszélgetek,
kicsit nevetek.
Hazaérek.
Tévézek.
A társammal összenézek.
Vacsorára egyek?
Lefekszek.
Kikapcsolom a gépezetet.
Reggelig így is elleszek.
Szebb jövőre nézek,
Látok idilli képeket.
Ébredek...
Az elhagyott üzem vajon mit üzen?
Része a tájnak, a múló világnak.
Ahogy méltósággal elterül a pusztán,
Olyan bágyadtan néz, szinte tisztán.
Egyszer erős volt és kemény, ahogy élt,
Ahogy bádogfalai közt életre kélt.
Ahogy hirdette, hogy kemény, mint a kő,
Ahogy számára nincs már több jövő.
Névtelen.
Névtelenül átszelni a végtelent.
Név nélkül elveszni,
sanyargatva szüntelen.
Mit számítanék név nélkül?
Nevem lenne: Névtelen.
Névtelen.
Névtelenül halni meg.
Névtelenül a nép menekül,
a gyilkos bűntudat elől bűnbe menekül.
Ölni, halni véletlen, névtelen.
Nyugodni békében, bűntelen.
Alszik a város, alszanak az utcák,
Alszanak a kertek, alszanak a házak,
Alszanak a szobák, alszanak a polcok,
Alszanak a boldog s szomorú Lázak.
Egyetlen házikó virraszt még az éjben,
Annak is egyetlen, virrasztó ablaka,
Az éjjeli lámpa sárga fényű, forró,
Keresztül libben egy gyermekkor dallama.
Beborít a köd, akár gyűlölet a gyengéket,
beleolvadok, mint havas tájba sarki nyulak.
Azzá leszünk, amit megununk,
amit hátrahagynánk.
Szeretném, hogy jöjjön vonat.
Magára borult bársony
lepel takar;
nem vörös, fehér.
Tiszta, frissen köpült vaj,
vagy egy lepedő:
gyűrött,
mint ráncos homlokon
gőzzel, vasalhatatlan sors ráncai.
Üres, tiszta lap: magány,
annak szűzen hagyott szürkeségébe borult,
színtelen festékkel rajzolt életvonalán,
átlátszó, sehol semmi, senki,
nyugodt, süketen hangos magán állomás.
Minden öröm oly parány,
A Bánat a végtelen tenger,
Benne úszik a Magány.
A túlpart nem is látszik,
Befelé sodor egy csók-apály,
Mögöttem gyermek játszik.
Stoppoltál már valaha?
Ha igen, talán igazat adsz nekem ma,
abban amivel hasonlítom,
ha várod az autót az úton.
El szeretnél jutni valahova,
célod ismered, ez a titka.
Azt, hogy miként jutsz el oda,
előre nem tudhatod soha.
hiszen, tudható: nincs teremtés, ha nincs képzelőerő.
ímhol látható, mit idézett meg a féktelen álom,
hogyan is vegyített a nagy szellem és lélekkeverő?
itt, ahol majdan véletek együtt én is megtalálom
az életünk miértjét, hiszem, s vallom, a nagy tervező
zseniálisan ötvözte a célt, amely a végtelen
távolában is jól kivehető! és eme zöld mező,
ahol a természet vakon pazarolt, most az értelem
győzelmi indulója tarol, és hét határon át zeng!
de, persze ez nem afféle ódon retrográd munkadal,
amiben az elhallgatott igazság bugyután feszeng.
Testvéremnek kell lenned,
mert testvéred vagyok.
Szeretnünk kell egymást,
mert testvérek vagyunk.
Nem vagyunk egyedül.
mégsem vagyunk együtt.
Hasonlítunk egymásra,
mégis különbözünk.