Sörversek

Ha az élet röpke szárny,
Lekötöm én azt, az ám!
Nem kell nékem gyors roham,
Ha tele a poharam.
Úgy mondom el legvégül,
Sorra mind és egyre föl,
Hadd hallja a mennyököl:
Szép az élet, körre kör!
S a szárnyad visszaadom,
Én habon úszok, habon!

Ki szólna rám, a cimborák?
Csupa bolond s kebelbarát!
Ők is hozzák és el is viszik,
A poharakat tele töltik.
Töltjük egymás idejét,
Elmondtunk már száz mesét,
Csak azt nem mondtuk: Itt a vége!
Menjünk vissza az elejére.
Itt kezdődött minden, vagy távolabb?
Odaérünk, míg elillan a hab.

Egy az élet, ezt járják mindenütt,
De mondok én nektek egy nagyszerűt,
Ki iszik, kettő is dukál,
Egy nap, s egy ezüst holdsugár.
Ezen felmegy, s azon visszajön,
Ha van szükség, Tőle kér kölcsön.
Mert hát sok a csengő pohár
És mind öblös hangjára vár,
Hogy elkezdje dalát, mert tudni véli,
A boldog embertől vissza nem kéri.

Hogyan is születtem, hosszú játék!
Voltak kik bánatként említették,
Voltak kik örültek, de fülig,
Egészen le, a köldökömig.
Fiú ez! - mondták. Csapodár!
Nem lesz ebből csudabogár!
De lettem én büszkén mondom,
Bánatomat nem én hordom,
Odaadtam én a nőnek,
A szép májusi esőnek.

Igyunk a barátra és nőre,
De leginkább a szeretőkre!
Ha bánat van, kell a barát,
De ha egyéb is, ugye hát!
Akkor jön a nő, ki ápol, ölel.
Ám hátulról biz' ki ismeri fel?
És rájövünk, hogy szeret ő,
Ki feleség, anya, a nő!
Igyunk hát barátra és nőre,
De leginkább a szeretőkre!

Lettem bár én vén öreg,
S megittam a sörömet,
De nem javát, hol van az még!
Lesz itt százezer múló ég,
Mire azt mondom itt a vége,
Nézzünk most már a fenekére.
De addig, itt oly jó nekem,
Míg földek, hazák, tájak
És kezek munkájának
Ízét, poharamban lelem.