Jelige: Zsófi telefonja

Beküldte: admin, 2011-04-08 20:26:10  | Címkék: zs

Zsófi telefonja mesél

Sándor és Alex

-   Mindig veled foglalkozik! Téged ki se kapcsol, a te csörgésedre ébred, és egész nap téged hallgat. Úgy érzem, engem teljesen elhanyagol – mondta a szürke ütött-kopott Sándor, Zsófi több mint tíz éves telefonkészüléke. Még abból az időből maradt Zsófival, amikor a ’por- és ütésálló készülék’ új fogalom volt. Gyakorlatilag csak tárcsázásra lehetett használni. De azt is csak bonyolultan, hiszen mindössze száz nevet tudott elmenteni a telefonkönyvben.

-   Ne mondd már. Most mind a ketten itt ülünk a sötétben, a sok sminkeszköz, tollak, noteszok, cetlik, számlák és rágógumik között. Ugyanúgy vergődök én is. Ugyanúgy nem látok semmit. Ugyanúgy vágyom arra, hogy kezébe vegyen, és valakit fölhívjon – mondta sopánkodva az ’új készülék’: Alex.

-   Te is tudod, hogy nincs igazad. Ahogy fölszáll a buszra, téged rögtön a kezébe kap. Nem tudom, hogy játszani fog-e, vagy telefonálni, vagy talán egy újabb emlékeztetőt beállítani, de biztosan állítom, hogy téged vesz elő.

Zsófi

Zsófi ma is, mint minden reggel szaladt a busz után, hogy elérje még a csúcsidő előtti járatot, leülhessen és megszervezhesse a napját. Az a húsz perc, amit a buszon töltött döntő fontosságú volt. Ez a mindennapos rutin segítette, hogy fölébredjen, készen legyen a munkára, átgondolja mindazt, ami az előző napokban történt, lélekben felkészüljön az aznapi találkozóira, és néhány gondolatot lejegyezzen.

Zsófi rengeteget dolgozott. Az egyetem alatt elvégezte a szakmai gyakorlatát egy marketinges cégnél. Nagyon tetszett neki és minden energiáját belefektette, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Sőt, mint ahogy mindig is tette: igyekezett kitűnni a többiek közül. Így is lett. Nem véletlenül ajánlottak neki munkát rögtön az egyetem után. Ahogy végzett az utolsó vizsgájával, máris munkába állt. Azóta szinte nincs is megállás. Még vasárnap reggel is hajnalban kel, hogy megírhasson néhány e-mailt, mielőtt elmegy a családi ebédre. Ahogy minden gyerek, ő sem akarja, hogy a szülei aggódjanak amiatt, hogy túl sokat dolgozik, mert nem vigyáz az egészségére, hogy miért nincs egy egészséges kapcsolata senkivel, és hogyan fog így idejében férjhez menni.

Zsófi életében a munka sok változást jelentett. A legfontosabb az volt, hogy kapott egy telefont. Újat. Szupert. Amolyan mindent-tudót. Nem csak játszani lehet rajta, de óriási memóriája is van. Annyi telefonszámot lehet benne elmenteni, amennyi ismerőse Zsófinak sosem lesz. A naptárban pedig rögtön megjelenik, amit a főnöke és a kollegái terveznek. Automatikusan beépülnek megbeszélések és hivatalos ebédek, amikről azonnal értesítést is kap. És persze tele van színes, magas kontrasztú és nagy felbontású fényképekkel.

Ma is, mint minden reggel, Zsófi leült, kinyitotta sötétvörös táskáját, elővette a kis kék tükrét, füle mögé tűrte barna haját, megigazította sötétvörös rúzsát, és kezébe vette Alexet. Aztán megérintette a képernyőjét: onnantól megszűnt a körülötte lévő világ. Semmi más nem számított, csak az a 4x7 cm2. Az, hogy körülötte a buszon föl és leszálltak az emberek; hogy egy helyes huszonéves igyekezett szemezni vele; hogy dugóba kerültek; hogy egy idős hölgynek már megint nem jutott hely: ezek mind nem számítottak. Legkevésbé a sötétpiros táska belseje. Sándor beszélni kezdett és a többiek: a sötétvörös rúzs, a fekete notesz, a sárga cetlik, a mentolos rágógumi, a halványkék számlatömb és a toll figyelmesen hallgatták.

Zsófi és Sándor

-   Nem volt ez mindig így. Éveken keresztül engem vett a kezébe reggel, este, étkezés előtt és után, óra alatt, és néha még a fürdőszobába is magával vitt. Persze, eleinte még össze kellett szoknunk. Lassan pötyögte a betűket. Igyekeztem segíteni, kitalálni, hogy mire gondol, de teljesen irányítani akart. Ahhoz is hozzászoktam. Bár állítom, hogy ha hagyná, hogy segítsek, gyorsabban tudná megírni azokat az üzeneteket – kezdte monológját Sándor.

-   A rövid üzeneteket, ugye? Ugye úgy hívják? – kérdezte az oktondi rúzs.

-   Rövid üzenetek! Persze rövid, de rengeteg egy nap alatt, akár húsz, vagy még több! Tagadhatatlanul kimerültem, amikor egész nap írta és írta azokat az sms-eket. Ő meg csodálkozott, hogy minden nap tölteni kellett. Panaszkodott, hogy nincs elég energiám. Ó, ha tudta volna, hogy engem napi maximum öt üzenetre képeztek. De szó nélkül hagytam és tűrtem, hogy akár húsz üzenetet is megírjon.

-   Kinek írt olyan sokat? – kíváncsiskodott a rágógumi.

-   Hogy kiknek írt? Hát, nehéz lenne mindenkit fölsorolni. Rengeteg fiú és lány, rengeteg pletyka, sok-sok randevú, néhány vacsora, hetente bulik, sok névnapi és szülinapi köszöntő, és megszámlálhatatlan fiú neve.

-   Kinek írt a legtöbbet a fiúk közül?

-   Szerintem Péternek, az ő nevét rendszeresen körmöli a lapjaimra – mondta a notesz.

-   Nem, Péter ízre nem emlékszem – vágta oda az oktondi rúzs.

-   Ádám. Ádám neve jelent meg a legtöbbször. Különös, mindenkit vezetéknévvel mentett el a telefonkönyvemben. De Ádámból csak egy van. Ő Ádám. Amikor neki írt, én izzadtam az ujjai között. Annyira izgatottak voltunk mind a ketten. Az is megesett, hogy kiugrottam a kezéből: még jó, hogy ütésálló vagyok – tréfálkozott Sándor, megörülve a szemmel láthatóan érdeklődő közönségnek.

Zsófi és Ádám

-   És mit írt? – érdeklődött tovább a notesz.

-   Amit írt, az gyönyörű volt. Amit olvastunk pedig meseszép. De már rég nem írt. Persze, már egy ideje alig keresik rajtam – elmélkedett Sándor.

-   Mondj egy példát! Mi is hadd olvadozzunk! – terelte vissza a témát a toll.

-   Egy jellemző nap története, azt hiszem, mindent elmond. Idézem 2006. október 9-ét.

10:28 Ádám: Jó reggelt szépség. ;) Remélem, szépet álmodtál! Mit szónál hozzá, ha ma este találkoznánk?

10:55 Zsófi: Az álmok országából már rég fölkeltem. Nem tudom, sokat kell tanulnom.

11:02: Persze, megértem. Első az egyetem. De nem tanulhatsz egész nap!

11:36 Igazad van, mint mindig. Sőt ha tudom, hogy találkozunk, gyorsabban haladok.

11:40 Ne aggódj, kitalálok valami jót. Tudod, hogy ismerem a város tuti helyeit. Ígérem, jól érzed majd magad. J

12:00 Valami kikapcsoló, kellemes progit! Mondd el, hova megyünk, hogy tudjam, hogyan készüljek? ;)

12:03 Meglepetés! Érted megyek 8-ra. Legyen csodás napod. :*

14:05 Hosszú nap. Legalább haladok. Bár már 8 lenne! ;) Mondd, hova megyünk?

14:07 Haha, de kis kíváncsi valaki. Csak szeretném, hogy megismerj néhány helyet. Menjek korábban? :*

14:20 Igen! Ah, ne, muszáj befejeznem ezt a fejezetet.

Persze továbbra is nézte a telefonját. Várta, hogy Ádám neve megjelenjen a kijelzőn, ahogy máskor szokott. Igazából minden percben várta a hívását.

17:13 Szétrobban a fejem. Ennyi tanulnivalót. A te napod hogy halad?

Az elkövetkező percek még lassabban teltek. Ádám szinte mindig azonnal válaszolt. De amikor késett az üzenet, Zsófi leellenőrizte újra meg újra, hogy elküldte-e az sms-t, hogy jó volt-e a címzett, hogy megfelelő volt-e a szám, hogy van-e térerő, hogy elírt-e valamit. Persze mindent rendben talált. És ekkor.

17:30 Ne aggódj, majd én megnevettetlek.

17:40 Mint mindig, mi együtt: a két bolond…

Zsófi már hatkor alig tudott koncentrálni a könyveire, de hétkor tényleg nem bírta tovább. Letusolt, természetesen engem is vitt a fürdőszobába, nehogy lekésse Ádám hívását. Hajat mosott, szépen megszárította, fogat mosott és igyekezett mosolyogni a tükörbe, mintha Ádámra mosolyogna. Igazán bájos volt. Aztán kirohant. Megkérdezte Margót, a lakótársát, hogy jól néz-e ki. Margó pedig huncutul rákacsintott, mint aki mindent ért. De Zsófi szokás válasza: „Jaj, de hát mi csak barátok vagyunk.” Nem tudom, hogy ő valaha elhitte-e amit mondott. Én sose.

Aztán elérkezett a háromnegyed nyolc. Rendszer szerint Ádám telefonált: „Szia, Szépség. Mi újság? Az a helyzet, hogy csak most fogok elindulni, még meg kell várnom az öcsémet és” Zsófi, mint mindig, félbeszakította: „Ne aggódj, itt várok, és majd csörögsz, amikor ideérsz.”

Persze ettől a pillanattól kezdve nem volt megállás. Zsófi a szobájában ült, és várt, és várt, és gondolkodott, aztán idegeskedett és föl-alá sétált. Amíg: egyszerre csörrentünk a kapucsengő és én. Zsófi lenézett az ablakon, rámosolygott Ádámra, intett, fölkapta a dzsekijét, még egyszer belepillantott a tükörbe, és sok szerencsét kívánt magának. Aztán a lépcsőről félúton visszaszaladt a kulcsáért. Aztán még egyszer értem. És elindultak.

Engem lenémított. Ilyenkor más nem számított. Csak ő, csak Ádám: csak ők ketten. Elő se vett a zsebéből, amíg haza nem ért. Akkor is csak az órájára pillantott. Már vasárnap volt, hajnali egy óra. Fölsétált a szobájába, és amint kinyitotta az ajtót, rezegtem:

01:04 Nagyon jól éreztem magam ma este veled, mint mindig. Már alig várom, hogy végezz a vizsgáiddal.

01:06: Csodás este volt. Köszönöm, hogy megmutattad ezt a meseszép hidat, a lila-sárga fényű teret. Remélem, hamarosan újra beszélgetünk a csillagos ég alatt.

01:10 Tudom, hogy így lesz. Bár még mindig ott lennénk, égkékszemű lány.

01:15 Hamarosan. Mesés álmokat, csodás csillagokkal és a gyönyörű tervekkel.

01:17 Szép álmokat, csodás lány. Holnap beszélünk :*

- Nem ez volt az egyetlen ilyen alkalom. Napokig üzeneteket írtak. Mielőtt találkoztak, és rögtön utána. Folyamatosan. Nem bírtak ki egy napot se egymás hangja vagy sorai nélkül. Nehéz volt lépést tartani a sok üzenettel és az egész napos használattal, de megérte.

Zsófi és a Kötelezettség

-   És mi történt aztán? – kérdezte a rúzs

-   Aztán? Ahogy ez mindig lenni szokott. Zsófi egyetemre járt, Ádám zenész volt, dobolt egy helyi amatőr zenekarban. Ádám az éjszakában élt, bulizott, és a barátai is hasonlóan tettek. A hétköznapok hétvégékké váltak, a reggel délben kezdődött, és az este hajnalban ért véget. Zsófi tanult, diákszervezetekben vett részt, esszéket írt, dolgozott, a hétvégék hétköznapokká váltak, minden nap korán kelt, és alig maradt ideje kikapcsolódni. Az érdeklődési körük, a barátaik, az életmódjuk, a napirendjük, annyi minden volt más bennük. Csak egy egyezett: bolondultak egymásért.

-   Tehát összejöttek?!

-   Ne bolondozz, láttál már zenészt? Az életmódjukhoz és az imaegükhöz hozzátartozik, hogy legyen mellettük egy lány. Mivel Zsófi nem tudta vállalni ezt a szerepet, és nem viselte el, hogy mást lásson Ádámmal, megszakították a kapcsolatot. De nem múlt el nap, hogy Zsófi ne olvasta volna újra a régi üzeneteket. Nem múlt el nap, hogy az ébresztőm után, Zsófi ne nézte volna meg, hogy Ádám esetleg hívta-e az éjjel. Néha előfordult, hogy Ádám becsiccsentve fölhívta, elmondta, hogy mennyire hiányzik neki Zsófi. Ilyenkor álomba sírta magát, napokig bánatos maradt, de nem hívta vissza Ádámot. Félt, hogy ezek az érzelmek tönkre fogják tenni.

-   Aztán elérkezett az idő, amikor reggel telefonhívásra ébredt. Egy átlagos nap, azaz szinte minden nap ugyanúgy zajlott. Még az ébresztőm előtt valaki fölhívta: „Van ma egy szabad fél órád? Beszélnünk kéne a poszterekről.” És Zsófinak mindig volt szabad fél órája. Utána, még az ágyban, a nyitott határidő naplót nézte, áthúzta az aznapi kávét a barátnőjével nevét, és a következő hét szerdára újra bejegyezte.

-   Ezt nem hiszem el! - méltatlankodott a sárga cetli.

-   Felkelt, még le se tusolt, és máris újra csörögtem: „Mikorra lesz kész a prezentáció?” „Ahogy mondtam, ma délután küldöm.” Aztán üzenetet kaptunk: „Ne felejtsd el berakni az új képeket.” Leült dolgozni, beállította az emlékeztetőmet, hogy időben elinduljon az órájára, hiszen hajlamos volt túlságosan belemerülni a munkába. Sietett az egyetemre, útközben vett szendvicset és kávét, leült a terembe. Legalább háromszor rezegtem az óra alatt, mindegyik hívást lenyomta, és óra után visszahívta őket. Újabb bejegyzések a naplóban, újabb átírások, és még néhány új feladat a listához. Közbe újra csörögtem, újabb megbeszélés, miközben sietett egy találkozóra.

-   Így telt az egész nap. Amikor hazaért éjfélkor, semmi másra nem volt ereje, csak hogy újra megnézze a beállításaim között az ébresztőt, hogy másnap időben felkeljen. De mindig egy üzenet, vagy egy hívás volt, ami az ébresztőm előtt fölébresztette…

-   A barátai nem is hívták?

-   Hogyne, és válaszolt is a hívásukra, mindig ugyanúgy: „Szia! Aranyas vagy, hogy hívtál. Most sietek, de később visszahívlak.” De a későbből másnap lett, a másnapból, majd a hétvégén, és végül már szégyellte oly soká újra keresni őket.

-   De Ádám, írt még neki?

-   Nagyon ritkán. A születésnapokat mindig köszöntötték. Néha találkoztak is, amikor látták egymást, együtt vidámak voltak, de a búcsú mindig könnyes volt és nem tudták mikor látják újra egymást. Más életet éltek. Az üzeneteket mindig könnyek követték, így Zsófi igyekezett elkerülni őket.

Zsófi és Alex

-  Az egyetem után változott valami?

-  Igen, de csak rosszabb lett. A nyáron elkezdett dolgozni ennek a cégnek. Új cég, menő. Mindenféle extrákkal. Most itt van ez a telefon, Alex. Szinte le sem teszi a kezéből. Már nincs is határidőnaplója, csak Alex, Alex, Alex. Az összes céges telefonszám benne van. Külföldi hívások, remek. Az egész világ tudja azt a telefonszámát

-   Elég a panaszkodásból. Kikkel beszél Alexen keresztül?

-   Alex szerint ő csak fontos hívásokat kap. Semmi érzelmesség, érzelgősség, semmi csöpögős történet. Azt hiszem, csak a szülei tudják a másik telefonszámát. De a többi ’business’ és az új barátai.

-   És akkor a szülők?

-   Persze, velük néha még beszél is, talán egyszer egy héten. Csütörtökön vagy pénteken. „Akkor, vasárnap jössz ebédre?” „Igen, ott leszek délben.” „Hozol valakit?” „Nem, anya még mindig szingli vagyok. Most sietnem kell. Puszi”

-   És veled, kivel beszél?

-   Velem?! Néha napokig kis sem vesz a táskájából. Persze, ha nem rezgek, akkor nem is izgalmas, hogy mi újság velem. Hogy én ébresszem? Túlságosan hangos vagyok, éles, és zörgök. Alex bezzeg, melódiával ébreszti, mint egy zenekar. Nagyszerű, akkor hallgassa őt. Egyszer annyira elhanyagolt, hogy lemerültem. Sose kapcsolt ki. Így a sim-kódot is elírta. Kétszer. Először Alex sim-kódját adta meg. Nem is volt kedvem bekapcsolni.

-   Kitől kapott utoljára sms-t?

-   A legutolsó üzenetet csütörtökön kaptam. Az anyukája figyelmeztette, hogy hozza el a dobozokat, hogy csomagolhasson neki ebédet, hogy egyen valami rendes ételt. De várj csak, éppen mos írt valaki – Sándor rezegni kezdett.

Zsófi és az Üzenet

A sötétpiros táska elkezdett rezegni Zsófi ölében. Nagyon meglepődött, hiszen ilyen korán senki sem keresi a régi számán.

Zsófi kinyitotta a táskát, és kezébe vette a szürke Sándort. Az ütött-kopott készülék mindig mosolyt csalt az arcára. Nem csak azért, mert már senkinek sincs ebből a típusból, és sokan csodálkoznak, hogy még egyáltalán működik. Hanem azért is, mert Sándor több volt, mint egy készülék. Sándor jelentette azokat az időket, amikor még volt ideje rövid üzenetekben csevegni, és amikor még hitte, hogy majd több ideje lesz azokra, akik fontosak neki.

Föloldotta a billentyűzárat a jól ismert kombinációval. Elolvasta az üzenetet. Szemét elvette a kijelzőről, homlokát a busz ablakának támasztotta, szemében könnyek jelentek meg. Valami régi emlék jelent meg előtte: csodás híd, lila és sárga fények, csillagos ég, nevetés, álmok, Ádám.

Ádám írt: „Mit szólnál egy vacsorához hétfő este?”

Zsófi meg se tudott szólalni.