Jelige: zen

Beküldte: admin, 2011-04-03 07:44:36  | Címkék:

Szép napot nekem

Jó ég, miért vannak itt ennyien? Én meg még azt gondoltam, az emberek ilyenkor már nem foglalkoznak az ügyfélszolgálatra járással. Tehát el is könyvelhetem, hogy a buszt is lekésem. Remek. Még jó, hogy előre szóltam tegnap chaten a barátnőmnek, hogy nem érek haza időben, mert most még fel sem tudom hívni. Legalábbis amíg az az elkövetkezendő 76 év le nem telik, míg sorra kerülök. Na jó, sóhaj. Tépjünk számot. 64. Jó! Takaros kis szám. De hol tartunk? 48. Mi? Mit vétettem? Az, ha tíz perccel számolok, akkor is több mint 2 óra.

Úgyis hosszú volt ez a nap. Legalább pihenek. Leülök a bácsi mellé, aztán bekapcsolom az MP3-lejátszómat. Nincs kedvem hallgatni a többieket. Főleg, hogy most vonult be egy plázacica, a plázafiú barátjával. A villamoson is agybajt kap az ember a tőlük származó beszélgetésektől. Már megint összebogozódott ez a fülhallgató. Ez fizikai lehetetlenség! Pedig én mindig szépen összehajtogatva teszem el. Míg kibogozom, addig is élvezhetem a szőke lány társalgását. Nagyon felfrissítő. Miközben a valóságshowról beszél, úgy harminc másodpercenként néz a műkörmére, amit aztán meg is említ a barátjának, akinek természetesen tökéletesre vasalt haja van és Converse-cipőt hord. Nyilván! Hiányzik a katonaság. Akkor legalább olyan huszonéves fiúk lennének, akik kevesebb időt töltenek a tükör előtt, mint én. De jó is lenne! Leültek, jó messze tőlem, szerencsére. És sikerült, kibogoztam! Végre, már nem voltam messze az agyhaláltól. Megszólalnak a kedvenc dallamaim, és mindjárt jobb.

Közben már 51-nél tartunk. Na, megy ez! De jó is ez a zene közben…. Ha jobban belegondolok, mióta ebben a városban élek, csak úgy közlekedek, hogy zenét hallgatok. Még az utca zaját sem igen hallom. Néha elgondolkozom, és nem tudom eldönteni, hogy ez nekem jó-e vagy sem. Az emberek igénylik a kommunikációt, nem? Lehet, hogy én annyira nem. Van ilyen, azt hiszem. Vagyis remélem, hogy ez bennem nem akkora hiba. Most is beszélgetnek páran, bár ahogy körbenézek, szintén fáradt embereket látok. Különböző korosztályokból. Az arcokon látszanak a ráncok, hiába mosolyognak. De legalább becsülnivaló, hogy mosolyognak. Pár napja olvastam az interneten egy idézetet, mi szerint ha megyünk az utcán és csak úgy mosolygunk, az emberek őrültnek néznek. Ez is miért van? Már mosolyogni sem érünk rá? Hülye XXI. század. Ezért szeretem én a gyerekeket, még nem tudják, hogy hol is vannak. Sosem felejtem el, mikor ültem egy bevásárlóközpont padján egyedül és szomorúan, és egy anyuka megállt egy kirakat előtt, a kocsiban pedig ült egy 2-3 éves kislány szőke fürtökkel, és mielőtt az anyukája eltolhatta volna előlem, mosolyogott és integetett nekem. Önkéntelenül is visszamosolyogtam. Legyen neki még az a bánat, hogy kiesett a babája a kiságyból, az ne, hogy egy buta huszonéves lány komoran néz rá. Ő jobbá tette a napomat, hadd viszonozzam hát. Bár ha most minden emberre rámosolyognék itt ebben a váróteremben, ahogy mondtam, őrültnek néznének. 53. Annál a pultnál meg veszekszenek. Számlaügy lehet, hadonásznak a papírokkal. Mennyi pénzről lehet szó? A mai világban mennyi pénz az, amiért már veszekedni kell? Mikor arra gondolok, hogy hamarosan tényleg felnőtt leszek, látom magam előtt lógni ezeket a problémákat. Ilyen szempontból szeretném magamtól minél távolabb tudni azokat az éveket. Most is csak azért vagyok itt, mert nem tudok sms-t küldeni és hívást indítani.  Igazából nem vagyok egy telefonfüggő. Személy szerint leginkább érzelemkifejezésre használom a telefont. Ja, és nincsen rajta játék, se semmi extra. A mobil nem arra való, hogy google-zek rajta, vagy hogy az okos telefonom mondja meg, hogyan éljek. Nevetséges. Az enyém csak egy picit elromlott, és így nem tudok „Szép napot!” tartalmú sms-t küldeni, vagy a ritkán látott barátnőmnek egy „Hogy vagy?”-ot írni. Nem is tudom, mikor szoktam rá erre, csak észrevettem, hogy az embereknek már ennyi is jól esik. Én is milyen vidám tudok lenni, mikor a cipész bácsi viszontlátásra helyett szép napottal köszön el. Mennyivel szebben hangzik nem? 55. Most jön az aktuális kedvenc számom. Látom magam előtt, a videót, meg az énekeseket. Fanatikus vagyok, már szinte függök tőlük. Valahogy hasznosabbnak érzem ezt hallgatni a metróbeszélgetések helyett. Metró, tényleg. Miért olvasnak az emberek a metrón? Amilyen gyorsan halad, egy megálló maximum 2 perc. Ha egyik végállomásról a másikra megyek is, kevés idő ahhoz, hogy eggyé váljak a könyvvel. Egy 1,5-2 órás vonatúton, na, ott tudok jókat olvasni. Néha még leszállni sem akarok, olyan jó könyv van a kezemben! Azokat az embereket sem értem, akik nem olvasnak. Azt szokták nekem mondani, hogy nem bírnak sokat olvasni, vagy unalmas, nincsenek képek, meg sok hasonló butaságot. Akkor az én íróasztalomról miért nem fogy le sosem az az oszlop, amit az olvasni kívánt könyvekből építek?

Bejött egy néni. Nincs több hely. Munkás, irodavezető, apuka, műkörmös lány, anyuka tinisráccal, és senki sem mozdul. A néni épp a szőke lány előtt áll, és láthatóan nem tetszik neki, hogy nem tud leülni. Na, majd én… Mutatom neki, hogy itt a hely. Botrány, hogy a villamoson is a nyugdíjasok adják át egymásnak a helyet. Én nem ülök le ott sosem. Az anyuka következik a tinisráccal, 57-es szám. A tinisrác kap egy érintőképernyős, szuperszónikus telefont, muszáj, mert már a haveroknak is olyan van. Nem lehet kilógni! Még akkor se, ha az anyuka magára félretett pénze megy el erre. Szereti a fiát, érthető. Én is ilyen anyuka leszek? Leülök a helyükre. Elálmosodtam a fényektől. Ha sokat várakozom, általában ez van. Az agyam meg a lelkem kicsit felébred, de a testem megadja magát. Mikor kerülök már sorra? 58. Mi is a számom? 64. Sóhaj. Rápislantok a telefonomra. Nem mintha bármit is számítana mennyi idő van, keresni meg úgysem keres senki. Pótcselekvés, gyakran csinálom ezt. Elhallgatott a zeném. Mi? Ne már, mára ez már tényleg sok lesz. Már az iskolában is szitkozódtam, amiért elfelejtettem betenni a pótelemet, és tessék, lemerült. Kiveszem és keserű képpel elrakom a táskámba. A néni, akinek átadtam a helyem, már szóba elegyedett a mellettem ülővel. A nénik – ha kedvesek – mindig szóba elegyednek. A nem kedves nénik meg csak hangosan fortyogva szidják a fiatalokat. Bezzeg az én időmben!
Pedig aztán fiatalnak lenni sem könnyű. Már ha valaki komolyan veszi a fiatalságot. A felnőttséget is komolyan kell venni, ezt is. Ez alatt persze nem a márkás ruhákat és a tökéletes műkörmöt értem. Nekem is volt már, tudom, hogy jó. Szerencsém volt, még a műkörmös lánnyal is jót beszélgettem, aki egyébként hasonló véleménnyel volt a korombeli lányokról, mint én. Nem akarnak, és ezért persze nem is tudnak főzni, egy vásárlás után hulla fáradtan érnek haza, és a legújabb kedvenc palotapincsit már nem viszik le sétálni, mert fáj a fejük. Erősen kritizálok most, pedig lehet, hogy kedves lányok. És azt sem állítottam, hogy nem okosak. De ez az egy, akit hallok, speciel nem az. Erre a nyakamat teszem, mert még itt ezen a távolabbi helyen is hallom, mit mond. A tinisrác már a telefonját nyomkodja. Legalább neki is jó napja van. 60. Megint ránézek a telefonomra. Ismét semmi változás. Milyen meglepő. Ha otthon ülnék a kanapén ennyi ideje, már nagyon unatkoznék. De ezek a termek kihozzák belőlem a gondolataimat. Lehet, hogy többet kellene ügyfélszolgálatra járnom, vagy buszt lekésnem. Azért inkább mégis csak legyünk túl rajta. Elnézem a pult túloldalán ülőket. Nekik vajon milyen napjuk volt? Mert valószínű ettől függ, hogy velem hogy fognak viselkedni. Lehet azt hiszik majd, hogy a mosogatóba ejtettem a telefonomat, vagy földhöz csapkodtam. Bár azért ezeknek nyomai lennének. Én vigyázok a telefonomra! Tényleg nem tudom, mi történhetett. Jó ég, már előre szabadkozom, mikor még ott sem állok. És én is hallok mindent, amit ott beszélnek! Akkor a többiek is fogják hallani, én mit mondok. Vagy nekem mit mondanak. Már előre szégyellem magam. Akkor én ahhoz a kedves arcú lányhoz szeretnék kerülni. Hátra van kötve a haja és olvasószemüvege van. Szimpatikus. A másik már kicsit idősebb lehet. Rövidre vágott haj, arany fülbevaló. Az előbb ő veszekedett a számlás ügyféllel. 61. Úgyhogy én ezt inkább kihagynám. Kár, hogy nem ez a legnagyobb problémám. Szeretnék egy ellenszert a barátságok felbomlására. Ha most tudnék sms-t küldeni, már biztosan kettőt írtam volna. Mert én akarom tartani a kapcsolatot, még azokkal is, akiknek nem biztos, hogy akkora érték egy szép napotos üzenet. Szeretném, ha az lenne, mert én szívből kívánom. De ők nem értik, én meg őket nem értem – már. Lehet, hogy az elmúlt egy órában nem is össze-vissza csaponganom kellett volna, hanem egy emberre gondolni? Már úgyis mindegy. Meg hát ők sem gondolnak rám, én miért gondoljak rájuk. Legyek olyan, mint ők? Azt akarjátok? Mert én nem akarom. Aztán még én érzem magam hülyén. Megint ránézek a telefonra. Semmi. 62. Húha, már tűkön ülök. Mindjárt fel kell állnom. Na, ilyenkor kezd el remegni a lábam. Mi lesz, ha orra bukok ezen a 4 méteren, míg eljutok a pultig? És ha foltos a nadrágom? Olyan pitiáner dolgokon tudok izgulni. A többi ember is izgul ilyenen? 63. Miért megy már ilyen gyorsan? Nem készültem még fel lelkileg. Túlságosan lekötött a babaintegetés, a zeném, meg a szőke lány műkörme. Most azt érzem, hogy mindenki engem néz. Vajon látták a papíromat, és tudják, hogy én következem? Aha, azt várják, hogy orra bukjak! Miért kell engem bántani? Én se figyeltem még senkit se ennyire, mielőtt felállt. Pitty! 64. Az én vagyok.

Táska vállra, telefon a kézbe, felemelkedni… Jobb, bal, jobb, bal, megy ez… Elértem a pultot, már-már olyan élmény, mintha hajótöröttként a szárazföldet érezném. Jó napot kívánok, miben segíthetek? A kedves arcú lány. Siker! Elmondom, hogy nagyon szerencsétlenül érzem magam, és napok óta ez van, nem tudom, mi történhetett. Elkéri, megforgatja, kikapcsolja. Ő egy olyan lány, aki minden mobiltelefonos problémához ért? Ez eddig eszembe sem jutott. Máskor mindig valami informatikus kinézetű fekete hajú fiú csinálta, de a lány is ugyanolyan gyorsan széjjel kapja a készüléket, pötyög valamit a számítógépen, bekapcsolja, és beütteti velem a PIN-kódot – ami természetesen a barátommal való kapcsolatunk évfordulójának dátuma-, aztán csak mosolyog rám. Másodperceim vannak eldönteni, hogy ez az a mosoly, amivel próbál megnyugtatni, mert akkora a baj, vagy az a mosoly, amivel kinevet, amiért egy felettébb egyszerű hibán feszülök napok óta. Aztán kisül, hogy az utóbbi, mert valami beállításoknál bepipáltam egy opciót, amit nem kellett volna. (És most mindenki kinevet a hátam mögött?) Ahogy érzem magam, az arcom minimum kaliforniai paprika-színű, és szeretnék kiteleportálni innen. Aztán megkérdezem, hogy ezért a „szervízért” mivel tartozom, és persze semmivel, hisz csak kivette a pipát a lány, és továbbra is mosolyog, és megpróbálok én is. Elköszönök, és ő is így tesz – persze viszontlátással, és nem szép napottal. Amilyen lehet, kisurranok onnan, én már nem nézek senkire, csak az ajtót szuggerálom.

Friss levegő. Van egy háromnegyed órám a buszig. Azt hiszem, a mai nap jól elmegy a gondolataimmal. Nem baj, kerítek egy fagyizót, és beülök a pályaudvar várótermébe. De mielőtt beteszem a táskámba a telefont, még küldök egy sms-t. „Szép napot!”