Jelige: violinkulcs

Beküldte: admin, 2011-03-28 21:55:40  | Címkék: v

Íróasztali társalgások

A csöppnyi iroda közepén állt az íróasztal, modern, festett falábakon álló, üveglapos alkotmány. Fényesre törölt lapján megcsillant a napsugár, és az üveg visszatükrözte az asztalon lévő tárgyakat. Az asztal jobb felső sarkában álldogált a lámpa, ernyője már egy kissé megfakult ugyan, de mit sem vesztett karcsúságából. A bal felső sarokban a cserepes vízipálma lógatta búsan száraz leveleit. A lámpa és a virágcserép között a nagy fekete telefon terpeszkedett, méltósága teljes tudatában. Hanyagul az asztalra dobva hevert még egy bőrkötéses határidőnapló és egy kék ellenőrző füzet, benne egy friss, még aláírásra váró intővel.

 Az iroda ajtaja kinyílt és beviharzott rajta az ember. Térült-fordult, a szoba sarkában álló fogasról lekapta a zakóját. A zsebéből a mobiltelefonját - kicsi, barátságos, szürke készüléket -, letette az asztalra.

Gondolta, meg kellene öntözni a vízipálmát.

Aztán, mégis elsietett.

Roppant fontos dolga volt.

Ahogy az ajtó becsukódott a mobiltelefon panaszosan felsóhajtott.

- Folyton ez a sok csörgés, rezgés, nyomkodás, egy perc nyugtom sincsen. Hasogatnak a gombjaim.

- Csönd legyen te, tejfelesszájú tacskó! – mordult rá az öreg telefon – Alig vagy itt pár hónapja és folyton nyavalyogsz. Én bezzeg itt vagyok már kerek hat éve, mégsem panaszkodom. – Mondta, és kinyújtóztatta elgémberedett zsinórját.

- Persze, mintha lenne miért panaszkodnod. Hónapok óta alig nyúltak hozzád. Már régen nem vagy olyan korszerű, mint amilyennek hiszed magad. – szólt gúnyosan a határidőnapló.

- Mert te aztán olyan nélkülözhetetlen vagy. – vágott vissza a telefon.

- Arról nem tehetek, hogy mostanában az emberek nem csinálnak semmit, nem mennek sehová, nem találkoznak egymással. Régen beültek egy kávéházba, és órákig beszélgettek, együtt vacsoráztak, túrázni, sétálni, edédelni mentek. Tele voltam bejegyzésekkel, időpontokkal, címekkel és telefonszámokkal. – mondta álmodozó hangon, aztán elkomorodva hozzátette – Ma meg egy röpke telefonhívással, egy, két soros üzenettel elintéznek mindent, és mindenki otthon marad. Hol itt közvetlenség? Hol az emberség? Hol a barátság?

- Most is találkoznak egymással, ráadásul el sem felejtenek odaérni a programokra. Mert, ha a naptáramba írnak valamit, csipogok, hogy emlékeztessem őket rá. Sőt, megjegyzem a neveket, telefonszámokat, a bevásárló listát, a pontos időt, zenélek, számolok és még játszani is, lehet velem. Te tudsz ilyet elavult papírhalmaz? – rikkantotta a mobiltelefon és diadalmas rezgésbe kezdett, olyan jól szórakozott a saját szellemességén, hogy kis híján lerezegte magát az asztalról.

- Játszani? Az aztán igazán hasznos, mondhatom. Most is két szaktanári intő van bennem, mert a gyerek az óra alatt a mobiljával játszott autóversenyt. – csóválta a vignettáját az ellenőrző – Közben meg azt írja táblára szünetben, hogy „hüje Pisti”. Feltétlen játékra meg számológépre van szüksége, már nem is tud magától szorozni-osztani. Ez aztán a fejlődés!

- Bezzeg, az emberek régen, tudtak helyesen írni. – vette át a szót a mindig nosztalgiázó lámpa – Névnapi, születésnapi köszöntőket, üdvözlőlapokat, képeslapokat adtak postára. Olyan csodálatos, hosszú leveleket írtak a fényemnél, tele érzelmekkel és érdeklődéssel…

- Csak tintapazarlás az a sok szentimentális katyvasz. Ami nem fér bele egy sms-be, nem is lehet annyira fontos. Már senki sem ír barokk körmondatokat, idejétmúlt vagy, Lámpikám. – vágott közbe modortalanul a mobiltelefon.

- A szép egész mondatokban való fogalmazás igenis fontos, még ha kicsit szentimentális vagyok is. Nem lehet mindent kettőspontokkal és fél zárójelekkel elintézni. – jelentette ki sértődötten a lámpa.

- Igaz, ami igaz. A jó megfogalmazás, a szép beszéd fontos dolog, de nem kell feltétlenül leírni mindent, az amúgy is fárasztó. Hála feltalálómnak, Bellnek, az emberek élőszóban is beszélhetnek egymással, egészen nagy távolságokról is. – jegyezte meg a telefon, és mintha még jobban elnyúlt volna az asztalon megelégedettségében.

- Na tessék, már megint a fene nagy múltjával jön itt nekünk! – lebegtette meg unottan bőrkötését a határidő napló – Te sem vagy jobb a Deákné vásznánál. Ugyanúgy nem találkoznak személyesen miattad, mint az ifjonc miatt. Egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz.

- Mi van papa? Alád tették az O. Nagy Gábort? – kacarászott a mobiltelefon és neki is rezegte magát a pálma cserepének. De az csak állt tovább szótlanul, lógatta száraz leveleit és néha sóhajtott egyet.

- Nem tűröm, hogy egy napon említsetek ezzel a taknyossal! – fortyant fel a telefon –Földrészeket kötök össze, kultuszom és illemtanom van. Aki leült a telefonhoz, az átszellemült, felkészült a beszélgetésre, tárcsázott, várt, kapcsolták, kulturáltan bemutatkozott, aztán beszélhetett. Csak beszélhetett, nem rohangálhatott ki a kertbe, nem szállhatott fel a buszra, nem vezethetett autót. Arra figyelt, amit mondott és arra, akivel társalgott, nem ezerféle másra, mint manapság. Nem lehetett kutyafuttában felhívni valakit, elhadarni a mondanivalót. Ha pedig az ember nyugalomra vágyott, kihúzta a készüléket. Ma meg mindenki olyan, mintha üldözési mániában szenvedne, folyton utolérhetőek, zaklathatóak. Nincs idejük semmire, csak felszínes csevelyekre. Hozzám legalább tartozott egyfajta szertartás.

- Ja, ha egész nap hívást várni szertartásos, akkor levélre várni hetekig sokkal szertartásosabb. –vihogott a mobiltelefon és vidám rezgése közben neki-nekiütődött a pálmának, de az, fel sem vette.

 - Mutass egy kis tiszteletet, te pelenkás műanyagforgács! Nekem múltam van!

- De jövőd az nincs, öreg. A helyhez kötöttségeddel, az ormótlan formáddal, meg azzal, hogy csak egy dologra vagy jó. Ugyan, menj már! Engem legalább harminc féle dologra használhatnak. Hallottál már olyanról, hogy multifunkció?

- És te arról, hogy hagyománytisztelet?

- Tudod Papírhalmaz, óriási különbség van értékes hagyományok és haszontalan régi lim-lomok között.

- Nem minden ócskaság, ami régi. – húzta ki magát a lámpa, büszke volt portalanított karcsú derekára.

- Milyen nagyra vagy magaddal Lámpi. Mi lesz veled, ha elmegy az áram? Én világítok a sötétben. – hencegett – Te meg, múzeumba kerülsz! – nevetett kárörvendően – Aki nem halad a korral, nem elég modern, nem elég hatékony, azt kidobják. Lecserélik szebbre, jobbra, újabbra! Benneteket is leselejteznek és szereznek helyettetek másokat.

- Áldozatok vagyunk, a mobiltelefon áldozatai! – sikoltott a tragikus hajlamú lámpa.

- Azt hiszed, te sosem leszel elavult? – kérdezte az ellenőrző, akire sok ragadt az iskolában- A technika folyamatosan fejlődik, hamarosan nálad is lesznek fejlettebb mobiltelefonok. Akkor téged is lecserélnek, nem vagy olyan különleges, mint hiszed.

- Lesznek jobbak? Lecserélnek? – hervadt le a vidámság a mobiltelefon kijelzőjéről- Akkor én is áldozat vagyok, a fejlődés áldozata!

- Az egyetlen áldozat itt én vagyok. – törte meg a döbbent csendet a kókadozó vízipálma, aki eddig nem szólt egy árva szót sem, viszont mindent figyelmesen végighallgatott. – Igenis én vagyok. Ha nem öntöznek meg, nem gondoznak, nem figyelnek rám, hamarosan elpusztulok. De nem csak én, hanem a többi növényke, virág, fa és bokor. Utánunk majd sorban az állatok is, a bogarak, halak, madarak, csúszó-mászók és sorban a többi állat, mind ki fognak halni. Akkor mi lesz az emberekkel? Az önző emberekkel, akik nem törődnek mással, csak saját magukkal. Mert nem érnek rá, mert dolgoznak, kütyüket nyomkorásznak, rohannak és veszekednek, akárcsak ti itt. Pedig kicsit törődni, odafigyelni sohasem késő. Akár egymásra, akár az olyan kis növénykékre, mint mi vagyunk. Mert helyettünk nem lehet ám jobbat, szebbet, újabbat szerezni. Természetből csak egy van és pótolhatatlan. Emberből is. De, ha nem vigyáz magára és a természetre, mi lesz veletek csodálatos fejlett és múlttal bíró szerkezetek? Ki használ akkor? – mondta a pálma dacosan, egyáltalán nem haragosan, aztán tovább lógatta búsan száraz kis levélkéit.

Döbbent csend ült az íróasztalra, az eszközök magukba mélyedtek, aztán már épp kezdtek volna tanakodni, hogyan figyelmeztessék az embert, mikor az betoppant. Lendületes mozdulattal lökte be az ajtót. Átviharzott az irodán. Felhajította a fogasra a zakóját. A zsebébe csúsztatta a mobiltelefonját, a kicsi, barátságos, szürke készüléket.

Gondolta, meg kellene öntözni a vízipálmát.

Aztán mégis, elsietett.

Roppant fontos dolga volt.