Jelige: Vackor

Beküldte: admin, 2011-03-28 19:24:56  | Címkék:

Okos telefon

Fényes csizmát, pörgekalapot és kackiás bajszuszt viselt. Álmélkodva bámulta a hatalmas üvegportált, melynek csillogása, és a mögötte látható, számára ismeretlen kis szerkezetek szinte megbabonázták. Mi a manó? – böngészte rövidlátó szemével az alattuk függő cédulákat. – A rosseb se tudja elolvasni azt a sok apró betűt – morogta a bajusza alatt. – Ezek a városi népek mindenféle furfangos izéket kitalálnak jó dolgukban. Csak gyünnének el egyszer mifelénk, majd megmutatnám én nekik, milyen a magyarok istene! Úgy beállítanám őket a kaszálóba, hogy estére a derekát sem tudná egyik nyápic se! – A kópé gondolat mosolyt csalt az öreg napcserzette, ráncos arcára. Meggyűrt papírt vett elő naftalinszagú, kissé összement mentéje zsebéből. Alaposan megnézte, majd a bejárat fölött díszelgő táblára pillantott. – Hát akkor ez vóna? – tanakodott, de rögtön rá is bólintott. – Ez az, egész biztos. – Kicsit toporgott még, mint aki nem tudja magát rászánni, hogy belépjen azon az előkelő üvegajtón, de valaki éppen kijött, így hát nagy levegőt vett, és félénken bemerészkedett az üzletbe.

     Arra sem volt ideje, hogy körülnézzen, máris eléje penderült egy fehéringes, nyakkendős fiatalember. Milyen ünnepélyes - gondolta az öreg -, de fésülködni valószínűleg elfelejtett.

- Melyik gombot nyomhatom? – kérdezte a fiú tüsténkedve.

Az öregember kimeredt szemmel nézett rá, még nyelni is elfelejtett. Mit akar tőle ez a kákabélű legényke?

- Milyen gombot, fiam? – jött meg végre a hangja.

- Tudja, a sorszám miatt kérdezem – válaszolt a fiú, és a bejárat melletti fura masinára mutatott.

- Milyen sorszám? – hökkent meg az öregember. – Én nem ismerek senkit, akit így hívnak.

     A fiú udvariasan magyarázni kezdte:

- A sorszámot ez a gép adja, de ezt ön egészen biztos nagyon jól tudja.

- Nem, én! – ingatta a fejét. Nem szerette volna, ha azt hiszik, hogy valami rosszban sántikál. Ki tudja, mit gondolnak róla, tán azt, hogy el akar lopni egy olyan sorszám izét. Ártatlan arckifejezést öltve folytatta: – Fogalmam sem volt róla, hogy ebben a szerkezetben olyasmik vannak. Isten látja lelkemet, hogy nekem nem kell! Én csak azért jöttem…

     A fiatalember közbevágott. – Sorszám mindenkinek kell.

- Tényleg? – csodálkozott el az öreg. – De minek? Hidd el, fiam, én azt sem tudom, hogy néz ki! Akkor meg minek kéne az nekem? Én csak azért jöttem…

- Nézze, Uram! – A fiú kezdte elveszíteni a türelmét. – Itt mindenkinek kell sorszám, anélkül nem intézheti el, amiért jött.

- Hát, jól van, én nem akarok ellenkezni – adta be a derekát öreg.

- Rendben – sóhajtott a fiú. – Melyik gombot nyomhatom?

- Bármelyiket fiam, amelyik neked a legtetszetősebb.

- Ez nem így működik! – csattant a fiú hangja. – Tessék megmondani, miért jött!

- Hisz ezt próbálom már egy ideje, de mindig belém fojtod a szót. Szóval én…

     A fiatalember megint közbeszólt. – Csak mondja meg, melyik gombot nyomjam!

     Ennek a gyereknek valami baja lehet a gombokkal, gondolta az öreg. Úgy látta, jobb lesz nem ellenkezni. – Hol vannak a gombok? – kérdezte félénken.

- Itt! – mutatott a fiú a szerkezetre.

     Az öreg tétován nézte a masinát. Sosem gondolta volna, hogy azok a kis kerek valamik a világító ablakok mellett gombok lennének. A gombokról neki egészen más elképzelése volt.

- Ezek gombok? Hiszen ezeken még egy fia lyuk sincs, pedig legalább kettőnek kellene lenni!

     A fiú kétségbeesett pillantást vetett az öreg mögött kígyózó sorra.

- Kedves Uram, higgye el nekem, hogy ezek gombok! Válasszon egyet, mert feltartja az ügyfeleket!

- Hát jó, ha annyira akarod, csak azt nem tudom, mit kezdek én egy ilyen gombbal – mondta az öreg, és rábökött az egyikre.

- Végre! – sóhajtott a fiú, és megnyomta a gombot, majd a kiadott sorszámot az öreg kezébe nyomta. – Tessék, a sorszám!

- Köszönöm, fiam! – mustrálgatta az öreg a papirost. – Az van ráírva, hogy 969. Nyertem?

     A fiú úgy érezte, rögtön megüti a guta, de fékezte magát.

- Ezzel nem lehet nyerni. Ahhoz kell, hogy odajusson az ügyintézőhöz.

- Az kicsoda?

- Ott ülnek a pult mögött.

     A bácsi legényesen megpödörte a bajuszát.

- Szó, ami szó, az a menyecske nagyon szemrevaló – bökött a fejével egy csinos, fiatal nő felé –, csakhogy én nem hozzá gyüttem!

- Sajnos az ügyintézőt nem az ügyfél választja meg – mondta a fiú fojtott hangon. – Bármelyikükhöz is kerül a sorszáma alapján, biztos, hogy tudnak majd segíteni.

- Ja? Ha ők tudnak segíteni, akkor jó – mondta az öreg, és indult a pult felé.

- Most meg hová megy?  – fogta meg a karját a fiú.

- Hogyhogy hová? A csinos asszonykához, aki segít nekem.

- Az nem úgy megy, bácsikám! – sziszegte a fiatalember.

- Csakhogy végre már nem uramozol engem, fiam! Hívjál nyugodtan Józsi bácsinak. Téged hogy hívnak?

     Efféle diskurzus nem szerepelt az üzleti illemtanban. A fiú a meglepetés hatására még tiltakozni is elfelejtett, szinte akarata ellenére bukott ki belőle a szó. 

- Dominiknak.

- Hű, azannya, de kacifántos egy neved van, te gyerek! Tán csak nem valami külföldi az apád?

- Nem, de most inkább üljön le, és várjon, amíg a sorszáma kigyullad.

     Józsi bácsi rémülten eldobta a papírt. Addig nem is nyugodott meg, amíg Dominik el nem magyarázta, hogy nem a sorszám gyullad meg, hanem a kijelző táblán lévő számok világítanak majd.

- Amikor látja a cetlin lévő számot világítani, akkor mehet az ügyintézőhöz.

- A szép asszonykához?

- Az attól függ. A száma mellé azt is kiírják majd, hogy melyik ablakhoz mehet. Érti?

- Értem, fiam, értem. Nem meszes még az én agyam.

- Jó. Akkor most üljön le! Nekem foglalkozzam a sorban álló ügyfelekkel.

- Menj csak, menj Dominó! – bólogatott az öreg jóindulatú mosollyal az arcán, és helyet foglalt. Vállán lógó tarisznyáját gondosan az ölébe vette, szemét pedig mereven a kijelzőre függesztette, nehogy eltévessze, ha az ő számát írják ki. Egy idő után mégiscsak levette szemét a villogó tábláról, és fájdalmas grimasszal mozgatta meg elgémberedett nyakát.

- Nem kell állandóan bámulni azt a kijelzőt – hallotta maga mellett. – Csengetés jelzi, ha új számot írnak ki.

     Az öreg a hang irányába fordult. Meg akarta köszönni az eligazítást, de a csodálkozástól meg sem tudott megszólalni, csak bámult kimeredt szemmel. A mellette lévő széken ülőnek igencsak fura kinézete volt. Hosszú haja hátul lófarokban összefogva, állán meg kis kecskeszakáll rezgett.

- Mi van tata? Nem látott még fehér embert? – förmedt rá.

- De láttam, hogyne láttam volna. Csak azon morfondírozok mán egy ideje, hogy maga ember vagy asszony?

- Mi vaaaan?

- Hát tudja, arra lennék kíváncsi, mit hord a lába között?

- Mi köze hozzá?

- Nekem semmi, csak azt nem tudom, asszonyságnak vagy uraságnak szólítsam-e, merthogy a haja meg a szakálla…

     A csengőhangra szomszédja a kijelzőre nézett, majd felpattant.

- Ne szólítson sehogy! – sipította fejhangon, és odament az egyik pulthoz.

     Józsi bácsi megbántottan húzta fel a vállát.

- Nem akartam én semmi rosszat, csak beszélgetni – magyarázta a másik oldalán ülő fiatal lánynak.

- Ne is tessék vele törődni – vigyorgott a lány. – Amúgy ő egy fiú.

- Honnan tudja, kedvesem?

- Látom.

- Nahát! Meg nem mondtam volna! - csodálkozott az öreg. – Akkor a szakállát már értem, de miért van hosszú haja?  

- Divatból – mondta a lány. – Sok fiú hord hosszú hajat. És a bácsi?

- Éééén? Nekem nincs hosszú hajam.

- Azt én is látom. Mire tetszik várni? Vásárlás?

- Nem veszek én semmit, aranyom – ingatta a fejét Józsi bácsi. – Csak ahhoz a helyre kis asszonykához akarok odamenni, mert a Dominó azt mondta, ő tud rajtam segíteni.

     A lány jóízűen felnevetett. Józsi bácsi észrevette, hogy karika van a nyelvében. Nagyon szerette volna megkérdezni, hogy miért van az ott, de nem merte, nehogy magára haragítsa, így csak a biztosítótűt kérdezte meg.

- Mondja csak, izé…

- Dzsenifernek hívnak.

- Engem meg Józsi bácsinak. Szóval kedves Dzsin… Dzsif…

- Elég a Dzseni.

- Hála Istennek! Szóval… nem haragszik, ha megkérdezem, hogy miért van a szemöldökébe szúrva az a biztosítótű? Biztos nagyon fájhat. Tán csak nem szétszakadt a bőre?

- Egyáltalán nem fáj, és a bőröm sincs szétszakadva. Ez csak divat.

- Mint annak a fiúnak a lófarok?

- Olyasmi – nevetett a lány.

- Aha – dünnyögte az öreg elgondolkodva. – Fura divatok vannak manapság. És maga kire vár itt, kedves?

- Senkire. Mobiltelefont szeretnék vásárolni. Tetszik tudni, azt az érintőképernyőset, ami most akcióban van. Van benne kamera is, négy megapixeles.

     Szegény Józsi bácsi, mintha forgószél támadt volna a fejében, úgy kavargott odabenn a sok ismeretlen szó. Alig merte megkérdezni, hogy mi is az a mobiltelefon, a többiről már nem is beszélve. A lány elővett táskájából egy kis készüléket, és odaadta az öreg kezébe.

- Ez egy mobiltelefon. Lehet rajta telefonálni.

- De hisz ebben egy szál drót sincsen! Akkor meg hogy?

- Pontosan én sem tudom, hogy működik, csak annyit, hogy valamiféle rádióhullámokkal.

     Ebben a pillanatban megszólalt a lány telefonja. A hirtelen felharsanó hangos, csörömpölés-szerű zene úgy megijesztette Józsi bácsit, hogy elejtette a kis készüléket. A telefon nagyot koppant a kerámiaburkolaton, majd szétesett.

- Ajjaj, most tönkretettem! – sopánkodott az öreg.

- Semmi baj. Össze tudom rakni – nyugtatta a lány, és valóban, Józsi bácsi nagy ámulatára néhány pillanat alatt készen is volt.

     A kijelző csilingelésére mindketten felpillantottak.

- Én következem – állt fel a lány. – Viszontlátásra Józsi bácsi, remélem sikerül elintéznie, amiért jött!

     Nem sokáig maradt üresen a széke, hamarosan egy öltönyös, aktatáskás férfi foglalta el. Futó pillantást vetett az öregemberre, majd térdére helyezett táskáján szétbontogatta az újságját, és azonnal beletemetkezett. Józsi bácsi újra a kijelzőre szegezte a szemét, de megint nem bírta sokáig, megfájdult a nyaka. Az öltönyösre pislantott, de az nem reagált.

- Mikor sorsolnak már ki engem? Már teljesen elmacskásodott a lábam a sok ülésben – morogta az öreg, csak úgy maga elé.  

     Az öltönyös felemelte a fejét: – Parancsol?

- Nekem tetszett mondani? – hüledezett Józsi bácsi. – Soha nem parancsoltam én senkinek. Én kérem, jó ember vagyok, kenyérre lehet engemet kenni.

- Azt kérdeztem: mondott valamit? – nyúlt el az öltönyös ábrázata.

- Ja? Csak azt mondtam, hogy elmacskásodott a lábam.

- Régóta várakozik már?

- Hát, van annak már két fertályórája is.

- Milyen órája?

- Mondom: fer-tály-ó-rá-ja.

     Az öltönyös megvonta a vállát, és visszatért az olvasáshoz. Józsi bácsi unta magát, ezért újra megszólította.

- Lassan telik itt az idő. Otthon a munkával úgy elszalad a nap, hogy észre sem veszem. Tudja, van egy kis háztájim, néhány gyümölcsfám, aprójószág, szóval van mit tenni. A gondolatom most is otthon jár, mennyi tennivalóm lenne, én meg itten ücsörgök.

     Az öltönyös kelletlenül emelte föl a fejét az újságból.

- Sajnos, itt fel kell készülni a hosszabb várakozásra. Ez mindig így megy, főleg, ha vásárolni akar. Az hosszadalmas.

- Én nem veszek semmit, csak keresek valakit. Majd az a fiatalasszonyka segít nekem – intett a fejével a csinos ügyintéző felé. – És maga?

- Én vásárolni jöttem, ezért is hoztam magammal olvasnivalót. Tudtam, hogy sokáig tart.

- És mit vásárol, mobilt? – kérdezte Józsi bácsi büszkén, elvégre most már ő is tudta, mi az.

     A férfi szeme felcsillant.

- IPhone-t veszek. Megjelent a legújabb típus. Remek darab.  Internet, multitouch, kapacitív technológia, virtuális billentyűzet, kamera, hordozható zene- és filmlejátszó. Lehet vele e-mailezni, és webböngésző szolgáltatásokat is nyújt. Rendkívül okos telefon.

- Aha! – Józsi bácsi eltátotta a száját, és nagyon butának érezte magát. – Az fáin.

- Fáin? – húzta föl szemöldökét az öltönyös. – Az valami új csúcstechnológia?

- A fáin az nagyon jó – bólintott az öreg, amikor újra megszólalt a csengő. Fölnézett a kijelzőre, de még mindig nem az ő számát írták ki. – Nem értem, miért kell ennyit várni? – dörmögött bosszúsan, majd az ölében lévő tarisznyájából fehér vászonkendőbe csomagolt kenyeret, és szalonnát vett elő. Szépen kiterítette térdén a kendőt, zsebéből elővarázsolt egy bicskát, és komótosan falatozni kezdett. – Kér egy katonát?

- Nem eszem ilyesmit – biggyesztette el ajkát a férfi. – Kész koleszterinbomba.

     Józsi bácsi csak a bombát értette. Megrökönyödve nézett az öltönyösre. – Már hogy lenne bomba, amikor jóféle házi szalonna ez? Magam abáltam. A disznót is én vágtam, amiből lett.

- Maga vágta? – szaladt föl a férfi szemöldöke.

- Én hát. Elbírok én még egy disznóval, hiába vagyok hetven éves. No, nem gondolta meg magát az uraság?

- Nem, köszönöm – felelte fintorogva a férfi.

- Hát mi a mannát eszik maga?

- Sovány felvágottakat, élőflórás yoghurtot, ilyesmit.

     Józsi bácsi kezében megállt a bicska.

- Az meg mitűl jó? Én semmiben nem szeretem a soványat. Se ételben, se asszonyban – hunyorított kópésan a szemével. – A sódar akkor jó, ha rezeg a kövérje, az asszony meg akkor, ha van rajta mit fogni. Az ember se jó semmire, ha kákabélű. – Szakértő tekintettel nézett végig az öltönyösön. – Maga se bírna el még egy libával se, nem még egy disznóval, hiába eszik olyan élő izéket.

- Nem is akarok birokra kelni egy disznóval – mondta sértődötten a férfi. – Én ügyvezető vagyok, nem disznópásztor. Na, további jó étvágyat magának, az én számomat mutatja a kijelző. – Olyan gyorsan pattant fel a székből, mintha kilőtték volna.

     Józsi bácsi már rég megette a magával hozott elemózsiát, de még mindig nem került rá a sor. Mellette jöttek, mentek az emberek, csak ő ült kitartóan a székén. Egy idő után már nem bírta, megfájdult a lába. Fölállt, sétálgatott, nézegette az üvegvitrinben elhelyezett készülékeket. Megállt mellette egy középkorú nő, ő is a vitrin kínálatát bámulta.

- Maga választott már? – fordult Józsi bácsihoz.

- Én már régen! – mosolygott huncutul az öreg. – Azóta sem bántam meg.

- Ezek szerint nem azért van itt, hogy lecserélje egy újabbra?

     Józsi bácsi elhűlten bámult a nőre. – Lecserélni? Hát maguknál városon ez így szokás?

- Persze – felelt a nő. – Amikor már nem működik úgy, mint újkorában, sok a baj vele, akkor lecserélem egy újabbra. Tudja, mindig van egy szebb, jobb, okosabb. Igaz, hogy az általában drágább is, de néha előfordul, hogy a régit beszámítják valamennyiért.

- Furcsa egy népség maguk – ingatta fejét az öreg. – Én el nem cserélném az enyémet semmi pénzért! Igaz, hogy öregecske már, elég lassú, nem is olyan szép, mint régen, de nekem nagyon megfelel.

- Maga tudja – mondta a nő. – Én újat veszek. Azt nézem, melyiket válasszam.

- Itt a vitrinben? – hökkent meg az öreg.

- Hol máshol? Itt vannak a mobiltelefonok.

- Ja? Asszonyság a telefonját akarja lecserélni?

- Persze. Mi mást?

     Józsi bácsi szégyenlősen kuncogva felelte: – Azt hittem, hogy a hites urát.

- Nekem nincs uram, sem hites, sem hitetlen – mondta mogorván a nő, és faképnél hagyta.

     Józsi bácsi fejcsóválva nézett utána. Micsoda morcos fehércseléd, gondolta. Még jó, hogy az ő asszonykája nem ilyen. Dehogyis cserélné őt le akármiféle fiatal úrinőre! Hol találna még egy olyan jó asszonyt, aki még a gondolatait is ismeri. Olyanok ők ketten, mint a kés meg a nyele, összetartoznak mindörökre. Azt az ásó-kapa-nagyharangot nem csak úgy a szélbe mondták bele, amikor ötven évvel ezelőtt összeházasodtak. Újra a vitrinben díszelgő készülékek felé fordult. Azon gondolkodott, talán mégiscsak jó lenne vásárolni egy olyan kis telefont, amihez még drót sem kell. Milyen jól elférne a nadrágja zsebében, sőt még a mellényzsebében is. Elképzelte, milyen nagyot nézne az asszony, amikor megmutatná neki.

     Arra ocsúdott, hogy valaki megütögeti a vállát. A fiatal, csinos ügyintézőnő volt.

- Uram! Lassan zárunk. Óhajt valamit?

     Józsi bácsi, mintha álomból ébredt volna, hirtelen azt sem tudta, hol van.

- Uram, Jól van? – kérdezte a nő aggodalmas arccal.

- Jól vagyok, persze, hogy jól – sietett az öreg megnyugtatni. – Csak arra vártam, hogy kiírják a sorszámomat, de nem írták ki.

- Mutassa csak – kérte el a nő. – Ezt a számot többször is kiírtuk, de senki nem jelentkezett.

- Az nem lehet, hiszen én állandóan a táblát néztem.

- Pedig így van. A 696-ost én magam írtam ki háromszor is.

- Hatszázkilencvenhatos? Én azt hittem, kilencszázhatvankilences.

- Fordítva tetszett nézni – mosolygott a nő.

- Igaza van, tényleg – röstelkedett az öreg. – Azt a teremburáját neki!

- Na jöjjön, intézzük el gyorsan az ügyét, ha már ennyit várt! – mondta a nő, és beült a pult mögé.

     Józsi bácsi illendően megállt előtte.

- Nos, miben segíthetek? – kérdezte a nő.

     Józsi bácsi arca felderült. Igaza volt Dominónak, ez az asszonyka tényleg segíteni akar. 

- Vásárlás, vagy számlabefizetés, egyenlegfeltöltés? – kérdezte a nő.

- Dehogyis kedves, nem azért jöttem én olyan messziről. Az unokámat keresem, aki itt dolgozik.

- Hogy hívják?

- Fazekas Anna.

- Nahát! Ancsi, a maga unokája?

- Hát, az vóna. Az egyetlen, tudja. Pénzt kért tőlem, én meg elhoztam neki. Megírta a munkahelyének a címét. Így kerültem ide.

- Sajnos ő ma szabadságon van, nem dolgozik. A lakásán tessék keresni. És a bácsi ezért várt itt ilyen sokáig? Miért nem mondta, a fiatalembernek, aki az ajtóban állt? Nem kellett volna sorszámot kérnie.

- Nem vót az kíváncsi a mondókámra, pedig megpróbáltam.

- Borzasztóan sajnálom. Segíthetek valamiben?

     Józsi bácsi szemében huncut fény villant.

Tudja mit? Adjon nekem egy IPhone-t, abból a legújabb típusból, akkor legalább elmondhatom, hogy nem jöttem hiába.