Jelige: utolsó

Beküldte: admin, 2011-04-05 20:00:17  | Címkék:

Utolsó

     Meséljem el? Tényleg ezt szeretnéd? De figyelmeztetlek, ez nem olyan tündérmese, amilyeneket már megszokhattál. Na, jó, te akartad, elmondom hát. Ne szólj közbe, ne kérdezz, csak hallgass.

     Tavasz volt, emlékszem rá, soha nem fogom elfelejteni azt a napot. Reggel 6 óra 30 perckor keltettem, ahogy minden hétköznap reggel. Szegény még nem tudta, hogy ez lesz hosszú ideig az utolsó reggel, hogy nyugodtan kel fel, gondtalanul, ahogy minden középiskolás. Nagyon csinosan öltözött fel – persze, mindig csinos, az anyjától örökölte. A kezei viszont olyanok, mint az apjáé. Hosszú, kecses, zongorista ujjak – nem mintha ő tudna zongorázni. A zöld ruhája volt rajta, amit azóta sosem viselt. Talán arra a napra emlékeztette. Barna haját kiengedve hagyta, csak kicsit szedte ráncba az amúgy megzabolázhatatlan loboncot. Gyorsan reggelizett, alig volt már ideje. Felkapta a táskáját és engem és már indultunk is.

     Suliba menve találkozott Beával – mint minden hétköznap reggel. A legjobb barátnők voltak óvodás koruk óta. Mindent tudott Beáról, ahogy Bea is róla. A legapróbb, legféltettebb titkokat, amiket mással nem oszt meg az ember, csak egy olyan személlyel, akire az életét is rábízná – nemhogy a titkait. Bea elővette a telefonját, hogy megmutassa barátnőjének a számot, amibe tegnap este szeretett bele, miután hajnali egykor befejezték a chat-elést.

     Idegesített a szám és csak reménykedhettem benne, hogy nekem soha nem kell lejátszanom. Ma már azt kívánom, bár minden nap az szólna, csak legyen kivel hallgatnia. De hát mi az én kívánságom az univerzumban…

     Meghallgatta, és természetesen nagyon tetszett neki. Mindenben egyezett az ízlésük. Csupán egy nagyon fontos dologban nem – és talán pontosan ezért lehettek tényleg a legjobb barátnők –, a fiúkban. A zene abbamaradt, de amúgy sem vette volna észre, ha még mindig szól, hiszen meglátta Őt.

Ugyanolyan helyes volt, mint mindig. Rövid, barna haj, huncutan mosolygó mandulaszemek, vagány, kockás ing és farmer. Egyszerűen tökéletes volt. Beának kezdett el ujjongani, hogy mennyire jól néz ki ma is, és hogy mikor veszi már észre. De Bea nem felelt, így hát visszafordult barátnőjéhez, mert érdekelte, mi vonja el ennyire a figyelmét. Csakhogy Bea nem volt mellette. Szétnézett és majd’ megállt a szíve az ijedtségtől. Pár méterrel lejjebb legjobb barátnője, akivel mindent megosztott, aki ismerte minden titkát, a földön feküdt és nem mozdult. Néhány pillanatra a földbe gyökerezett a lába, csak a mozdulatlan testre tudott koncentrálni, de aztán elkezdett rohanni barátnője felé. Ledobta mindenét, ami zavarta és veszettül rázni kezdte Bea két vállát, de ő nem mozdult. Közben többen is odaértek, és valakinek a hangját hallotta, aki mentőt akart hívni és hozzá beszélt, azonban nem tudta felfogni, mit is akar. Többen elkezdtek suttogni körülöttük.

- Van valakinél mobil? Hívjátok a mentőket! – ordította valaki.

Csak az járt a fejében, hogy ez nem történhet pont Beával. Akárki mással megeshetett volna, aki éppen a suliba igyekezett, de nem vele! Szólongatta a barátnőjét, próbálta szépen, idegesen, esdekelve, de sehogy sem ébredt fel. Csak feküdt mozdulatlanul. Nem sok mindent fogott fel a külvilágból, de azt érezte, hogy egyre többen veszik körül. Valaki megfogta a vállát és mondani akart neki valamit, de ő alig tudott rá figyelni. Az a valaki azonban csak nem hagyta abba a szólongatását.

- Viki! Viki!

Felnézett, azonban hirtelen azt sem tudta, ki szólt hozzá és mit akar tőle. Ő állt a hátánál, a tökéletes srác, de most még ez sem érdekelte. Egyetlen személy létezett számára és ez most Bea volt. De azért odavetette a srácnak:

- Mit akarsz? Mi van?

- Bocs – szabadkozott –, de ezt elejtetted. – És átnyújtott engem, aki már egy jó

ideje a kezében voltam Viki mögött.

Gépiesen vette el, mint aki nem ezen a világon van. Csak most vette észre, hogy Bea telója is a földön hever. Felvette és mintha valaki más irányítaná a kezét, elkezdte tárcsázni Anikó néni, Bea anyukájának a számát. Hosszan csöngött, de válasz nem érkezett, biztosan munkába igyekszik és nem hallja a telefont. Úgyis visszahívja, ha észreveszi. Közben megérkezett a mentő. A tömeg szétnyílt, hogy átengedjék a mentősöket, akik jóformán őt is félretolták. Kezdett visszatérni ebbe a világba, kezdett ránehezedni minden súly, ami ebben a pár percben történt. Felfogta, hogy valóban nagy baj lehet. A mentős több kérdést is feltett neki, például, hogy történt-e már hasonló, van-e valamilyen allergiája, gyógyszerérzékenysége a barátnőjének, szóltak-e már családtagnak, és ő szépen válaszolt mindenre, amire tudott. Közben berakták barátnőjét a mentőbe.

- Vele mehetek?

- Természetesen igen, de felnőttnek is szólni kell. Minél hamarabb értesítse a szüleit! – mondta az a mentős, aki az előbb Beáról faggatta.

Alighogy beültek a mentőbe – ami borzasztó félelmetes volt, tekintve, hogy barátnőjéből csövek lógtak ki, lélegeztették, és egy csomó olyan dolgot is látott, amiről fogalma sem volt, mire való –, megszólalt Bea telefonja. Még bele sem gondolt, mit fog mondani Anikó néninek, és egyáltalán milyen nehéz lesz mondani bármit is.

- Szia kicsim, kerestél – szólt bele csevegő hangon az asszony.

- Csókolom, Anikó néni, Viki vagyok – mondta elhaló hangon.

- Á, szervusz Vikikém, hogyhogy te veszed fel? Minden rendben?

- Anikó néni, nagy baj van! – majdnem elsírta magát, de muszáj volt beszélnie. Bea suliba menet összeesett, nem tudom, mi baja, de hívtuk a mentőket, most éppen a megyei kórházba tartunk. Még nem tért magához. Itt vagyok vele. – Ahogy kimondta a szavakat, hallotta, ahogy a vonal túlsó végén az asszony szinte rosszul lesz és zokogni kezd.

- Azonnal indulunk. Tartsd magadnál a telefont, hívni foglak, ha odaértünk, hogy megtaláljalak titeket – zokogta a nő, de valahogy higgadtnak tűnt. Ugyanakkor végtelenül szomorúnak is.

Miután letette a telefont, megfogta Bea kezét és addig nem engedte el, amíg meg nem érkeztek a kórházba. Végig beszélt hozzá és magában azért imádkozott, hogy semmi komolyabb baja ne legyen barátnőjének. A szíve mélyén azonban tudta, hogy nem jelenthet jót, hogy a majd’ félórás út alatt sem ébredt meg. Közben megérkeztek a kórházba. Életében nem látott még olyan rohanást, mint akkor.

Legjobb barátnője egy kórházi ágyon feküdt, és betolták egy kórterembe, ahová nem mehetett vele. Pedig mindig megosztottak egymással mindent, most is ott akart volna lenni vele, hogy bíztassa, hogy itt tartsa, hogy tudja, nincs egyedül. Borzasztó lassan telt az idő, olyan gyakran vett elő és nézte meg az időt, hogy már nekem is fárasztó volt. Mégis – hiába lassan telt – úgy érezte, egy örökkévalóság telik el, mire valaki mond valamit. Nem sokkal később azonban megérkeztek Bea szülei – előzetes telefonos eligazítás után, hogy merre is jöjjenek pontosan. A helyzet csupán annyiban változott, hogy már hárman ültek tétlenül, hisz senki nem mondott semmit. Közben Vikinek számtalan kérdéssel kellett megbirkóznia, amit Bea szülei tettek fel neki. Miután nagyjából mindent megválaszolt, eszébe jutott, hogy az ő szüleinek még nem is szólt a történtekről. Felhívta hát anyukáját és részletesen beszámolt mindenről. Mikor ezzel végzett, apukáját is felhívta, hogy ő se aggódjon nagyon. Borzasztóan szerette volna azt mondani, hogy Beával minden rendben, este már vígan fog nevetgélni náluk, de sajnos nem tehette. Édesapja biztatta lányát, de Vikinek valahogy rossz előérzete volt. Közben azon vette észre magát, hogy kicsit elkóborolt Bea szüleitől. Talán csak azért, hogy ne lássák rajta a kétségbeesést, vagy egyszerűen csak ki akarta sírni magát valakinek úgy, hogy közben ne zaklassa fel szegény Bea szüleit. Volt most nélküle is épp elég bajuk.

Letette a telefont, és elindult vissza arra a folyosóra, amelyről elkóborolt. Elkésett kissé, mert az orvos már kint volt és a szülőkkel beszélt. Viki nem látta Anikó néniék arcát, így nem tudott leolvasni semmit, elkezdett hát rohanni, mert minden vágya volt azt hallani, hogy Bea jól van. Futás közben azonban olyat látott, amitől – már aznap másodjára – földbe majd’ megállt a szíve. Anikó néni Bea apukájának nyakába borult és zokogott. Nem hagyta abba a rohanást, de olyan messzinek tűntek, alig kapott levegőt, a szíve szorított, a gyomra még kisebb görcsbe rándult. Mikor odaért, már Gábor bácsi, Bea apukája is sírt. Ránézett Vikire könnyes szemmel és csak annyit mondott: „Agyvérzés! Beus elment.”

Ettől a három szótól úgy érezte, megáll a világ, de ugyanakkor olyan sebesen is kezd forogni körülötte, hogy azonnal le kellett ülnie, különben elesik. A földre ült le, nekitámaszkodott háttal a falnak és zokogott. Zokogott, egészen addig zokogott, amíg valaki meg nem érintette a vállát. Felnézett, és Anikó néni állt előtte. Olyan állapotban, ahogy Viki még soha azelőtt nem látta. Pár perc alatt egy teljesen másik nő volt ott, egy megtört, öreg asszony, nem pedig az az életvidám, pörgős Anikó néni, akit Viki ismert.

- Bemehetünk elköszönni, mielőtt elvinnék. Be szeretnél jönni?

- Igen, megyek.

Nem lehet szavakkal leírni, amit akkor érzett. Legjobb barátnőjéből, legfőbb bizalmasából, aki szinte a testvére volt, mindenhonnan csövek lógtak ki, gépek tömkelege vette körül. Ráborult az ágyra – ahogy a lány szülei is – és szívet szaggatóan zokogott. Nem tudta, mennyi idő telt el, de nem is érdekelte. Abban bízott, ha Bea itt van és látja, hogy mennyire szenvednek, megkönyörül rajtuk és felébred végre. De nem nyitotta ki a szemét, nem mozdult meg. Hagyta, hadd sírjanak, hadd szakadjon meg a szívük.

Valamennyi idő után bejött egy kórházi dolgozó, aki a további teendőkről akart beszélni a szülőkkel. Viki ezt nem bírta hallgatni, és amúgy is szüksége volt valakire. Valakire, akinek kisírhatja magát, aki meghallgatja. Felhívta hát anyukáját – fél órán belül másodjára – és elmondta neki a rossz hírt. Most már ketten sírtak, egymást vigasztalva. Borzasztó rossz volt végighallgatni. Többet soha az életben nem akarok tanúja lenni egy ilyen beszélgetésnek.

Vikit hazavitték Bea szülei. Egész úton egy szó nem hagyta el a szájukat, csak csöndesen sírt mindenki. Igazán egyikük sem tudta még felfogni a történteket, mintha egy álomba, egy nagyon-nagyon rossz álomba csöppentek volna. Rövid időn belül rá kellett jönniük azonban, hogy ez a valóság, bármennyire is jobb lett volna csak álmodni az egészet. Az út végén Viki odaadta nekik Bea eddig őrzött telefonját.

A következő néhány nap borzalmas volt. Azzal töltötte az egész napot, hogy Bea sms-eit olvasta vissza, a hangpostáján hagyott üzeneteket hallgatta, hogy legalább hallja a hangját. Délutánonként felhívta Bea szüleit, próbáltak egymásba „egy kis lelket önteni”, nem túl sok sikerrel. A második nap azonban Viki már kikapcsolva félredobott, ugyanis annyian hívták érdeklődve a történtek után, hogy kezdett igazán dühös lenni a világra. Senki másnak nem akarta a hangját hallani, csak Beáét. De azt nem hallhatta, úgyhogy inkább magába zárkózott, és visszagondolt a közös dolgaikra. Azokra a dolgokra, amiket mások nem tudhatnak, nem érthetnek, nekik nem fájhat úgy, amit ő most elveszített.

Négy nap telt el úgy, hogy ki sem mozdult a szobájából. Alig evett, alig ivott. De aztán fel kellett öltözni, hogy elkísérhesse barátnőjét utolsó útjára. Gyűlölte a fekete ruhát, amit édesanyja kivasalt. Biztos volt benne, hogy soha többet nem fogja felvenni, mert erre emlékeztetné. A cipőjét is rendbe rakta anyukája, de azt sem akarta felvenni. Délután három órakor volt a temetés. Kettőkor Viki még a szobájában sírt. Aztán lement és arra kérte anyját, adjon neki egy nyugtatót, hogy végig tudja csinálni. Ezután felöltözött és készen állt az indulásra. Mikor édesanyja meglátta, mit vett magára, nem tudta, mondjon-e egyáltalán valamit. Végül nem szólt. Vikin vérpiros edzőcipő volt a fekete ruhával, amit korábban kivasaltak neki.

Mindenki furcsán nézett rá, amikor megérkeztek a temetőbe. Ő tudta csak, hogy a cipő Beának szól. Ha látja, tudja, hogy nem felejti el soha a közös dolgaikat. Hiszen neki is volt egy ugyanilyen cipője, amit egy évvel korábban együtt vettek. Nem sokkal ezután egy buliba mentek, ahol ott volt az a fiú is, aki Beának annyira tetszett. Azon az éjjelen csókolta meg először a srác Beát. Akkor megfogadták, hogy amikor azt akarják, valami igazán jó történjen velük, mindig ezt fogják felvenni. És Viki most igazán vágyott valami nagyon jó dologra. De ha az nem is teljesülhet, legalább Bea tudja, hogy fontos neki. A többi ember furcsa nézése meg nem számít, ők úgyse tudnak róluk semmit.

Élete legrosszabb élménye volt a temetés. Látni, ahogy egy fiatal lány, aki tele volt erővel, életkedvvel a sírba kényszerül…

A következő héten nem ment iskolába. Nem bírta volna a többiek fürkésző tekintetét, a kérdéseket, a „hogyan volt?”-okat, semmit, ami a sulival jár. Még mindig naponta felhívta Anikó néniéket, egyszer el is ment hozzájuk, de nem úgy látta, hogy bármit is javult volna a helyzet. Persze hogy nem. Soha nem is fog. Legalábbis akkor így gondolta.

Hátfőn azonban már menni kellett iskolába. Többet nem bújhat el, és igazából már vágyott is ki a házból, hogy végre ne csak a négy falat bámulja. De nem tudta, hogy fogja végigcsinálni Bea nélkül. Nem együtt mennek, nem ül mellé, nem beszélnek meg mindent. Egy dologban volt biztos: a piros edzőcipőt fogja felvenni.

 Hosszas készülődés és erőgyűjtés után elindult az iskolába. Soha nem volt még ennyire nehéz a járás és a lélegzetvétel. Beért a suliba és megállt a terem előtt, ahol az első órájuk lesz. A többiek még csak rá sem mertek nézni, csak köszöntek és mindenki kínosan odébbállt.

- Szia! Hogy érzed magad? – kérdezte egy hang.

- Ó, szia – nézett fel a padlóról Viki és meglátta a srácot, akiről áradozott Beának akkor reggel.

- Fel akartalak hívni, de nem tudtam, mit mondhatnék…

Aznap egy egészen másfajta barátság kezdődött köztük. Attól a naptól fogva rengeteget beszélgettek, telefonáltak, sms-eztek. Bea és a piros cipő adtak egy olyan embert helyette, aki talán tompíthatja az űrt, amit barátnője hagyott.