Jelige: T ur

Beküldte: admin, 2011-04-11 20:24:47  | Címkék: t

A főméltóságú T. úr védőbeszéde
- mindannyiunk okulására -

„Amikor mobiltelefont vásárolsz,

mindig gondolj az előtted megnyíló rengeteg lehetőségre.

Ne félj tőlük, de ne is hagyd, hogy uralkodjanak rajtad!”

/William T. Earnshaw, Jr./

Tisztelettel Fordulok Önökhöz. Kérem, Szavaimat Figyelemmel Kövessék!

Ki az a földi halandó, aki a reggeli készülődést tudatosan végzi? Én tudom magamról, hogy rutinjellegű feladatokat képtelen vagyok a koncentráció folyamatos fenntartásával bonyolítani. Legalábbis felkelés után. Minden nap öntudatlanul ágyazok be, öntudatlanul mosok fogat, öntudatlanul öltözöm fel, és néha még öntudatlanul reggelizem is. Lehet, hogy ez furcsa, de így van. Ezen ösztönösen végzett rutinfeladatoktól válik biztonságossá minden reggelem. Így nem csoda, hogy nem vettem észre, hogy otthon hagytam.  Sajnálom, de ez az igazság.

Nem védekezni akarok, nem azért jöttem ide, hogy kifogásokat soroljak. Csak az okokat próbálom bemutatni, hogy Nagyméltóságú Uraim meg tudják érteni a helyzetemet. Hogy az utókor ne úgy emlékezzék rám, mint a fiatal arisztokratára, aki nem tudta megóvni önmagát egy súlyos hibától, és ezzel alapjaiban sértette meg társadalmunk közös értékeit.

Ahogy mondottam, a reggeli rutin nálam megkerülhetetlen. Ez természetesen tegnap is így volt, és ebből következően követtem el ezt a súlyos hibát, ugyanis mobilkészülékemet, mivel este egy kissé zaklatott hangulatú hívás közepén érkeztem haza, nem a szokott helyére, a kulcsom mellé helyeztem el, hanem az ablakpárkányra, majd feszült álomba merültem, melyből az éjszaka folyamán gyakran fel kellett riadnom az ablakaimat fedő ólomtáblák zajára. Egyszóval nem volt nyugodt az álmom. Ez, természetesen, a reggeli kötelező felkelésnél nem vált hasznomra: sokkal zavartabb voltam, mint ahogy az egyébként megszokott tőlem.

Lassan vánszorogtam ki az ebédlőterembe, ahol Karia, a cselédlányunk épp reggelihez terített, ahogy ez mindig is szokása volt, de valahogy a tegnapi napon mintha sokkal inkább terhére lett volna a munkája, mint egyébként. Emlékszem, fel is merült bennem, hogy mi lehet ennek az oka, de aztán saját magánjellegű problémáimban elmerülve, megvallom, elfeledkeztem a dologról.

Csendesen megreggeliztem szüleim társaságában, a beszélgetést azonban mindhárman kerültük. Ez utólag belegondolva természetesen különösnek tűnik, hiszen egyébként családi életünk több, mint példásnak volt mondható.

Az étkezés végeztével visszamentem a lakosztályomba, ahol nekiláttam szokásos reggeli rutinfeladataimnak, amelyekről úgy gondolom már így is többet beszéltem a kelleténél, tehát ezt újra nem részletezném, csak kiemelném egy részfolyamatát, ami különös fontosságot foglal el történetemben.

Éppen ezért itt egy pillanatra meg kell állnunk, Nagyméltóságú Uraim, hogy ezen rövid, de  annál lényegesebb eseménysor jelentőségét a megfelelő módon tudjam hangsúlyozni. Ebben nem követhetek el hibát, nem beszélhetek értelmetlen módon, ezért megkérném Önöket, természetesen a legnagyobb tisztelettel, hogy a lehető legtöbb figyelmet fordítsák jelentéktelen történetem ezen részére, még ha minden más, amit itt megfogalmazok, tökéletesen hidegen is hagyja Önöket.

A részfolyamat rövid, de annál kiemeltebb jelentőséggel bíró eseménysorát tulajdonképpen magam is csak idefele jövet gondolkodva tudtam először tudatosan felidézni, korábban én sem voltam tisztában sem fontosságával, sem egyáltalán puszta létével.

Tehát. Megszokott reggeleim következő három lépése megkerülhetetlen történetem szempontjából: először a nadrágom felvétele, majd a kulcsom és a mobiltelefonom a bal illetve a jobb zsebembe helyezése (hogy semmi esetre se legyen elképzelhető, hogy az előbbi kárt tesz az utóbbiban), és közvetlenül ezek után az ingem begombolása.

És itt csúszott hiba az általam korábban vázolt okok miatt reggeli rutinfeladataim közé. Ugyanis, ahogy azt sejthetik, mivel a mobiltelefonom nem volt a helyén megtalálható, zaklatott és igen kimerült lelkiállapotom miatt megfeledkeztem arról, hogy a jobb zsebembe helyezzem, majd szokásos rutinomat egyszerűen folytattam az ingem begombolásával. Innentől számítva pedig már nem volt lehetőségem hibám felfedezésére és kijavítására, ugyanis otthonról való távozásomig a mobiltelefonom nem csörgött, semmilyen hallható jelet nem adott, és magamnak sem jutott eszembe, hogy bármilyen célra használjam, így nem nyúltam a jobb zsebembe és nem fedezhettem fel hiányát egészen az ebéd előtti időszakig, amikor is néhány munkával kapcsolatos hívást kellett volna bonyolítanom.

Joggal kérdezhetik, miért nem mentem ekkor haza érte, hiszen így talán elkerülhetőek lettek volna azon sajnálatos események, amelyekkel rajtam kívül, természetesen Önök vannak a leginkább tisztában. Nem tagadom, ezzel követtem el talán (noha ezt nem ítélhetem meg én magam) egyetlen vétkemet, ugyanis ebben a lelkiállapotban nem ismertem fel vagy talán helyesebben szólva nem akartam felismerni ennek megkérdőjelezhetetlen jelentőségét. A borozómban ülve ugyanis, igen önzően cselekedve, kényelmesebbnek éreztem azt, hogy ne foglalkozzak ezzel, mint hogy a bekövetkező tragédiákat megakadályozzam. És igen, bizonyosfajta makacsság, dacosság kerített hatalmába, még a korábban emlegetett, előző esti telefonbeszélgetésemnek köszönhetően. Úgy éreztem, persze helytelenül, hogy ha valaki engem semmibe vesz, akkor én magam is megtehetem ezt mindenkivel. Ma már nem haragszom az illetőre, de talán elbeszélésemből egyértelművé válik, hogy elsősorban az ő figyelmetlensége vezetett enyhén fogalmazva is kétségkívül hibás tettemhez.

Innentől kezdve a napom mérsékelt lelkiismeret-furdalással terhesen, de a készülékem hiányából adódó apró bosszúságoktól eltekintve átlagosan telt. Persze, meglátogatott ugyan egy illegális mobiltelefon-árus, őt azonban, természetesen, elküldtem, bár ez fél órámba került, és ezúttal a kísértés is igen nagy volt arra, hogy igénybe vegyem, amit kínálni tud.

Meg kell említenem még ezen kívül egy igen különös eseményt, amely talán enyhítő körülményként merülhet fel esetemben. Megismerkedtem ugyanis egy hölggyel, és ez egyenes következménye volt annak, hogy készülékemet otthon hagytam. Természetesen, a lovagiasság szabálya szerint nem árulhatom el, kiről van szó, de röviden annyi történt, hogy amikor épp ballagtam hazafelé, megállított és kölcsön akarta kérni a mobiltelefonomat, mondván, hogy ő otthon felejtette a sajátját. Mikor jeleztem, hogy én is, rövid, de annál fesztelenebb beszélgetés alakult ki köztünk. Ha ma ügyem kedvező elbírálás alá esik, este egy vacsora keretében tovább mélyítjük ismeretségünket, és a családalapítás esélye véleményem szerint meghaladja az ötven százalékot.  

De szavamat ne feledjem! Amikor hazaértem, tisztába kellett jönnöm mulasztásom következményeivel. Az első jel, ami először megdöbbentett, aztán mélyen megrázott, Karia, a cselédlányunk halála volt. A padlón feküdt, kezében a mobilkészülékével, az arca hamuszínű volt, és lila verejték ült ki a homlokára. Ekkor még nem ébredtem rá ezzel kapcsolatban saját felelősségemre, de később, amikor végre kezembe vehettem mobiltelefonomat, egyszerre minden világossá vált. Minden egyes nap felhívott ugyanis, hogy megkérdezze, mit tálalhat aznap vacsorára, és sejtettem ugyan, hogy neki ezek a hívások sokkalta fontosabbak, mint ahogy a felületes szemlélő megállapíthatná, de nem gondoltam, hogy élete egyik, ha nem a legfontosabb része irántam érzett reménytelen szerelme, és ezek az öt vagy tíz perces beszélgetések jelentik napjának fénypontját.

Nem tudta mire vélni, hogy a mai napon nem reagálok semelyik próbálkozására, ezért a késő délutáni órákban már olyan – egyébként megengedhetetlen – SMS-ek írására ragadtatta magát, amelyekből egyértelműen kiderülnek érzelmei, majd végső elkeseredésében, vélt hidegszívűségem hatására az öngyilkosságba menekült. Az orvos szerint elképzelhető ugyan, hogy nem állt szándékában ténylegesen végeznie magával, de szerencsétlenségére olyan gyógyszert választott édesanyám szekrényeiből, ami ilyen fiatal szervezetnek még a legkisebb dózisban is végzetes lehet.

Ez volt az első sajnálatos esemény, amivel szembesülnöm kellett, de mint azt Önök is pontosan tudják, Nagyméltóságú Uraim, nem az egyetlen. Édesapám súlyos, halálos következményekkel járó balesete ugyanis szintén az én vétkem eredménye. Rá a lépcső aljában találtam rá, összetört koponyával, mellette szanaszét gurulva, szilánkokban hevert kerámiagyűjteményének szinte minden egyes darabja. Itt már hamarabb rájöttem, mi történhetett. Ő ugyanis egy végtelenül makacs ember volt, aki ha segítségre volt szüksége, és nem kapta meg idejében, egyszerűen nekilátott egymaga a teendőjének, nagyon gyakran nem véve figyelembe idős korát, és képességeit. Számolatlan alkalommal vitatkoztam vele erről, de nem jutottunk dűlőre, ezért inkább a minden alkalommal azonnal a rendelkezésére álltam.

Kivéve, sajnálatos módon, a tegnapi napon. Ezúttal ugyan valószínűleg ő is tisztában volt a feladat nehézségével, hiszen rengetegszer kísérelt meg felhívni engem, de mivel mindannyiszor kudarcot vallott, vélhetően nagyon mérgesen, de most is egymaga állt neki a végzetes feladatnak.

Felérve lakosztályomba, azonnal tárcsáztam orvosunk számát, mielőtt még egyéb, kisebb mulasztásaim kijavításának nekiláttam volna. Ő, ahogy ezt megszokhattam tőle, munkáját félbehagyva hozzánk sietett, de sokat segíteni, természetesen, már nem tudott.

Édesanyám egyelőre látszólag képtelen a megbocsátásra. Férjének, egész életét meghatározó társának elvesztése nagyon mély nyomot hagyott benne, és hűséges szobalányunk meghurcoltatása is megrendítette, noha Karia velem kapcsolatos érzéseit ő is mérhetetlenül helyteleníti.

Mióta tudomást szerzett az eseményekről, elvesztette hitét bennem, egyetlen gyermekében, és minduntalan azt ismételgeti, hogy bárcsak a világra se jöttem volna. Ő tegnapi cselekedeteim harmadik áldozata.

Nagyméltóságú Uraim! Ahogy azt eddig is hangsúlyoztam, vétkemet nem kívánom letagadni, sem kisebbíteni. Azonban nem szeretném (ezért is járultam ma személyesen Önök elé), ha egy pillanatig is úgy gondolnák, mulasztásom természetemből fakad, vagy hogy bármikor megismétlődhet. Hangsúlyozom, hogy szándékaimból és jellememből adódóan soha többé nem fogok hasonlót tenni, és ezzel összhangban hivatkoznék a Megbocsátás Cikkelyére.

Köszönöm, Hogy Az Ítéletet Legjobb Szándékuk És A Törvény Szava Szerint Hozzák. Nem Várok Önöktől Könyörületet, Hanem Az Igazság Hű Szolgálatát. Szavaimat Bevégeztem.