Jelige: Szundi

Beküldte: admin, 2011-04-03 07:48:56  | Címkék: sz

Ébresztő

Március harmincadika van. A meg-meglebbenő piszkosfehér függöny fodros alja csiklandoz, ahogyan hozzámér. A napsütéses reggel ellenére kissé homályos a kép, mivel Bogi megint összemaszatolt a csupacsokis kezével. Nem is értem mire való a szappan és a törülköző, ha sosem használja, amikor kellene. A tegnap esti buli maradandó nyomokat hagyott rajtam: jól összekarcolódtam, ahogy lecsusszantam a poharakkal teli, tequilától ragadós asztalról. Bogi huszadik szülinapját ünnepeltük, úgyhogy sajnos nem bújhattam ki a kötelező program alól. Nos, egy darabig remélem nem lesz hasonló sokkoló élményben részem. Az egyik hippiszerkós lány, aki telitorokból üvöltötte a We are the champions című örökzöld slágert, (szerintem nem tűnt fel neki, hogy szülinapi partin van, nem pedig focimeccsen) hirtelen elvesztette az egyensúlyát, és egész egyszerűen rámzuhant. De Bogi barátjának fekete-ezüst, szuperruganyos billentyűzetű új szerzeménye rosszabbul járt: a pezsgőspoharakból épített törékeny toronyból ráfolyt az ünnepi nedű, így valószínűleg még most is antennáig lucskosan várja, hogy jól meghajszárítózzák.

   Ezt a születésnapos dolgot egyébként nem teljesen értem. Persze lehet, hogy azért nem,  mert az első PIN kód-beütésem óta még csak két év, 96 nap, 17 óra és 36 perc telt el. Talán ha megérem a huszadik életévemet, én is megtanulom értékelni ezt az egészet. Egyelőre viszont minden tagom sajog, még jó, hogy messze van a tükör, így nem kapok sokkot a sebhelyektől rút külsőmtől. Ráadásul a közérzetem sem az igazi: sajtossütis morzsadarabkák hullottak a gombjaim közé, és iszonyatosan viszketek tőlük. Nemsokára délután két óra, úgyhogy már nincs sok időm regenerálódni: tíz perc múlva pittyegni kezd az ébresztőm, és megint beleremeg majd az egész memóriám. Azt hiszem, nem bírok ki még egy ilyen éjszakát. Amióta Bogi beköltözött az albérletbe a barátnőivel, minden héten ugyanezt a tortúrát kell elszenvednem: szülinapok, névnapok, sikeres és sikertelen vizsgák egyaránt elegendő okot adnak az ünneplésre. Azt hiszem most jött el a perc, hogy hallassam a hangomat; el kell mondanom neki, hogy ez így nem mehet tovább, és hogy a régi, megszokott, normális életünkre vágyom.

   Emlékszem az első napokra, amikor megismerkedtünk egymással: milyen gyengéden simított végig a gombjaimon, milyen szeretettel csatlakoztatott a töltőre, milyen ferde szemmel nézett Anyára, amikor kicsit erőteljesebben tett arrébb az ebédlőasztalról. Ó, azok a boldog szép napok! Az egyetem sajnos nem tett jót neki, a fene nagy szabadsággal megváltozott az én kedves tulajom. Azt hiszem a barátjának sem tetszik ez az új stílus. De vajon hogyan reagál majd Bogi, ha hirtelen megszólítom, és elsírom neki a bánatomat? Jaj ne, két perc és berezonálok. Nem tudom, ki volt az a zseniális tervező, aki beépítette az ébresztő funkciómat. Az biztos, hogy az együttérzés legcsekélyebb szikrája sem volt meg benne…

   Tiririririri. Tiriririririri. És még egyszer tiririririririri. Megőrülök! Ne, ne kapcsold be a szundit, kérlek! Bogi, ne! Jaj nekem. Tíz perc múlva kezdődik elölről ez a rettenetes berregés, és megint belerázkódik majd az egész karosszériám. Arról nem is beszélve, hogy a barátja a vártnál korábban jön, ha hinni lehet a nemrég érkezett sms szövegének. Na persze ahhoz, hogy erről Bogi is tudjon, ki kellene végre másznia az ágyból, és el kéne olvasnia az amúgy nagyon romantikus üzenetet. Ó, jóságos Gyártóm, ha egyszer én is egy ilyet kaphatnék! Az a fiú egy kincs, én mondom. És az új telefonja! Ha rágondolok a tökéletesen kidolgozott vonalaira, bizseregni kezd a SIM kártyám környéke. Milyen kár, hogy tegnap jól eláztatták szegényt. Csöngettek? Bogi, gyerünk, kelj már fel! Jaj, ez a lány, ilyen hajjal nem mutatkozhat, úgy néz ki, mintha jól megtépték volna. Na ne, a százéves, lyukas, Bambi-figurás pólóban fog ajtót nyitni. Ráadásul elfelejtette lemosni a teljesen elmázgálódott sminkjét; akkora fekete monokli van a szeme alatt, mintha a múlt éjjel technikai KO-t kapott volna. Ez szép találkozás lesz…

   Ez mégsem ő. Csak a főbérlő az, biztosan a lakbérért jött. Bogi elég gyorsan lezavarta a dolgot, már hallom is, ahogy csoszogva közeledik a szakadt papucsában. Brrrr. Megint a szundi. Mi történt hirtelen? Lehet, hogy örök sötétség borult a kijelzőmre? Vagy csak teljes napfogyatkozás van? Hát persze: ahogy Bogi kinyomta a szundit, az ágyra ejtett, és rám dobta a sötétkék pulcsiját. Azért ez már több a soknál, nemsokára megérkezik az a kedves fiú a trendi mobiljával, és én semmit sem fogok látni. Még jó hogy van egy luk ezen az elnyűtt anyagon, most legalább körülnézhetek. Mi ez a szag? Már megint rágyújtott a kisszobában, pedig otthon ilyet sosem tett. Na ebből most már elég. „Bogi, mégis hogy képzeled hogy bent cigizel a lakásban, ráadásul a hálószobában? Ezt a sötétkék pulcsinak nevezett rongyot meg szedd le rólam, de rögtön! Nem kapok levegőt, és a pánikrohamtól majdnem teljesen lemerült az aksim. Szedd már össze magad végre!”

   Most miért néz ilyen halálra rémülten? Nahát, még a cigit is eldobta ijedtében. Ügyes kislány, sikerült kiégetnie egy tenyérnyi helyen a szőnyegpadlót. Csinos kis fekete kráter lett a szoba közepén. Hiába, nem bírta füst nélkül. Vajon mitől reszket ennyire, és miért ilyen óvatosan emeli le rólam ezt a fullasztó szörnyűséget? Úgy néz rám, mintha egy másik bolygóról jöttem volna. „Hé, Bogi, ismerjük egymást már több mint két éve! Miért viselkedsz ilyen furán? Jó, hogy nem gyújtottad fel az egész lakást, igazán odafigyelhetnél, mit csinálsz! A tegnapi buliról inkább nem is mondok semmit, mert a végén annyira felhúzom magam, hogy törlöm a névjegyek közül az újdonsült barátnőid adatait. A hippiszerkós lánnyal kezdem a sort. Nem érzed, hogy ezt nem folytathatod így tovább? Gondolhatnál egy picit másokra is: Anyára, aki csupa aggódó üzenetet küld (igaz, még mindig ékezetek és írásjelek nélkül), a barátodra, aki egy karikás szemű, kócos és nyúzott barátnőt fog itt találni egy százéves szakadt pólóban, legörbült szájjal. Meg ugye rám is, a megszámlálhatatlan harci sérülésemmel, és a folyamatos másnaposságtól kihagyó memóriámmal. Persze ez mind a te hibád, csak hogy tudd. Bogi, te sírsz? Ne csináld ezt, én nem úgy gondoltam… Te jó ég! Te hallod amit mondok? Bólogatsz, te tényleg hallasz engem! Ez őrület!”

   Hihetetlen. Bogival már húsz perce beszélgetünk, és teljesen egy hullámhosszon vagyunk. Azt mondja, félt attól, hogy nem tud majd beilleszkedni az új közösségbe, ezért változott meg ennyire. Megígérte, hogy ezentúl csakis az erkélyen gyújt rá, és odafigyel majd, hova dobja a ruháit. Nem rak többé a radiátorra, mert rettenetesen felforrósodnak a műanyag alkatrészeim. Ha bulizni megy, mindig kikapcsol, jó mélyre elrejt a táskájában, és véletlenül sem tesz ki olyan veszélynek, mint tegnap este. A barátjával pedig mindenképp megbeszéli, hogy vigyázzon az új mobiljára (és kicsit közelebb tolja majd hozzám, így jobban megismerkedhetünk). Csengetnek. Bogi komolyan néz rám, megköszöni, hogy megszólítottam. Hozzáteszi még, hogy nagyon várja a következő beszélgetést. De csak miután elment a párja és az ezüst-fekete szívtipró, mert a férfiaknak nem kell feltétlenül mindenről tudniuk…