Jelige: SimFobia2

Beküldte: admin, 2011-03-27 10:47:41  | Címkék:

Mobilkarrier

Eleven János vagyok. Az már csak a sors furcsa humorára vall, hogy anyámat meg Holt Arankának hívják. Szeretném nektek elmondani, hogy változott meg az életem szinte egyetlen nap alatt.

Az egész egy reggelen kezdődött. Mindig a kedvenc zenémre szoktam felkelni, ehelyett arra eszméltem egy reggel, hogy valaki szüntelenül ordibál a fülembe.

- Ébredjél már fel! Nem igaz, hogy minden nap úgy kell, hogy kirángassanak az ágyból! Aztán megint rohanhatsz, én meg szagolhatom az izzadtságod, amit a nadrágodon keresztül érzek, amikor futni szoktál!

Nem egészen értettem, hogy ez a valaki mire akart célozni, és egyáltalán mit keres a lakásomban? Még soha nem hallottam ezt a hangot. Felültem és körbe néztem, de senkit nem láttam.

- Na, jó reggelt! - jött a telefonom felöl a hang. Azonnal arra az irányba kaptam a fejem. Ez most komoly?

- Te… te beszélsz? - kérdem a saját telefonomtól.

- Jé! Végre észrevetted! Eddig is beszéltem, de egészen a mostani pillanatig meg sem akartál hallani! Most meg ráadásul le is akarsz cserélni!

- Persze, erre egyből megjött a hangod, mi? - válaszoltam neki ingerülten.

- Miért tétlenül kéne néznem, ahogy hamarosan felváltja majd a helyem egy nagyobb tudású telefon? Egy fiatalabb? Egy jobb? Egy finomabb tapintású? He?

- Én is panaszkodhatnék! Mikor a legnagyobb szükségem van rád, állandóan lemerültél!

- Igen, és miért? Miért? Mert te állandóan elfelejtettél töltőre rakni engem.

- Lehet, de ha nagy kegyesen vonalat is adtál, akkor az esetek többségében alig hallottam a másik felet.

- Egyébként már fél perce hívnak… - jegyezte meg a telefonom.

- Akkor miért nem hallom?

- Mert lehalkítottál!

- Nem úgy vettem észre.

A kijelzőre pillantottam. Gyerekkori jó barátom volt az, Földvári Dórinak hívták.

- Szia! Tudnánk ma találkozni?

- Aha! A szokott helyen?

- Ja!

- És mikor?

- Mondjuk körülbelül fél óra múlva?

- Oké!

Majd elköszöntünk egymástól. Azon gondolkodtam, hogy itthon hagyjam-e a telefonom. Végül csak magammal vittem, mert soha nem lehet, hogy ki akar megkeresni engem. Út közben összetalálkoztam egy ismerőssel, akivel csak ha muszáj, akkor beszélek.

- Szevasz! - köszönt rám nagy örömmel.

- Helló! Bocsi, de most sietek! - mondtam neki, és ezzel igazából nem is hazudtam. Tényleg siettem.

- Jaj, tudom már! Nem ez az a csávó akit mindig gyökérnek szoktál hívni? - szólalt meg a telefonom.

- Hogy? - kérdezte a „gyökér”. Mondjuk mi tagadás, tényleg annak tartom.

- Semmi, semmi … - hárítottam el a választ, de a mobilom nem tágított.

- Jól hallottad, rólad van szó!

- Majd találkozunk! - mondtam neki végül, majd szaladtam tovább. Miután látómezőmön kívülre került az előbb említett fél, elővettem a zsebemből beszédes kedvű hívásra alkalmas eszközömet, és leszidtam.

- Nem tudnál a fenekeden maradni?

- És ha nem?

- Ide figyelj! Ha Dórinál is ezt fogod csinálni, falhoz váglak! Gyerekkori barátom, érted?

- Hát szívesen elrezegnék a lábaid között.

- Te csak maradj nyugton a zsebembe, és tartsd féken a… a… - gondolkodtam, hogy mit mondjak. - a térerőidet!

Ahogy ezt kimondtam, elsétált előttünk egy plázán nevelkedett női példány. Jó, nem nézett ki rosszul, de én többnyire nem csípem az ilyet. Mini ruha, hosszúszárú csizma, kezében meg telefon. Ja, és mindegyik rózsaszínben, mellé a szőke hajnak valami olyan gusztustalan árnyalatában, hogy a rendőrök nála nem tennék kötelezővé a láthatósági mellényt. A ruha teljesen ráfeszült szoláriumon edződött testére. Jó, azért lett volna vele egy-két elképzelésem. Sajnos a telefonom ezt hangosan is kimondta.

- Hú, de rád csatlakoznék! - kiabálta oda neki, és rájöttem, hogy ő a lány telefonjáról beszél. Ez rajtam semmit nem segített, és a pofont végül én kaptam. Emlékeztetett egy Edda számra. „Pofonoktól ég az arcom...” A telefonom meg mindjárt tűzben, mert már azon voltam, hogy ha még egy ilyet csinál, belehajítom az első kukába, és fel is gyújtom. Mielőtt még a kávézóba érkeztem, összefutottam egyik legjobb barátommal, Zolival aki mindig meghallgatott, bármi is volt a problémám.

- Szeva, tesó! - köszöntött rám.

- Csá! Figyelj, nem fogod elhinni, amit mondok! Képzeld… - kezdtem bele és egy kicsit lehalkítottam a hangom. - beszél a telefonom.

A láttam Zoli arcán, hogy nagyon küzdött vele, hogy ne röhögje telibe az arcomat. Barátságosan megfogta a vállam, és ennyit mondott csak.

- Fogadj meg tőlem egy tanácsot.

- Éspedig?

- Ne hagyd, hogy ellened forduljon a telefonod!

- Haha… figyelj, most mennem kell, majd később hívlak.

Mire megérkeztem, Dóri már ott ült a szokásos asztalunknál. Egy ablak melletti helyen.

- Szia! Sokat vártál? - köszöntem neki, majd leültem.

- Csak öt perce vagyok itt.

- Akkor jó.

- Sunáználak! - szólt közbe a telefonom a mai szleng egyik „igényes” formájával.

- Tessék?

- Lájkollak! - szólalt meg újra.

- Köszi, aranyos vagy! - mosolyodott el kedvesen.

- Elrezegnék a lábad között!

- Mi? - mondta, és felhúzta a szemöldökét. Jobbnak láttam, ha kiteszem a telefonomat az asztalra. El is kussolt.

- Én nem szóltam.

- Biztos?

- Miről lenne szó?

- Kis pénzre lenne szükségem.

- Pénzre. A barátodnak elég jól menő állása van, én úgy tudom - mondtam neki talán egy kicsit sértő szándékkal, mire Dóri egy szájbiggyesztéssel válaszolt először, majd folytatta.

- Tudom, tudom. De már egyszer kértem tőle is, és nem akarom, hogy emiatt haragudjon meg rám. Kérlek.

Némi vonakodás után előhúztam a pénztárcát, és adtam neki egy összeget.

- Jaj, ha te nem lennél! - ugrott fel örömében, és szorosan megölelt. Még egy puszit is sikerült a homlokomra nyomnia, pedig én jóval magasabb voltam - még vagyok is - nála. Örömünket - azaz csak az övét - telefonjának a csörgése szakította félbe. Illetve… beszéde.

- Hívásod van, királykisasszony! - szólalt meg a zsebéből. Nem hittem a fülemnek.

- Heyhó! - Mindig így szokott köszönni a telefonba. - Te vagy az Szilvi! Persze, találkozhatunk ma. Hogy? Persze, hogy nálatok, Szőttösön! De van egy kis gond… kihoznátok kocsival? Ja, hogy ez nem gond. Oké, mindjárt ott leszek, szia! - majd egy gombnyomással megszakította a hívást.

- Te… neked beszél a telefonod? - kérdeztem még mindig sokkos állapotban.

- Persze, hát nem tudtad? A telefonoknak is van lelke. De csak nagyon kevesek képesek meghallani. Csak tudnám, hogy akkor miért nem szólt, amikor a barátomnál felejtettem.

- Már nem azért - kezdte a válaszát a telefon. - de lekapcsoltál, ugyanis a barátoddal…

- Jó, ne folytasd! Te vagy a legjobb, Jani! Szia!

Azzal kiviharzott. Én is hazamentem újra kis negyedik emeleten található albérleti lakásomba, és elmerengtem. A telefonnak lelke van. Némi tépődés után végül megszólaltam.

- Figyelj… ne haragudj, hogy le akartalak cserélni.

- Semmi gond! - válaszolt a készülékem. - Megértem, hogy le akarsz, öreg telefon vagyok én már. Nyugodtan keress valami szebbet, okosabbat, fiatalabbat, stb. Az én időm már lejárt.

Valami szöget ütött a fejembe.

- Dehogy járt le a te időd! Még csak most fog elkezdődni.

- Hogy érted?

- Támadt egy ötletem.

Hamarosan stand-up comedy műsorokban kezdtünk el fellépni, és sikerünk azóta is töretlen. Az új telefont azért megvettem. Nem fogjátok elhinni, rögtön egymásba szerettek, és a mai napig is kitartanak egymás térerői mellett. Mert az öreg telefon nem vén telefon.