Jelige: Sargasso

Beküldte: admin, 2011-04-04 21:59:49  | Címkék: s

A világ szövete

A hajnalpír szétoszlott az égen, az elmaradó épületek körvonalai élesen elkülönültek a citromszín derengéstől. Egy városszéli benzinkút neonreklámja zárlatosan villogva hirdette a száz méterre található wellness-központ szolgáltatásait, a távolban viszont már az utat szegélyező fák lombkoronái sötétlettek.

Az autóbusz elhagyta a főváros agglomerációs övezetét.

Zoltán vetett egy pillantást a sofőrfülke hátuljára szerelt digitális időmérőre. A kijelző szerint alig tíz perce vannak úton, de ő ezt elképzelhetetlennek tartotta. Noha ebben a korai időpontban még csak éledezett a forgalom a városban, optimális esetben is bő félóra szükséges ahhoz, hogy maguk mögött hagyják Budapestet és a környező településeket. Dunaújvárosig nagyjából hetven perc az út, már csak ezért sem indulhattak el tíz perccel ezelőtt. Valószínűleg elromlott a digitális óra, vagy csak összevissza jár, ahogy a távolsági buszok órái szoktak.

Zoltán a megszokott mozdulattal a nadrágzsebébe nyúlt, hogy elővegye a mobilját, és a helyére tegye ezt az időparadoxont. Egy pillanatra elállt a lélegzete, ugyanis egy összegyűrt papírzsebkendőn kívül más nem akadt a kezébe. Idegesen végigtúrta az összes zsebét, még a kabátját is átkutatta, de mindhiába. Percek múltával tudatosult csak benne, hogy a mobilja nincs sehol, alighanem otthon felejtette.

Próbált visszaemlékezni, mikor látta utoljára. A párnája alól rögtön azután előhúzta, hogy rázendített a hajnali ébresztőre, Edit még dünnyögött is valamit álmosan, hogy hallgattassa el… az előszobai kisasztalra tette, mint mindig, aztán leemelte a kulcskarikát a fali akasztóról, és beleerőltette a lábát a cipőbe… nos, a telefonja közben szépen a kisasztalon maradt. A metrón egyszer sem támadt késztetése, hogy a kezébe kapja, hiszen nem akart felhívni senkit, és az idővel sem kellett versenyt futnia. Így utólag emelt fővel, férfiasan beismerheti, hogy ez szép munka volt. A mobilja otthon maradt.

Nagy ügy. Most az egyszer kibírja nélküle, ebből aztán nem csinál magának problémát. Ha minden jól megy, délután ötkor már visszafelé repeszt a hatoson, de még az is előfordulhat, hogy egy korábbi buszjáratot elér.

Puffadt mandarinra emlékeztető gömböc villant elő néha az útszéli fák és bokrok mögül. Felkelt a nap. Az ég alja sápadt narancsfényben úszott, a busz belseje ennek ellenére még félhomályba burkolózott. Sokan utaztak ezzel a korai járattal, zömében főiskolások, akik Dunaújvárosba tartottak. A Zoltánnal átellenben lévő ülésen egy idős néni ücsörgött, tömött reklámszatyrát az ülés alá csúsztatta.

Pisszenés sem hagyta el az ajkakat, egyedül a motor álmosító duruzsolása hallatszott.

Zoltán induláskor még úgy gondolta, végigszunyókálja az utat egészen Szekszárdig, de most valamiért mégsem vitte rá a lélek, hogy hátradőljön az ülésen, és lehunyja a szemét. Folyton az motoszkált a fejében, hogy megemlítette-e Editnek, hányra menjen a kiadványokért az ügynökségre. Ha meg is említette, azt már tutira nem beszélték meg, kinek a nevére kérje a számlát, és hány példányt hagyjon ott a terjesztőknek… sajnos nincs nála a mobilja, de semmi vész, majd felhívja őt Szekszárdról egy nyilvános fülkéből.

Léteznek még egyáltalán nyilvános fülkék? Ha igen, akkor pénzbedobós fajtájúak, vagy vásárolnia kell hozzájuk egy kártyát, mint annak idején? S mi a biztosíték arra, hogy működnek is? Hogy nem belezték ki őket a helyi vagányok?

 Szörnyű, milyen marhaságok jutnak az eszébe. Otthon felejtette a telefonját, na és? Nem fogja stresszelni magát ilyen semmiségek miatt, elvégre nem hasad meg a világ szövete, amiért a kisasztalon maradt a készülék. Nem fog történni semmi egetrengető mindössze attól, hogy ez a trehány férfiú a mai napon egyetlen hívást sem fogad vagy kezdeményez. A földkerekség kibírja az ilyesmit, keményebb megpróbáltatásokat is átvészelt már.

Kanyargósabb útszakasz következett, az egyre vakítóbban ragyogó napkorong jobbra-balra csúszkált a horizont fölött. Zoltán elmerengve bámult ki az ablakon, s közben arra gondolt, némelyek szerint milyen apróságokon múlhatnak az univerzum történései. Nemrég olvasott egy cikket az interneten, amelynek az volt a mondanivalója, hogy minden összefügg mindennel. Ezzel nagy vonalakban ő is egyetértett, de a cikk írója előhozakodott a kvantum-elmélettel, a pillangó-effektussal, valamint Hermész Triszmegisztosz tanításaival is. Zoltán ritka nagy zagyvaságként könyvelte el magában az olvasottakat, azt az egyet viszont el kellett ismernie, hogy az írás a gondolatébresztési funkcióját kiválóan betöltötte. Mert akármennyire is tiltakozott ellene korábban, a cikk hatására belátta, hogy még az ő csip-csup cselekedetei is formálják némiképp a világot.

Azt egy percig sem tagadta, hogy alkalomadtán napi több órát is fenn szokott lógni a térerő-hálózaton. Edit gyakran ugratta azzal, hogy lám, megint a „fülére izzadt” a mobil, esetleg bekente pillanatragasztóval? Zoltán még nem töprengett el alaposabban, mi lenne, ha megfosztanák a telefonjától. Hát most Szekszárdig gyárthatja a teóriákat. A térerő-hálózatban elfoglalt VIP-páholy a mai napon üresen marad, ettől vajon nem remeg meg egy csöppet a világmindenség?

Milyen mulatságos gondolat… vagy mégsem az? Ha azt veszi alapul, hogy minden összefügg mindennel – hozsánna a cikkírónak, amiért a fülébe ültette a bogarat –, egyáltalán nem esztelenség ilyesmit feltételezni. Mert akárhogy csűri-csavarja, neki most már kutyakötelessége lecseverészni a magáét, ha esik, ha fúj. Ehhez szokott a térerő-hálózat, és rajta keresztül az univerzum. A legtöbb változás  egy hosszas folyamat végeredménye, és a hozzájuk való alkalmazkodás sem egyik pillanatról a másikra történik. Az univerzum kapott elég időt arra, hogy alkalmazkodjon a mobiltelefonok létezéséhez, ebben a tekintetben jól teljesített a néhai gombostűfej, nem is ezzel van a baj. A probléma abban gyökeredzik, hogy amennyiben hirtelen megvonnák a napi dózisát, nem kezdene-e – képletesen szólva – bizarr ámokfutásba? A piások és a drogosok is megsínylik, ha nem jutnak hozzá a stimulált üdvözüléshez, miért történne ez másképp magával a Nagy Kozmikus Egésszel? Van-e tehát sorsdöntő jelentősége annak, hogy a mai napon egy mobilhasználóval kevesebb hódol a Hálózat Istenének? Meghasad-e ettől az a bizonyos szövet, s netán érdekes események veszik kezdetüket?

Zoltán vágott egy lekicsinylő fintort, és összekulcsolta a kezét az ölében. Felesleges ilyeneken rágódnia, ez nem az ő műfaja. Ő nem tartozik azok közé, akik nem bírnak ki pár órát a mobiljuk nélkül, mit nyavalyog hát? Igaz, még nem volt rá precedens, hogy hosszabb ideig nélkülöznie kellett volna a kicsikét, de akkor is… vígan elvan ő kőkori állapotok közepette is, főleg hogy a szekszárdi meetingen úgyis elnémította volna a készüléket.

A nap elé időközben sötét felhők tolakodtak, az ég imitt-amott szürkés színezetet öltött. Zoltán mélán figyelte az elsuhanó tájat, igyekezett kiűzni agyából az iménti szofisztikus gondolatfüzért.

Az autóbusz hátuljában megszólalt egy mobiltelefon. A melódia betöltötte az egész járművet, aztán hirtelen félbeszakadt, amint a tulajdonosa előkotorta a táska mélyéről a készüléket, és fogadta a hívást.

Tessék. Aggodalomra semmi ok, telefonálnak nélküle is éppen elegen. Kész haszon, hogy nem kell percenként kapkodnia a nadrágzsebéhez. Edit már többször fenyegetőzött, hogy beszerez neki egy övtokot, de ő ragaszkodott a puritán, zsebbe süllyesztő megoldáshoz. Kényelmes és praktikus, ráadásul ha zajos helyen tartózkodik, akkor is érzékeli a rezgést…

Atyaég, egy hete adta le a pályázati anyagot a szállítói láncolattal kapcsolatban, a napokban esedékes a kiértékelése! Lehet, hogy már hívták is ez ügyben, és ő nem vette fel… nyugalom, nyugalom. Miért pont most hívnák a HR-esek? Vagy ha mégis, majd visszahívja őket, elvégre nem dől össze a világ, ha…

Elég!

Zoltán elkapta a tekintetét a közeledő vasúti felüljáróról, és a szemközt üldögélő nénikére meredt. Szemét összehunyorítva próbálta kivenni, mivel foglalatoskodik. Az őszes fej előre-előrebukott, mintha bóbiskolna, és rövidebb-hosszabb időre eltűnt abban a dobozban, amit a néni az ölében tartott. Zoltán először arra gyanakodott, a néni hányingerrel viaskodik, aztán megvilágosodott előtte, hogy szó sincs ilyesmiről, csupán táplálkozik, ám azt felettébb szokatlan módon teszi. Amikor a feje lebillen, kiránt valamit a szájával a dobozból, beszippantja, aztán hátradől, és hosszasan, küzdelmesen nyeldekli, mintha a bekebelezett holmi szabadulni igyekezne… a csirkék járnak így el az útjukba kerülő gilisztákkal.

Ekkor a néni, mintha csak megérezte volna, hogy bámulják, lassan oldalra fordította a fejét. Zoltán összerezzent. A ráncos arc mélyén sötétvörös szemek parázslottak, az ajkakról nyúlós szaft csordogált az ülésre. A májfoltos kezek a magasba emelték a dobozt, amelyben gusztustalan, pirosas-fehéres dolgok tekergőztek…

Zoltán tarkója nagyot koppant, amint félfordulattal hátralökte magát, és konfrontálódott az ablaküveggel. Felpattant az ülésről, és egy darabig értetlenkedve bámulta a szótlanul ücsörgő utasokat, miért fogadják olyan nagy lelki nyugalommal az apokalipszist? A néni időközben sértődötten az ablak felé fordult, így Zoltán nem láthatta, gyrossal, garnélarákkal vagy valami leírhatatlanul undorító ételféleséggel bíbelődik-e.

Itt valami nagyon nem stimmel…

Zoltán mögött egy hosszú hajú lány utazott. Fülhallgatóval rekesztette ki a külvilágot – szemlátomást zenét hallgatott, mert ütemre rángatóztak a lábai, és szaporán dobolt az ujjaival a combján. Zoltán már jó néhány másodperce nézte őt, amikor eljutott a tudatáig, hogy a nagy semmit nézi. A lánynak ugyanis nem volt arca. Átlátszó, mindent magába szippantó üresség kavargott a helyén, a hajfonatok bántó kontinuitás-hiányt kereteztek.

A levegő megszorult Zoltán tüdejében, hirtelenjében sem ordításra, sem lélegzetvételre nem futotta belőle. Erőtlenül visszaroskadt az ülésre, ám a következő pillanatban már ugrott is fel újra, ugyanis nem messze tőle velőtrázó sikoly harsant.

Ilyen hangot bocsáthatnak ki azok a szerencsétlenek, akiket egy éles pengével nekilátnak módszeresen megnyúzni, és hogy halmozzák az élvezeteket, a meggyötört testfelületre frissiben rászórnak egy zacskónyi sót. A sikoly kétszer-háromszor megismétlődött, aztán varázsütésre elhallgatott. Álmos bariton hallózott bele a mobiltelefonjába, közvetlenül a Zoltán előtti ülésen.

Idióta, idióta, idióta… aki ilyen csengőhangot választ, az nem lehet épelméjű! Zoltán kényszeredetten megállapította, hogy az idegei pattanásig feszültek, rémeket lát ott is, ahol nincsenek, így az lesz a legjobb, ha a fejére borítja a kabátját, és Szekszárdig tetszhalottat imitál.

De vajon miért csak ő kapott szívszélhűdést a digitális halálsikolytól? Rosszul teszi, ha racionális magyarázatokat keres a tapasztalt furcsaságokra? Mégsem a felzaklatott képzelete űz tréfát vele, hanem valóban…?

Biztos, ami biztos, a néni és az arcnélküli lány felé még csak a szeme sarkából sem pislant. Ha az utat lesi, remélhetőleg előbb-utóbb lecsillapodik.

A nap ismét előbukkant, ez így van rendjén. De mitől ilyen vörös, és miként lehetséges, hogy egy fikarcnyit sem emelkedett? Sőt mintha alacsonyabban járna, mint kevéssel ezelőtt! Az ördög vigye ezt az átkozott felüljárót is, ez idáig fel sem tűnt neki, hogy errefelé keresztezi egymást a főút és a vasútvonal… és hogyhogy még mindig a felüljáró felé közelednek? Hol a fenében vannak egyáltalán?

Na és mi a helyzet azzal a tíz perces rekorddal, amit a buszvezető az elején felállított?

Zoltán szíve a torkában dobogott, rémületében a térdeit markolászta. Az előttük lévő felüljáró lassacskán tejfehér ködbe burkolózott, a látásviszonyok megromlottak, a vezető mégsem csökkentette a sebességet. Sűrű masszában száguldottak, időnként alaktalan foltok, vonagló árny-amőbák suhantak el az ablak előtt. A köd a jármű belsejébe is bekúszott, rátelepedett az ülésekre, áthatolhatatlanná dagasztotta a levegőt. A digitális óra egyre halványabban és halványabban pislákolta az általa valósnak vélt, ám irreális időpontot.

Mikor érnek végre Dunaújvárosba? Már rég el kellett volna hagyniuk! Hát senkinek sem tűnik fel, hogy megbolondult körülöttük a világmindenség? Mi ütött ezekbe az emberekbe? Békésen szundikálnak… vagy talán halottak egytől-egyig? Nem, nem fogja megrázni a vállukat, nem akar szembesülni, nem akar, nem akar… Óvatosabban azzal a gázpedállal, te mazsola, a végén még felcsavarodunk egy villanyoszlopra! Most meg miért tapostál a fékre, elütöttünk valakit? Látsz valamit egyáltalán ebben a kulimászban?

Zoltán a teljes összeomlás határán járt. Szeme elé örvénylő gomoly ereszkedett, pillantása nem hatolt túl az orrhegyén. Surrogó hangok támadták a dobhártyáját, amelyekhez valamiféle félelmetes, pulzáló lüktetés társult. Szoborrá dermedt, a kisujját sem merte mozdítani, testét elöntötte a veríték.

Csak érjenek Szekszárdra, egyből felhívja Editet… nem lenne semmi gond, ha nála lenne a mobilja, és meg tudná csörgetni őt, rögvest megnyugodna, és utólag jót derülne az egészen… de minek izgul, csak képzelődik, így sincs semmi gond, mással is előfordult már, hogy otthon felejtette a mobilját, és akkor sem omlott össze a világmindenség… ám mindig van egy első alkalom, ezt neki tudnia illik… mindig van egy első alkalom… mi ez a surrogás, mik ezek a túlvilági puffanások, mi ez a…

– Elnézést…

Mi ez a…

– Elnézést…

Kinyitotta a szemét. Egy húsz év körüli fiú állt előtte.

– Ez nem a magáé? Itt volt az ülése alatt – nyújtott feléje egy mobiltelefont a fiú.

Hoppá.

Zoltán kipréselt magából egy alig hallható köszönöm-félét, majd hátradőlt az ülésen, és bő egy percig kapkodta a levegőt megkönnyebbülésében. Hát ez óriási! Nem felejtette otthon, csak kicsúszott a zsebéből… kész szerencse, hogy akadnak a leszálláshoz készülő főiskolások között ilyen jóravaló srácok. Igen, azok ott már alighanem Dunaújváros házai, a köd most oszladozni látszik, a napkorong is a helyére került…

A fény rövid időre visszatért, aztán ismét lecsapták odafent a biztosítékot. Zoltán fogvacogva állapította meg, hogy a telefon, amit a kezében szorongat, semmiképp nem lehet az övé.

Még a színe sem egyezik. Néhány árnyalattal ezüstösebb.

Szorítást érzett a mellkasában, a szíve néhány másodpercig összevissza vert. Kikerekedett szemekkel bámulta a telefont a tenyerében, amikor…

A telefon játszani kezdett egy barátságos dallamot, ezzel egy időben egy jól ismert név jelent meg a kijelzőn.

Zoltán egy másik dimenzióban tartózkodott azokban a pillanatokban. Remegő hüvelykujjal nyomta meg a zöld gombot, és a füléhez emelte a készüléket.

– Nem felejtettél valami itthon, drágám? – hallotta Edit enyhén szemrehányó hangját, valahonnan a világmindenségen túlról.

Zoltán kiejtette a kezéből a mobiltelefont, és szűkölve próbált beleolvadni az ülésbe. Nyaka előrebicsaklott, karja erőtlenül hullott a teste mellé.

Az autóbusz pedig – rajta egy pondrókat zabáló öregasszonnyal és egy arcnélküli lánnyal – csak robogott tovább, egyenesen bele az iszapsűrű ködbe.