Jelige: PÁRhuzam

Beküldte: admin, 2011-04-07 23:30:54  | Címkék: p

Nélküle

Iszonytató érzés volt. Leszállás előtt szokása szerint hosszú percekig pakolt abban a kis, fekete táskában, amibe lényegében semmi nem fért el, mégis minden benne volt. Majdnem minden. A baljós érzés tovább erősödött benne, miközben, a mellette ülő testes hölgy miatt szinte az ablakhoz tapadva, valahogy magára varázsolta vékony tavaszi kabátját, és átvizsgálta annak zsebeit is. A napja eddig nem alakult valami jól, pedig még csak kora délelőtt volt, és a bájos, még kissé szégyenlős napsütés végre szép időt ígért. Eleve nem aludt valami jól. Este háromszor próbálta hívni Őt, de ki volt kapcsolva, arra gondolt, hogy a repülőn biztos nem használhatja a telefont. De reggel sem tudta elérni, pedig akkorra már le kellett, hogy szálljon. Viszonylag hamar fel tudta idegesíteni magát apróságokon is, türelmetlen természet volt, zavarta, ha valami nem úgy zajlott, ahogy előre eltervezte. „Nem igaz, hogy nem képes felhívni, mikor megbeszéltük, és tudja, hogy mennyire aggódom miatta…” Az egész úttal nem volt kibékülve. Nem értette, miért most jön rá ez az utazhatnék, egy unalmas történészi konferencia ugyan nem érhet meg ennyit. De hiába győzködte még aznap is, hogy maradjon, hajthatatlan volt. Elég csúnyán váltak el.

Ezen törte a fejét, miközben leszállt a buszról, nagy nehezen kiemelte a bőröndöt az egyik alsó rekeszből, és ott helyben még azt is átkutatta. Pedig tudta, hogy nincs ott, hiszen már pontosan emlékezett mindenre. A reggel sem úgy alakult, ahogy eltervezte, anyósa későn jött a kulcsokért, így rohannia kellett a buszhoz. Még este bevágta a sarokba a telefont, amikor meglátta, hogy Ő nem vitte magával a töltőjét, pedig kikészítette neki. Hogy fog Egyiptomban töltőt vásárolni, mikor itthon egy szimpla tojásrántottát sem lehet rábízni? Orrcimpái, mint akkor, most is remegtek, arca kissé kipirult. Ilyenkor Ő azt mondaná, hogy különösen szép, amikor haragszik. Teljesen tehetetlennek érezte magát. Visszacsukta a gurulós bőröndöt, és elindult a metrólejáró felé. „Már itt, Pesten is tömegiszonya van, hogy fogja túlélni Kairót?” A Nő úgy érezte, mintha egy testrésze hiányozna, a tudatlanság majd megőrjítette. Pedig nem az telefon, hanem az abból jövő Hang hiányzott neki. De erre most nem akart gondolni. Haragudott rá. És saját magára is. Sietve lépkedett a szürke, hideg köveken.

*   *   *

Amint felszállt a repülőre, és ki akarta kapcsolni a mobilját, látta, hogy erre nem lesz szükség, mert lemerült. Sajnos itt nem volt lehetősége feltölteni, de nem izgatta magát, nyugodtan hátradőlt az ülésen. Szándékában állt egy „Felszálltam, az égből is szeretlek” -típusú üzenetet küldeni, mert tudta, hogy ezektől Neki mindig jobb kedve lesz. De elég rossz hangulatban váltak el egymástól. Nem tudta megértetni vele, hiába magyarázta, hogy milyen fontos ez az út: tízévente egyszer, ha van ilyen, és a munkahelye is fizeti, az ott elhangzottakat pedig fel tudja használni a kutatásához is. Most nem tudta elkísérni Pestre, hát van ilyen, nem lehet mindig mellette! Azért a lelke mélyén inkább maradt volna, minden szakmai lelkesedés ellenére, úgy tervezték, hogy együtt mennek a versenyre, együtt fognak szurkolni a fellépő rokonoknak.

Miközben ezen merengett, és az ablakból a felhőkön megcsillanó tavaszi napsugarakat bámulta, hirtelen rossz érzése támadt. Ráébredt, hogy hamarosan nagyon is szüksége lenne a telefonjára. Abba mentette el az egyik szervező számát, aki már egy ideje a helyszínen kutat. Megbeszélték, hogy felhívja, amikor megérkezik, és ő érte megy a reptérre. Erősen kezdte vakarni az orra hegyét, majd párszor beletúrt a hajába, végigsimított a homlokán. Eszébe jutott, hogy ennyiből Ő már tudná, hogy ideges, és valami nagyon nem úgy alakul, ahogyan eltervezte. Még ha eltervezte volna, de, rá nem jellemző módon, kapkodva indult neki ennek az egésznek.

Épp pirkadt, amikor leszállt a repülőről. A Férfi itt, a fáraók földjén, ahová mindig annyira vágyott, gyér angoltudásával és egy lemerült telefonnal a zsebében nem örömöt érzett, inkább csak tehetetlenséget. Elveszett volt. „Meg kellene keresni a töltőt.”- jutott az eszébe, mire letette hatalmas, fekete táskáját egy testes hölgy mellé, a repülőtéri váró hideg, szürke padjára.

*   *   *

Nem lett sokkal boldogabb, amikor csomagokkal a kezében, kulcs nélkül, a hatalmas, valami érthetetlen ötlet alapján salátazöldre festett panelház kapucsengőjénél állva nyolcadik próbálkozásra sem nyílt ki az ajtó. Könnyedén jegyzett meg számokat, de az új albérletet alig egy hónapja lakják, ő pedig még csak másodszor jött fel a fővárosba azóta. A kódot természetesen az otthon hagyott mobiltelefonjában mentette el, és kulcsot sem hozott. Nőhöz nem illő, igen csúnya jelzőkkel szidta magában az úgynevezett modern világot, mikor végre az Ő születési dátuma kinyitotta a kaput. „Mekkora egy egoista.”- gondolta magában, már amolyan félmosolllyal a szája szegletében. Ott ilyenkor apró gödröcske jelent meg, ha Ő itt lenne, biztos adna rá egy apró csókot. De nem volt itt, hanem Egyiptomba repült egy fölösleges megbeszélésre, amin harmincegynéhány magyar régész meg történész rendez magának. Nem értette, miért nem tudják Magyarországon megbeszélni azt, hogy ilyen-olyan elméletek mit és hogyan nem bizonyítanak. A helyszínen már szinte minden fel van tárva, de kutatni egyébként sem engednék őket.

A Nő közben felért a lifttel a hetedik emeletre, és nekiállt a lakás biztonsági kódját kitalálni. Itt csak három lehetősége volt, ha nem akarta az egész házat felverni, és a rendőrségnek magyarázgatni ezt a lehetetlen történetet. „Modernség, persze…”

*   *   *

Rá kellett jönnie, bár nem igazán lepődött meg rajta, hogy Egyiptomban senki nem tud arról a konferenciáról, amit harmincöt magyar tudós rendez lényegében saját magának. Ami őt annyira lázba hozta, egyszeri, pótolhatatlan lehetőségnek tartotta, az furcsa mód másokat, köztük Őt is, annyira hidegen hagyott. Nem érzett keserűséget emiatt, inkább saját „devianciáját” kezelte önkritikusan és viselte büszkén. Mindig a többségi vélemény a konformitás, ezen kár is lenne vitatkozni. Ezt a szűk kört, amiben mozgott, pont a kisebbség tudata tartotta össze és vitte előre. A vállalkozásaik nagy része kudarcba fulladt, de inkább a világ szégyene, hogy a kutatók, tudósok a munkájuk mellett olyan dolgokkal is kell, hogy törődjenek, amihez semmi érzékük, és amire semmi idejük nincs. Nem értettek sem a pályázatokhoz, sem a pénzhez. De bízott a nagy áttörésben, hitte, hogy ha csak posztumusz-módon is, de valahogy, valahonnan majd látni fogja, ahogyan munkájukat az utókor elismeri. Ha nem, az sem baj, ők megteszik, ami tőlük telik. Be kellett ismernie, hogy a családja minden megpróbáltatásért kárpótolja, és tudta, hogy mindig ki fognak tartani mellette.

Miközben beült egy ronda, koszos, salátazöld taxiba, eszébe jutottak azok a hosszú-hosszú órák, amikor szinte kiselőadást tartott Neki eszmékről, tervekről, ideákról, világmegváltó gondolatokkal fárasztotta, és Ő mindig végighallgatta, pedig Ő egy teljesen más érdeklődésű ember, Ő két lábbal a földön jár, és ha kell, finoman az itteni, földi mederbe terelte a szálldosó, kissé túlburjánzott gondolatait.

A taxis harmadszorra más kissé emelt hangon kérdezte az útirányt, mire fölocsúdva bemondta a mobilszolgáltató nevét. A kutatócsoport szállását sem tudta. Olyan hirtelen jött a lehetőség, hogy csatlakozhat, hogy egyáltalán semmi módja nem volt tervezni. Nem szerette az ilyet, sosem volt egy jól rögtönző, talpraesett ember. „Talán Neki volt igaza, és otthon kellett volna maradnom. Képzelem hogy aggódik. Megbeszéltük, hogy jelentkezem, amint leszálltam a gépről.” A Férfi magában dicsérte a modern világot, miközben egyre közelebb került egy töltő vásárlásához. Valahogy csak a második gondolata volt, hogy a kollégáját is felhívhatja.

*   *   *

Egyszerűen nem értette, hol késnek a rokonai. Elkészítette a szendvicseket, a váltóruhát, ahogy megbeszélték, ide várta őket az albérletbe, hogy együtt menjenek át Budára, a verseny helyszínére. A megnyitó két óra múlva kezdődik, és sehol senki. Azon tűnődött, hogy talán későn indultak el, és egyből a helyszínre mennek. A Nő most érezte igazán, hogy mennyire tehetetlen a telefonja nélkül. „Ő biztosan kitalálna valamit. Miért akkor nincs itt, amikor a legjobban kellene?”

*   *   *

Teljesen maga alatt volt. Két térdére támasztotta a könyökét, arcát a tenyerébe temette. Az ujjai közötti kis résen a szürke, repedezett betont nézte, aminek hézagait apró kavicsokkal töltötték ki. Szép metaforája az egyiptomi járda a mai magyar kultúrának. A kollégája lesújtó hírt közölt vele a telefonban: a konferencia befuccsolt, az ásatásokat pénz szűkében az angolok lezárták, a helyszínt még csak meg sem nézhetik, a külföldiek hazautaztak, így a konzultáció is elúszott. Többen a magyarok közül nem is tudtak jönni, és, mint kiderült, a munkáltató még az utat sem tudja finanszírozni. Hívták, hogy menjen a szállodába, másnap még szétnéznek, ha már ide kiutaztak, aztán két nap múlva majd együtt hazamennek, ennyit még talán ki tudnak fizetni saját zsebből is, ám erre udvariasan nemet mondott. Nem vágyott semmi másra, csak minél hamarabb hazamenni. Sosem szerette az idegen környezetet, nehezen kommunikált idegenekkel feszengett ebben a soha nem nyugvó, rohanó tömegben. Nem is értette, hogy jöhetett el ide. „Megint igaza volt. Előre megérezte, mint mindig.” Még csak fel sem vette a telefont, biztos nagyon haragszik rá, és joggal. Már hetek óta lelkesen tervezgette ezt a családi programot, megígértette vele, hogy erre az alkalomra szabad lesz. Erre hol van a budai verseny helyett? Kairóban. A Férfi fogta magát, beült egy taxiba, és elindult a reptérre. Késő este már otthon lehet.

*   *   *

Szerette a nyüzsgést, szervezkedést, a társaságot, sosem feszengett nagy tömegben, de most igazi kínszenvedés volt átjutni a ruhákkal, szendvicsekkel Budára. Gondolatai ide-oda csapkodtak, többször benyúlt a zsebébe a telefonért, mindig úgy kellett tudatosítania magában, hogy nincs nála. Nem tudott egy percre sem megnyugodni. A feje is megfájdult, világosbarna, göndör haja alatt halántékát és nyakszirtjét masszírozta, miközben a villamos ablakából a Duna vizén csillogó napsugarakat bámulta. Máskor ez a látvány örömmel tölti el, teljesen kikapcsolja. De most nem tudott megnyugodni, kék szeme idegesen cikázott. „Nem tudok róla semmit. Mi van, ha valami történt vele? Olyan elveszett tud lenni. Utazni sem szeret. Tényleg fontos lehet neki ez az ügy, ha még a rigolyáit is félretette miatta. Hogy engedhettem így el?”

A gála helyszínén megdöbbentő hír fogadta. Az egész rendezvényt elhalasztották. A főszponzor az utolsó pillanatban visszatáncolt az előzetes megállapodástól, és ez láncreakciót váltott ki: a helyszínt biztosító sportklub, majd a sztárvendégek is visszaléptek, így a szervezők egy későbbi időpontot jelöltek ki a lebonyolításra. A versenyzőket már értesítették. „Hát ezért nem jöttek. Hány nem fogadott hívásom lehet!” Leült egy padra, két tenyerébe hajtotta a kezét, és a kavicsos utat bámulta. „Bárcsak hazajönne!”.

*   *   *

Este szállt le a gépről. Haza vágyott, vidékre. Az utóbbi pár hónapban kicsit túlhajszolta magát. Itt a tavasz, a növények rügyeznek; a kertben akart lenni, érezni akarta a föld illatát, hallgatni a madarak csicsergését, élvezni a napsütést, és mindenekelőtt Őt a karjaiba zárni. A Férfi az albérletnek vette az irányt, remélte, hogy a verseny után ott találkozhat a családdal. Várta is, tartott is tőle. Szégyellte, hogy megszegte az ígéretét.

*   *   *

Úgy döntött, még ma hazamegy. Amint a Nő felért az albérletbe, evett egy keveset, bár nem nagyon volt étvágya, és azonnal össze is pakolt. Ő csak egy hét múlva jön, mégis, kifelé menet arra gondolt, mit tenne, ha most kilépne a liftajtón.

*   *   *

Ahogy kilépett a liftajtón, a Férfi újra elveszett, mint már olyan sokszor, egy égszínkék szempárban. Még az első ölelés és csók hevében benyúlt a kabátzsebébe, és kikapcsolta éppen megcsörrenő mobiltelefonját.