Jelige: mucka

Beküldte: admin, 2011-04-08 07:49:11  | Címkék: m

Az idő súlya

A mai reggelen nem hasított bele az álmok sűrűjébe a Call it of, Janka kipihenten és nyugodtan ébredt. Különös érzés fogta el, mintha más napnak érezné a mait, talán szombat van? Pillanatok alatt rájött, hogy a mai is csak egy átlagos munkanap és nyugodtsága átváltott kapkodó idegeskedésbe. Ruháit csak úgy kapdosta magára, még az inggallérját sem igazgatta meg. Korábban a tükör előtt rengeteg időt töltő és magát cicomázó fiatal tanárnőben kavarogtak a gondolatok, egyszerűen csak válaszokat akart kapni, hogy vajon miért nem ébresztette a mobilja és különben is mennyi lehet az idő? Tűsarkújának szapora kopogásától zengett a lakás, ahogy fel s alá járkált a mobilja után kutakodva. Egy kilences busz robogott el a ház előtt, még a kissé rozoga nyílászáró is meg-megremegett, s valójában ez volt az igazi ébresztő. Janka felkapta a táskáját, de már hiába csörgött a kulcs a zárban pár pillanat múlva, az a busz már elment, lekéste.

A buszmegállóban zavartan igazgatta szoknyáját, közben csak az motoszkált a fejében, hány óra lehet. Maró érzés fogta el, ha arra gondolt, hogy elkéshet a munkából, legszívesebben rohant volna.  A percek, ahogy teltek egyre nehezebbek és elviselhetetlenebbek lettek, amúgy is utál várakozni a buszmegállóban, és hiába nyúlt a zsebébe, nem lelte meg benne mobilját, hiába áhította annyira, hogy rápillanthasson, még hány súlyos percet kell elviselnie tétlenül. A távolból ismerős zúgó hang hallatszott, hirtelen magához tért gondolatainak útvesztőjéből. Miután felszállt a buszra, kényelmesen helyet foglalt, majd ahogy az lenni szokott, bámult ki az ablakon.

A busz hirtelen lefékez, kis iskolások szállnak le, elmúlt a zsizsegés, már csak a motor sipító, fülsértő robaja hallatszik. Janka minden reggel zsebében lévő mobiljáról kedvenc zenéiben merül el, a mai napig fel sem tűnt ez a hosszú perceken át tartó zaj. Milyen idegesítő.

Két éve ugyanazon az útvonalon jár, mégis úgy érzi, hogy nap, mint nap fel tud benne fedezni valami újat, főleg most, ahogy ébred a természet kora tavasszal. Egyszer csak belé nyilall egy ismerős érzés. Két hete vár. Vár egy smsre azóta a szombat este óta. Minden reggel, mikor felébred, a bal oldaláról a jobbra fordul, hogy pár percet had maradjon még az ágyban, de mindig elfogja a kíváncsiság, ami győzedelmeskedik felette és gyorsan felkapja a feje mellől a mobilját, vajon megpillantja tőle azt az smst. Két hete minden reggel ugyanaz az érzés fogja el. A csalódottság. Gyorsan elhessegeti édes emlékeivel kavargó kínzó gondolatait, már szedelőzködik, feláll, gondosan igazgatja ruháit és megkönnyebbülve nyugtázza magának, hogy még nem késett el, kollégái is épp a bejárat felé igyekeznek. Pedig már elképzelte, ahogy a teremben kínos csend fogadja majd, amiért megvárakoztatta közönségét.

A terembe lépve látja az üres sorokat, megpillantja a falon a számára oly kedves fekete faliórát, ami apró mosolyt csalt piros arcára. Nem késett el. Előszedte jegyzeteit, bele-belepillantott miközben állította össze a prezentációjához szükséges technikát. Zsebébe nyúlt, kotorászott benne egy kicsit, majd egyre mélyebbre matatott mire feleszmélt, hogy valójában nincs mit lenémítania. Tulajdonképpen megnyugodott, hogy egyszer végre végigmondhatja a mondókáját anélkül, hogy felborítaná gondolatait az a combján végigfutó bizsergő, csiklandozó érzés.  Már csak hallgatóságának időnként szembetűnő érdektelenségével megküzdenie. Valójában igazi kihívás, mert kinek ne pihenne a zsebében a mobilja. Olykor előveszik, nézegetik, olvassák a híreket, közösségi oldalakon chatelnek.  S a figyelem aztán leginkább a tegnap esti randi részleteinek kibeszélésről mindinkább a sejtek anyagcsere-folyamatokban való működéséről szólna.

Ahogy mondta a szövegét, levette tekintetét hallgatóságáról, rápillantott a falra. A fekete falióráról eszébe jutott kedvenc barátnője, Jázmin, aki nem igazodik el az óralapokon a számok és mutatók sűrűjében. Természetesen nem analfabéta, inkább kicsit amolyan „csodabogár”. Pont ezért kedvelte őt annyira, mert máshogy járt az esze. Arra már nem is akart gondolni, hogy a hónapokat sem tudja sorrendben, ez számára mindig annyira megmosolyogtató volt. Az időhöz való viszonya teljes káosz. Talán egy furcsa fintornak kinéző rezdülés után újra hallgatóságának körében találta magát, és a sejtek működésének részleteiben mélyedt el.  A nagymutató minta csak úgy rohant volna, rótta rendületlenül a köröket, teltek – múltak az órák, közben folyamatosan cserélődött hallgatósága is. Szinte észrevehetetlenül elszaladt az idő, torkának szárazságából is arra következtetett, hogy lassan befejezi az ismeretek átadását és indulhat hazafelé.

Iparkodott a buszra, mely a munkaidő végeztével mintha szigorúbban betartaná a menetidőt. Felszállt a buszra, és lecsukott szemmel a tavaszi napfényben úsztatta arcát, éppen hogy nem tapasztotta a jármű ablakára. Kinyitotta szemét, mindenfele mosolygó, felszabadult emberek. Hirtelen felpattant helyéről, már csengetett a figyelmeztetés, de azért neki iramodott és már úgy ugrott le a buszról, nehogy az ajtók közé szoruljon. A spontán ötlet varázsától úgy érezte, ő is elszakadt a mindennapok szürke ritmusától, belefolyt a boldog-felszabadult tömegbe, és csak céltalanul tartott az áradattal. Teljesen elvesztette időérzékét, beletemetkezett a kószálásba, csak élvezte a város forgatagát.

Hazatérve látta a reggel maga mögött hagyott rumlit, majd többször is vállat vont, nem akart semmit kezdeni a rendetlenséggel, főleg nem a mobilja után kutakodni, de végül erőt vett magán.

Lehúzott lepedő, párnák hevertek a földön, a takarója félig gombócosan lógott le az ágyról. Egy kiadós párnacsata utáni csatatér hangulatát keltette. Szedelőzködött, és ágyának már kissé elrongyolódott sarkában megpillantotta mobilját. Felvette, kíváncsian szemlélte, várta vajon megjelenik a már keserűen áhított, kedves üzenet. Akkor gondolt a fiúra reggel óta először. Újból elfogta az a maró érzés, a csalódottság a tizenötödik estén, melyet tulajdonképpen a mobilja okozott.