Jelige: MISTICA

Beküldte: admin, 2011-03-22 23:12:28  | Címkék: m

SIMfóbia

    „Érzel magadban elég erőt, kitartást és vágyat, hogy élj? Az életet ajándékba kapjuk. Nem is sejtjük mennyit ér, mígnem egyszer csak elveszik tőlünk. Elpocsékoljuk. Csodára várunk minden percben, pedig a csoda már megtörtént. Élünk! Egy szívdobbanásnyi idő, egy leheletnyi fájdalom, és rájössz, hogy a csoda, melyre olyan régen vártál, épp most hullik ki a kezedből.”

    A nagyváros sűrű forgatagában nap mint nap emberek százai jönnek és mennek. Nem figyelve sem magukra sem a környezetükre. Üveges tekintettel haladnak végig az utcákon. Egyesek szemlesütve, mintha bűnt követtek volna el. Nem akarnak tudomást venni sem a földön kuporgó ősz öregemberről, aki némi alamizsnáért könyörögve nyújtja ráncos kezeit, sem pedig a szakadt, mocskos ruhában - egy eldobott papírgalacsinnal- játszó gyermekről.

„Nem érnek rá ezzel foglalkozni!” Elvonja a figyelmüket valami, ami mostanra fontosabbá vált számukra, mint egy embertársuk, aki az életéért küzd. Ez a dolog pedig nem más, mint a mobiltelefon.

    Egy aprócska készülék, melynek segítségével bárhol, bárkit elérhetünk, és aminek az értéke, a méretével fordított arányosságban növekszik. Minél kisebbet tudhatnak a magukénak, az emberek annál magasabbra tartják önnön értéküket. Öntelt hólyagokká válnak, akik számára az élet lassan nem jelent többet egy műanyag keretnél és egy gumiból készült számlapnál.

    Pontosan ilyen ember volt Michael Craft is. Számára a világ minden kényelme megadatott. Egy hatalmas multi cég vezető beosztottja volt, aki több száz embernek parancsolgatott nap mint nap. Gyönyörű felesége és tündéri kislánya volt, akikkel szinte alig foglalkozott. Olyannyira el volt foglalva a munkájával, hogy otthon maradt szeretteivel sokszor csak telefonon ért rá beszélgetni, és akkor is csak egy-egy szót szólt hozzájuk. Nem voltak igazi barátai. Csakis olyan emberek vették körül, akiket kénye kedve szerint ki is rúghatott ha akart. Márpedig Michael Craft előszeretettel élt eme hatalmával a munkahelyén. Egyetlen igaz barátja a telefonja volt, melyen keresztül egész életét élte. Azonban ez a kényelmes élet egy napon hirtelen véget ért.

     A cég, aminél emberünk is dolgozott, igen súlyos anyagi gondokkal küzdött, ezért a felső vezetőség úgy döntött, megválik néhány alkalmazottjától. Köztük volt történetünk szereplője is, aki így, egyik pillanatról a másikra, munkanélkülivé vált. Talán véletlen volt, talán nem, de a felesége is épp ezt a napot szemelte ki, hogy közölje a férfival, örökre elhagyja őt. Michael Craft világ életében nagyképű és öntelt ember volt, aki nem viselte el a vereséget. Az ezt követő időszakban szinte kifordult önmagából. Otthon elkezdte szétverni bútorait, ok nélkül kirúgta az otthoni személyzet minden tagját, majd egymaga benyakalt egy egész üveg whisky-t. Ez így ment nap nap után, mígnem egy nap levelet kapott telefonos szolgáltatójától, hogy két hónapnyi hátraléka van, amit e hét péntekig ki kell egyenlítenie, különben megszüntetik az előfizetését. Ekkor jött el Mr. Craft életében a mélypont.

     Egyszerűen nem tudta, mi tévő lehetne. Még soha életében nem keresett munkát magának. Előző munkahelyére is az édesapja juttatta be. Azóta ott dolgozott és soha, még csak meg sem fordult a fejében, hogy mással is foglalkozzon. Nagy nehezen aztán rászánta magát, hogy átböngéssze az újsághirdetéseket. Rögtön az első hirdetésen megakadt a szeme: „Középvezetői pozícióra keresünk munkatársat.” Fizetés megegyezés szerint.”

Azonnal kapott a telefonja után és tárcsázta a megadott számot. A titkárnő kedves, szelíd hangú hölgy volt, aki elmondta neki, hogy aznap délután öt körül be tudná juttatni egy meghallgatásra. Michael Craft magán kívül volt a boldogságtól. Úgy érezte, végre minden visszakerülhet a régi kerékvágásba. Annyira izgatott volt a találkozó miatt, hogy azonnal készülődni kezdett, bár még csak délelőtt tíz óra volt. Teljesen átszellemülten várta, hogy eljöjjön végre az ő ideje...

      Még egy óra volt a találkáig. Mr. Craft két percenként az órájára pillantott, miközben reménybeli új munkahelyétől pár méterre ácsorgott egy lámpaoszlopnál. Jobbra tőle egy kihaltnak tűnő sikátor nyúlt el. Hátborzongató sötétség uralkodott benne. Mintha baljós árnyak hívogatnák befelé az arra járókat. Mr. Craft-ot kirázta a hideg. Hátat fordított a rémisztő helynek, majd ismét az  órájára pillantott. 16:05. Csüggedten leengedte a kezét, majd mélyet sóhajtott. Egyszer csak ismerős hangra lett figyelmes. A mobilja üzenetjelzője volt az. Elővette a kis ketyerét, majd rutinos mozdulatokkal nyomkodni kezdte. Arca hirtelen paprika vörös lett, ujjai úgy szorították a kis készüléket, hogy teljesen elfehéredtek. A telefon kijelzőjén ugyanis a következő szöveg állt:

    „Tisztelt Ügyfelünk!

Mivel harmadszori felszólításunkra sem jelzett vissza, és tartozását sem egyenlítette ki, ezért szolgáltatójaként sajnálattal kell közölnünk, hogy holnaptól megszűnik szolgáltatásunk ön felé. Hátralékát befizetendő, további három nap haladékot kap az összeg befizetésére, mely időpont lejártával cégünk kénytelen lesz jogi útra terelni az ügyet.

Tisztelettel: Szolgáltató”

Mr. Craft mérgében kis híján a földhöz csapta telefonját, majd e helyett inkább egy hatalmasat rúgott a mellette álló lámpaoszlopba. Amaz fémes kongással felelt a durva inzultálásra. Mr. Craft szemébe könny szökött a fájdalomtól. Tehetetlen dühében és fájdalmában eszeveszetten üvölteni kezdett. A környéken sétáló emberek némelyike odanézett, de a legtöbben inkább szemlesütve, széles ívben kikerülték őt. Pár percig még szitkozódott, majd dühe csillapodtával ismét a telefonra nézett. Úgy döntött, az ügy már nem tűr halasztást, így felhívta a szolgáltatóját. Idegességében annyira remegett a keze, hogy kétszer is félrenyomta a számot, minek következtében ismét dühbe gurult.

    Végül csak sikerült a megfelelő számot tárcsáznia. A telefon kétszer-háromszor kicsöngött, majd a vonal másik végén gépies férfi hang csendült. :

„Üdvözöljük! Ön telefonos szolgálatunkat tárcsázta. Ha szolgáltatójával kapcsolatos kérdése van, kérjük nyomja meg az egyes gombot!”

Remegő kézzel ugyan, de sikerült megnyomnia.

„Amennyiben előfizetésével kapcsolatos kérdése van, kérjük nyomja meg a kettes gombot.”

Mr. Craft tenyere csúszós lett az izzadtságtól, amint megnyomta a kívánt gombot.

„Ügyfélszolgálatunk készséggel áll rendelkezésére. Kérjük, munkatársunk jelentkezéséig tartsa a vonalat! Szíves türelmét előre is köszönjük!”

Ezután a vonal túlsó végén halk, zeneszó hallatszott, amit eredetileg szórakoztatásra és ideg nyugtatásra találtak ki, de Mr. Craft már rég nem volt olyan állapotban, hogy bármi megnyugtathatta volna. Idegességében egy szál cigit harapott a fogai közé, majd a telefont a vállgödrébe helyezve, megpróbálta meggyújtani azt. Mivel igencsak fújt a szél, az öngyújtó tüze minduntalan elaludt. Mr. Craft immáron minden türelmét elvesztette. Kivette a szájából a cigit és új darabbal próbálkozott. Ám az öngyújtó ettől még változatlanul nem és nem akart meggyulladni. Végképp elveszítve türelmét, fogta az egész dobozt és az öngyújtóval együtt kidobta a legközelebbi kukába. Közben a vonal másik végén még mindig csak a halk zeneszót lehetett hallani. Mélyet fújtatott, majd visszacsörtetett előző helyére. Felemelte bal karját, hogy ismét megnézze az időt, ám még mielőtt egy pillantást vethetett volna a számlapra, gyengécske húzást érzett fekete szövetkabátjának ujján. Odafordította tekintetét, mire egy koszos kis gyerekben végződő kezet látott meg.

    A kisfiú alig múlhatott el nyolc éves. Haja valamikor szőkésbarna lehetett, ám most inkább feketének tetszett a sok ráragadt kosztól. Szemei tündöklően kékek és hatalmasak voltak. Olyan őszinteség áradt belőlük, amit manapság csak nagyon ritkán lát az ember. Ujjai, akárcsak ő maga, vékonykák és törékenyek voltak. Látszott rajta, hogy ételt sem igen látott mát jó ideje, hiszen aprócska testét a férfi fél kézzel is átérte volna. Első döbbenetében nem is tudott megszólalni, csak nézte a csontsovány kis teremtést, aki szótlanul meredt vissza rá. Majd hirtelen észbe kapott és kirántotta kabátját a leheletnyi szorításból.

- Mit akarsz? Eredj innen!-rivallt rá a kisfiúra, mire az kinyújtotta piszkos kis kezét tenyérrel felfelé.

– Alamizsnát kéregetsz? Nem szégyenled magad? Nézze meg az ember!

– De a fiú továbbra sem tágított. Mr. Craft még soha életében nem adott alamizsnát senkinek, lett légyen az bármilyen szegény. Ezen a szokásán pedig nem most kívánt változtatni. Már emelte a kezét, hogy egy óriásit suhintson oda a gyereknek, amiért az zaklatni merészelte őt, mikor valaki megszólította.

– Uram! Hagyja kérem azt a gyereket! Nem akart ő rosszat.

– Mr. Craft a hang irányába fordulva egy vénséges vén öregembert pillantott meg. Ruhája szakadt és piszkos volt, akárcsak a gyermeké. Ősz öreg szakálla és haja szintén ápolatlanul maradt az idők során, ám ez fikarcnyit sem csorbította az öreg békés, szinte már áldott kisugárzását. Hangja mély, kissé talán érces, de mindenképpen kellemes csengésű volt. Az emberben az a hit támadt hallatán, akárha régi korok letűnt meséit hallgatná. Mr. Craft megilletődöttségében nem igen tudta, mit mondjon. Aztán csak megtalálta a megfelelő szavakat.

– A magáé ez a kölyök?

– Hozzám tartozik nagyságos Uram, de nem az enyém. Árva. Szegény fiam árvája. Nincs a szerencsétlennek rajtam kívül senkije a világon. Ne bántsa! Nem akart rosszat.

– Nem-e?! Összemocskolta a kabátomat a piszkos ujjaival. Ezt ki fizeti ki nekem?

– Ne haragudjon rá! Csak egy kis alamizsnáért jött magához. Tudja, nem igen jutott étel szegénynek már egy ideje. Éhes.

– Na hát ha éhes, akkor csak etesse meg!

– Hiszen etetném én jó Uram, ha lenne mivel. De mint láthatja, nekem sincs egyebem, mint a levegő, amit még beszívhatok.

– És úgy gondolta, majd én fogom etetni magukat? Hát nem szégyenli magát?! Ha magához vette, akkor gondoskodjék is róla, ha meg nem tud, úgy minek vállalta?

– Hagytam volna meghalni talán? Néma szegény aztán ha magára hagynám, meg is halna.

– Bánom is én, mit csinál vele! De vigye a szemem elől, vagy nem állok jót magamért! Épp egy fontos beszélgetés közepén jártam.

– Azzal el is rántotta volna a kezét, ám a kisfiú nem engedte.

– Nem hallottad?! Tán süket is vagy? Eressz!

– Azzal egy akkora pofont lekevert a kisfiúnak, hogy az menten elterült a betonon. Á az nem szólt egy szót sem. Még csak fel sem szisszent. Könnyei némán folytak végig kipirosodott arcán, ahogy lassan felállt és visszasétált az öregemberhez. Mr. Craft dühödten nézte a két koldust, míg azok csendben eltűnnek a szeme elől. Ám még mielőtt végleg elnyelte volna őket a város sűrű forgataga, még hallotta, ahogy a nagypapa így szól a gyerekhez:

– Na, ne sírj! Lehetne rosszabb is.

– Mr. Craft egy zaklatott fújtatással hátat fordított nekik, majd ismét a füléhez emelte mobilját. Még mindig az a lágy zeneszó hallatszott. Most a karóráját böngészte. Már lassan 5 perce váratják! Ez már tűrhetetlen! Gondolta magában, majd hirtelen elakadt a lélegzete. A sikátorban, melyből az a visszataszító aura áradt, most egy nőt látott meg, akinek épp kést szorítanak a torkához. A nő még nagyon fiatal volt, alig múlhatott 20. Gyönyörű arcát most tömény rettegés torzította. Nyikkanni sem mert, míg támadója a háta mögött állva követelte tőle az értékeit. Remegő kézzel nyúlt a táskájába, miközben végig az előtte ácsorgó férfit nézte. Hangját már teljesen elfojtotta a félelem, ám ajkairól így is tökéletesen le lehetett olvasni: „Segítsen kérem!”

– Michael Craft most sem hazudtolta meg magát. Nemes egyszerűséggel hátat fordított a nőnek. Izzadó tenyerében lévő mobilját egészen a füléhez szorította, hogy ne kelljen tudomást vennie a háttérben zajló eseményekről, miközben végig azt hajtogatta magában: „ Én nem láttam semmit, én nem láttam semmit!” Ekkor azonban iszonyú sikolyra lett figyelmes. Halántékán egy jeges vízcsepp csordult végig, ahogy megfordult. A látvány sokkoló volt. A támadó ott állt az egykor eleven nő holtteste fölött, kezében a nő táskájával, miközben áldozatának nyakából ömlött a vér. Az egykor oly gyönyörű nő most ott feküdt a hideg betonon. Arcára ráfagyott a halál dermesztő rémülete..Az utcán az emberek rémült sikolyokat hallatva rohangáltak. Valaki rendőrért kiáltott. A rabló is holtra vált arccal meredt előre. Úgy tűnt, nem tervezte megölni áldozatát, csupán fenyegetésnek szánta a kést, ám az egy óvatlan pillanatban megcsúszott, s egy könnyed mozdulattal, kioltott egy életet. Tébolyult félelmében a rabló először nem tudta, mitévő legyen. Aztán megakadt a szeme Michael Craft-on. Véres zsákmányát a dermedten bámuló férfi kezébe nyomta, majd eltűnt a sikátor sötétjében. A tömeg egyre csak kiabált, mialatt Mr. Craft még mindig ott állt döbbenten, egyik kezében a mobilja, másik kezében a vértől csöpögő táska. Még mielőtt észbe kaphatott volna, a rendőrség már a helyszínen volt és teljesen körbevették.

– A kiérkező rendőrök között volt egy fiatal újonc is. Ez volt az első napja. Idegesen tartotta pisztolyát a kábán álldogáló férfira.

– N-ne mozduljon! D-dobja el, ami a kezében van!

– Mr. Craft először a táskára nézett, majd vértől mocskos kabátjára, végül a vele szemben álló rendőrseregre.

– Ne! Várjanak! Ez tévedés! Nem csináltam semmit! Nem láttam semmit!

– Dobja el a fegyverét!!

– Mr. Craft a mobiljára meredt, majd hirtelen felemelte azt.

– Nem! Várjon! Ez nem az! Ez csak a...

– Azt mondtam dobja el!

– Kiáltotta a rendőr újonc, de abban a pillanatban már lőtt is. Michael Craft pánikba esve kezdett futni a sikátor sötétje felé, remélve, hátha őt is elnyeli, akárcsak a gyilkost. Hirtelen  azonban iszonyú kín kezdte marcangolni a hátát és a tüdejét. Nem kapott levegőt. Elméjében ezer meg ezer sikoly visszhangzott, míg ő saját vérétől fuldokolva zuhant a földre.

– Aztán hirtelen meglátott maga előtt valamit. A körvonalak már csaknem teljesen elmosódtak előtte, de ezt az egy dolgot biztosan felismerte. Mobilja ott feküdt, pár centire az arcától. Kijelzője kissé megrepedt ugyan, de még működött. Michael Craft kezét lassan csúsztatta felé, hogy elérje az egyetlen dolgot, amely kapcsolatot teremtett közte és e világ között, egész életében. Ám még mielőtt elérhette volna a hőn áhított tárgyat, szívébe jeges fájdalom mart, és ő nem mozdult többé...   Ekkor a vonal másik végén elhallgatott a zene és ismét a gépies férfihang szólt bele:

– „Köszönjük a türelmét! Munkatársunk készséggel áll rendelkezésére.” A telefonban nyájas női hang hallatszott.

– Halló? Jó napot kívánok! Miben állhatok szolgálatára?

– A néma csend hallatán a diszpécser hölgy tovább „hallózott”, mígnem Michael Craft holtteste mellett megjelent egy pár rongyos cipő, amit senki más nem láthatott. Gazdájuk felvette a telefont és a füléhez emelte.

– Elnézést! Téves hívás.

– Mondta a szelíd, érces hangján a vén koldus, akit már senki más nem hallhatott, majd bontotta a vonalat, és a telefont kidobta az első kukába. Kis unokája hatalmas csillogó szemeibe nézett, majd átkarolta a vállát és csak ennyit mondott:

– Látod? Lehetne rosszabb sorsunk is.

– Azzal mindketten eltűntek az élet sűrű forgatagában.