Jelige: memento04

Beküldte: admin, 2011-04-06 20:35:04  | Címkék:

Hajnalhasadás

Felébredek.

A fény viszont még alszik, neki nincs kedve nekivágni ennek a napnak.

A fejemben lüktetni kezd az előző éjszaka, mintha az emlékek apró katonákként próbálnának kitörni az agyamból. Kávéval harcolok ellenük; az emlék-zsoldosok rettenetes halált halnak a koromfekete tengerben. Hadvezérük sikolya – az este legrosszabb pillanata – az én nevetésemben visszhangzik.

A körmöm alatt még mindig fekete, és még mindig nincs semmi fény.

Mennyi lehet az idő?

Mennyit aludtam?

Aludtam?

Szörnyű vihar volt, ilyet még életemben nem láttam. Az egész világ ázott, mint egy nyamvadt teafilter. De este még volt fény – igen, ez biztos, volt fény. A fény tehát nem lehet régebb óta halott, mint négy – öt óra. Ez már a klinikai halál, innen nincs visszaút. A fény lelke már odafenn szalutál. Az örök világosság fényeskedik neki – micsoda megváltás.

A hátam nagyot roppan, és elviselhetetlen fájdalom nyilall belé.

A koponyámban újra hadba áll az emlékek troll-serege.

Kimegyek a wc-be és hányok.

Nincs fény, nem látom az arcom a vízben tükröződni.

Újabb apró kis emlékek tódulnak a gyomromból a számba. Alaposan megrágom őket. Emlék-karokat, - lábakat, - törzseket, - fejeket köpök a csészébe. Maradtak még, tudom, érzem:

Kinn állok az iroda előtt az utcán, szívom a cigimet. Még nem esik. Majd fog. A fáradtságtól a falnak dőlök. Próbálok nem gondolni semmire. Egész nap mindenre gondoltam, most kell egy kis szabadság. Kislány rohan át az úton, egyenesen felém, majdnem elcsapja egy autó. A kislány nagyot káromkodik, akkorát, hogy félrenyelem a füstöt. Köhögök, mint egy szamár. Még pár óra, és otthon leszek.

A wc-ből visszafelé jövet megpróbálok villanyt kapcsolni. Semmi.

Rávetem magam a tévére, mohón szívom be minden szennyét: a katonák a fejemben csúsznak-másznak a nyálkás sárban, az orromon át menekülnének. Lenyalom a vért a felső ajkamról. A gyalogosok íze, mint a penészes málnáé, a tisztek savanyúak. Mennyien maradhattak még?

Sokan:

Visszamegyek az épületbe, a tüdőm még sajog a hideg levegőtől és a füsttől. A portás rám sem néz, egy atomvillanást se méltatna egy homlokráncolásnál többre. A liftben alszom néhány percet. A hangszóróból torz zene szól: az énekest sose szerette az apja. Az én apám a konyakot szerette. Tizennyolcadik emelet, végállomás. A neonlámpák csendesen búgnak, minden elhalt bogártetem a búra alatt tisztán kivehető. Mutatják az utat: jobbra kell mennem.

Utolsó roham a fényért.

Gyertyákat keresek a fiókban. Soha nem volt itthon gyertya, de optimista típus vagyok. Kések, villák, fényképek, dugóhúzó, szalvéta, cigi, a kék tollam – ezt mennyit kerestem. Végül a kétszázadik fiókban a mobilom. Ledermedek. Hallom a harsonákat zúgni a fejemben, a zászlók megfeszülnek, az ágyúkat újratöltik. Minden eddiginél nagyobb roham, az emlékek Normandiája. A telefont a falhoz csapom, és már jön is az első lövés:

A velem szemben ülő nő gyönyörű, nem bírom nem a melleit fixírozni. Már csak öten maradtunk, a munka öt hőse. A főnököm szavai átfolynak rajtam, a melleket érzem a kezemben. Ha nem lennék ilyen fáradt, még fantáziálhatnék is. Így viszont csak ülök, morzsolgatom az időt a fogaim között és várom a szabadulást.

Elnyúlok a szőnyegen, itt ma már biztos nem lesz fény.

Második lövés:

Mindenki meghalt körülöttem: élettelen csontok között lépkedek hangtalanul. Rálépek egy sípcsontra, hangosan kettétörik, hallom az egykori gazdája vonyítását. A székek szanaszét dobálva hevernek, az ablak mögött egy romjaiban álló város. Füst száll fel itt-ott, amúgy semmi mozgás.

A kutyák is kihaltak.

Csak a főnököm beszél még mindig.

Az életben csak kevésszer lehet igazán dönteni, nekem most megadatott. Odébb rúgok egy koponyát, levetem a zakómat. Ha még volna bárkinek is orra, érezhetnék, ahogy bűzlök az izzadtságtól. Megroppantom a derekam, felkapom az állólámpát, a főnököm mögé lépek és egyetlen ütéssel kettéhasítom a fejét. Hatásosabb lenne, ha valaki sikítana. De senkinek sincs már nyelve.

Egy pillanatra csend.

Aztán a főnök tovább beszél.

Én pedig még mindig csak ülök.

Nem veszíthetem el a fejem, ez a csata még nincs lejátszva. Az emlékek szaporodnak, mutálódnak; újabb és újabb generációk egyre kegyetlenebbek. Felülök, a falnak támasztom a fejem. Elfogyott a cigim. Le kéne menni a boltba. A fogammal piszkálom a feketeséget a körmöm alól, fémes ízétől bukfencezik egyet a gyomrom. A szemem már nem hisz a fényben, örök hűséget fogadott a sötétségnek.  

Már a nyakam is fáj, nem csak a hátam.

A bébi-emlékek leadják életük első sortüzét:

Az óra a falon is belepusztult az unalomba, önkéntesen kómába esett, lehet, hogy soha többé nem mozdul.

A kolléga mellettem lassan lehajol és az asztal alá nyúl, szemében a világegyetem minden üressége ott csillog. Keze a táskájába csúszik, a nyakán az ér kisebb folyóvá dagad, homlokán izzadságcseppek kezdik meg útjukat a gallérja felé.

Olyan gyorsan húzza meg a laposüveget, hogy egy kolibri se fülelhetné le.

A pálinkaszag egy másodpercre betölti az irodát, majd elszökik a nyitott ablakon át. Négy ember bámul utána epekedve.

A kolléga gallérja sötétkékké válik, az arca, mint a friss eper.

Elnyom egy böfit.

A főnök elhallgat.

Befejezte.

Kimegyek a folyosóra.

A világ itt is fénytelenségbe burkolózott, meleg paplanként szorítja magához a feketeséget. A szomszédok veszekednek, hallom a csukott ajtón keresztül is. A nő éles hangja mintha megrepesztené a homályt, de egy tompa puffanás elnémítja a reménysugárt. Marad az áthatolhatatlanság.

Elindulok lefelé a lépcsőn, két kézzel kapaszkodom a rozsdás korlátba: a talaj is az ellenségem, nem akar egyhelyben maradni, amíg leérek.

Az utcáról felszűrődik a forgalom gyenge moraja.

Hátam mögött viszont robosztus léptek dörgedelmes hangja: az emlékeim kiszabadultak a lakásból, teleszívják magukat a külvilággal, egymást lökdösik ide-oda a szűk folyosón. Az első hullám a földre taszít:

Be a liftbe, gombot megnyom, ki a liftből, mélygarázs, kocsikulcs, pöccen, sebesség, padlógáz.

Már csak fel a gyorsforgalmira, le a gyorsforgalmiról, ki a pusztába, vissza a városba, leparkol, kulcs a zárba, és ájulás az ágyba.

Nem is nézem a sebességmérőt, az autó megveszekedett drogosként nyeli el a fehér csíkokat. Néhányan rám dudálnak, én meg vissza; a kommunikáció legkiforrottabb formája. Merev görcsben a lábam a pedálon, ha most meghalnék, Kínáig meg se állnék.

Az eső kérlelhetetlenül szakad.

Magam mögött hagyom a várost, innen már tényleg csak pár kilométer a külvárosi lakótömb – hatalmas dobozok a semmi közepén. A szembejövő autók fénye bántja a szemem, lehunyom egy pillanatra.

A parton felfelé esik az eső, a talpam alatt keménnyé fagyott homok. Két nap ragyog előttem, két hold világít mögöttem. Az égből halk zene szól, mintha a felhők muzsikálnának. Levetem a bőröm és új emberként lépek a vízbe. A hullámokból apró állatok lesznek, belém másznak és elhelyezik petéiket. Megborzongok a hűvös szélben, a távolban vakító fény villan. Az ég alja vörössé válik, az angyalok őrült dudálásba kezdenek. Tűz mos el minden életet.

Aztán a csattanás.

Szivárog az orromból a vér, a kezeimet ezer szöggel verik át.

Le kell érnem az utcára, ki a fényre.

Összeszedem minden erőmet, lerázom magamról az emlékeket és megindulok az ajtó felé. A fejemben nagyobb tisztaság, mint valaha. Ott lenn mindennek vége lesz. A sikátorok elrejtenek, az emberek megvédenek, a levegő megtisztít.

Addig viszont még hosszú az út, és a lüktetés a fejemben egyre elviselhetetlenebb. Ritmusra ugrálnak fejemben az érzések, a kétségek, az undor diktálja a tempót. A szívem is zakatol, mintha ő is részese akarna lenni ennek az őrült táncnak, ennek a megtébolyodott hullámvasútnak.

Az egyik ajtó kinyílik a folyosón, összeaszott néni kukkant ki mögüle.

Riadtan ugrik vissza a lakásba, mert a folyosó már az enyém. Így, véres, sáros inggel, törött orral, megrepedt ujjakkal, sípoló tüdővel mászok egyre lejjebb.

Elérem vaskos bejárati ajtót, a könyökömmel kilököm, és végre kilépek a fénybe.

Nincs tovább.

Tévedtem.

A fény az emlékek csatlósa, a leghűségesebb véreb. Nincs hova bújni, nincs már hova menekülni. Millió és millió emlék mászik rám egyszerre, a nyílt utcán erőszakolnak meg.

Elterülök a langyos járdán, összegörnyedve megadom magam:

A fékpedál eléri a padlót, de már mindegy.

A kocsim pörög, én is pörgök benne és a világ is pörög odakinn.

A szemem sarkából látom, hogy a másik autó is pörög.

Aztán bukfencezik.

Az enyém is.

Aztán egy fának csapódik.

Az enyém nem.

Én fémes csikorgással, a fekete eső kellős közepén megállok. A világ minden fájdalma sanyargatja testemet, de egyben vagyok. A szélvédőn előttem vérfolt, a biztonsági öv öt centivel a bőröm alatt. Nehezen megy a légzés, az orromból bugyog a vér. A homlokomon az ér kiugrana a külvilágba. Menekülne.

A motor még jár és az autó a kerekein landolt. A visszapillantó viszont kitört.

Ki kell szállnom.

Kirúgom az ajtót, a hideg levegőtől megtántorodok.

Nem akarok menni, de a lábaim visznek. A másik autóhoz, aminek még forognak a kerekei, ami még furcsa, zümmögő hangot ad.

És ahol senki nem mozdul.

A parányi kocsi a fa tövében fekszik, nehéz megmondani, melyik az eleje és melyik a vége. Eggyé vált a fával, mindketten belehaltak a szimbiózisba. A kerekei az ég felé mutatnak, oda, ahova e szörnyű kreatúra lelke szállt.

Megtalálom az egyik ajtót. Nem így kéne kinéznie, talán nem is itt kéne lennie.

Simán kinyílik.

Az anyósülésen fiatal nő, csendesen szipog. Csak a felsőtestét látom, deréktól lefelé megette a fa-autó lény. A tarkója ázik a vérben.

Mellette a fa törzse, azon túl, a kormánynál egy férfi, hiányzik az arca. Nem mozdul.

A hátsó ülések üresek.  Elfordulok és hányok egyet.

Segítséget kell hívnom.

Ne mozduljanak – kiáltom ezt az égbekiáltó marhaságot az autó felé és elindulok vissza a sajátomhoz.

Telefon kell. Rendőrég. Mentők.

Megölnek.

Megérdemlem.

A kocsim kesztyűtartóját túrom a mobilomért, de nem találom. Nincs a zsebemben sem, nincs a hátsó ülésen sem. Nincs a padlón sem, és nincs a kocsi mellett se sehol.

Nincs nálam telefon.

A torkomban egy gombóc kezd pulzálni, a kezeim remegnek. A vérem izzadsággal vegyül, rózsaszín patak folyik az országútra.

Hátrálni kezdek. Megbotlok és elesek, szemeimet viszont a másik kocsin tartom.

Senki nem száll ki belőle.

Visszaülök a volán mögé. A kocsim gond nélkül elindul. Jó vétel volt.

Keresek egy telefonfülkét és hívok segítséget. Ha jön valaki szembe, megállítom, hogy hívjon ő.

Tövig nyomom a gázpedált.

Álmos vagyok. Semmi másra nem vágyok, csak a sötétségre és a csendre, hogy bebábozzon és elrejtsen. Pár óra, és ez az út, ez a kettétört nő és ez az arctalan férfi már csak a múlt lesz. Ha nem akarok, nem emlékszem majd rájuk.

Sehol egy telefonfülke. Senki nem jön szembe.

A házamtól kétszáz méterre parkolok. Néhány lépés az esőben, kinyitom az ajtót, meg se próbálok villanyt kapcsolni.

Ruhástól dőlök az ágyba.

Aztán a feketeség.