Jelige: mankó

Beküldte: admin, 2011-04-09 17:12:02  | Címkék:

Tekergő

Gyönyörű vasárnap délután volt, amikor Gábort kivitte édesapja az állomásra. A fák fehér termései úgy lengték körbe a köztük ülő csöndet, akár az élet - nyelvük hegyén lebegő - esszenciális terhe. Megbeszélni éppen nem tudták, de egy őszinte mozdulatban elhintett pillantásukból mindkettőjük számára kiderült: ez örökletes. Itt hagyni Pécset is örökletes.

Beérkezett a vonat. Gábor hirtelen ötévesnek érezte magát apja karjaiban: érezte, ahogy az ős-férfi útjára engedi. Meglazítja a kötelet és hagyja beolvadni az életbe. A menetszél hirtelen kapta fel a zacskót az utcán és Théseus hajója a maga feszített-szigorú lomhaságával kitekergett az állomásról.

Az életutak örvényének bizonytalan sercegése hirtelen egy sikoltást simít a merengőbe. Remegés fut végig az idegpályáktól a kezeket borító szőrszálakig. A fiú késik. Vadlovak szaladnak a meghasadt porfátyolban. A Déli-pályaudvar fényei soványan szűrődnek csak ki fekete szőrük párája mögül. Tarka csendjük elszalad és egy fehér lányt hoz magával. Puha, sárga villamos-vasak vegyülnek a sírásba és ő nincs ott, nem beszél franciául, nem simogat és nem vígasztal. Nem jelez, mert nincs mivel. Csönd van és magány.

A galambok majd letépik az ajtót, amikor az kipattan. Büdös város, mond, hol lehet? Már biztos nála vár. Sietek. Vészjósló taxisok, fáradt munkások, csiripelő széldarabok és kattogó lángnyelvek terelnek, szaladnak befele: ez Etele. BKV-sztrájk van, úgyhogy egye-fene: sétál. Ők várnak. A következőnél felszáll, de rossz-fele. A villányin tér magához. Az eső csak zúg. Rücskös hideg járt az utakon. Egy fülkébe bújt be. Nem működött, ezért megverte. Eluralkodott rajta a víz, ezért újra elindult, de most futva, hogy ne fázzon.

Tocsogó cipővel, guruló bőrönddel, anya főztjével és átázott ruhával állt meg a Bach-csomópontnál. Odament a BKV feliratú autóhoz és bepoharazta magát. A melegben gyorsan megindult a politika, kisarjadtak az ingerek és átvitték a hídon is. Már csak egy troli és vége.

A ház felé siet. Kezében az eddigi és egy rózsa. Hideg a csengő, de újra nyomja. Nem nyílik. A bőrönd elgurult, a kaja ásít, a büszkeség romokban ordít. Az ajtót a nővére nyitja. Ő nincs itthon, de nála sincs telefon. Megmelegszem, indulok. Sors vagyok.

Lassú, önsajnáló léptekben cammog a metró lejárata felé. Nincs visszaút. Innen már semmi nem hozza vissza az életet… erre ott sétál. Hova mész?

Elmegyek. Nem lehet, de tőled várok gyermeket. Rózsa hull és tövis szakad: a románcunk családban marad.