Jelige: Magány

Beküldte: admin, 2011-03-22 23:02:33  | Címkék: m

Újkori magány

A saját véleményem szerint az életem bárminek nevezhető, csak unalmasnak nem. Ezt az állítást mi sem támasztja jobban alá, mint a legutóbbi, katasztrofális szinten elfuserált napom története.

Mint mindig, azon a reggelen is telefonom jól bevált ébresztője indította a napomat. Kedvenc zeneszámomat hallgatva sokkal könnyebb volt az ébredés, mintha egy múlt századi vekker rozsdás hangja hirdetné az új nap kezdetét. Aznap a könnyű ébredés hatványozottan igaz volt, hiszen azon az édes, tavaszi napon még a madarak is gyönyörűen daloltak. Mit sem sejtve arról, hogy ezek a körülmények a vihar előtti csend fogalmát tökéletesen kimerítik, kimentem a konyhába, és odatettem egy kiadós adag, jó erős feketekávét főzni. Amíg a reggeli energiaforrásra vártam, elmentem a fürdőszobába megmosni az arcomat és elintézni az ilyenkor szükséges teendőimet. Mint egy tökéletesen hangolt óra, mire visszaértem a konyhába, pont elkészült a kávé. Ezt már szeretem! – gondoltam, mire kiöntöttem a kávét egy csészébe, adtam hozzá egy kis tejszínt, majd felhajtottam.

Ahogy kiléptem a lakásom ajtaján, egy hűvös tavaszi szellő, a frissen vágott fű illatával egyetemben, egy különös érzést is hozott. Az érzés, ami azt éreztette, hogy nem vagyok egész ember. Mintha egy fontos, elemi részem hiányozna. Mivel igencsak késésben voltam, igyekeztem elfelejteni az érzést, és az előttem álló útra koncentrálni. Ha visszamehetnék az időben, ott helyben adnék magamnak egy hatalmas pofont, és belenyúlnék a dzsekim belső zsebébe, ahol a telefonomnak lenne a helye.

Sajnos ez a felfedezés váratott magára egészen addig, amíg felszálltam a villamosra. Éppen csak be akartam kapcsolni telefonom zenelejátszó funkcióját, mire rájöttem, hogy otthon felejtettem. Talán még van időm hazarohanni érte – gondoltam - mire ismételten eszembe ötlött, hogy nincs nálam a telefonom, amin meg tudnám nézni, mennyi az idő. A több mint egy órás út végére kifejezetten ingerült lettem a szokatlan zajoktól, amiket utastársaim hallattak. A bömbölő csecsemőtől elkezdve az értelmetlen dolgokon vitázó fiatalokig mindenből kaptam egy kiadós adagot azon a reggelen.

Az irodámba való belépéssel egy ütemben nyúltam mellkasomhoz, amelynek belső zsebe szokta tartalmazni telefonomat. Kezemet leengedve, másik kezemet homlokomra csapva jött újra a felismerés: a telefonom még mindig otthon van. A ténnyel mit sem törődve huppantam bele kényelmes bőr székembe és kezdtem dolgozni. A munkával töltött órák nem tartogattak különösebb meglepetéseket. Néhány kisebb fennakadás előfordul persze, amikor nem volt kéznél a számológép vagy esetleg a jegyzettömb funkció, ami helyett ceruzát kellett fognom és papírra írnom. Igazán furcsa érzés volt, mivel a kezem szinte már el is felejtette a ceruza érdes érintését. Mindamellett megdöbbentő volt látni, hogy milyen díszes kis kupacot kellett összeharácsolnom az elavult eszközökből, hogy pótolni tudjam telefonom hiányát.

Noha tudtam, hogy ennek a fárasztó napnak még koránt sincs vége, azzal az érzéssel indultam haza, hogy ennél rosszabb már nem jöhet! Nem lett volna szabad ilyen felelőtlen kijelentést tennem, hiszen legbelül éreztem, hogy ez a nap még tartogat számomra meglepetéseket…

Irodámból kilépve jutott eszembe egy fontos dolog, amit elfelejtettem: beszélni az édesanyámmal, mivel megígértem neki, hogy még délelőtt felhívom. Semmi baj - gondoltam - csak keresek egy nyilvános telefont, és elintézem. Hosszú bolyongás után sikerült ráakadnom egy falba épített készülékre. A szebb napokat látott darabot itt-ott már megkezdte a rozsda, ahol pedig nem, ott firkák tarkították. Nem nyújtott valami szép látványt a múlt századi eszköz, de a szükség ugyebár törvényt bont! Felemeltem a mázsás kagylót, majd elkezdtem teledobálni aprópénzzel. Miután úgy éreztem, ennek már elégnek kell lennie, elkezdtem nyomkodni a nagy ezüstgombokat, de nem túl nagy meglepetésemre, a telefon nem működött.

Hirtelen eszembe ötlött, hogy nem messze onnan lakik az egyik munkatársam. Ezért kitaláltam, hogy beugrok hozzá és megkérem, hadd telefonáljak egyet. Egy kicsit megalázó volt, hogy ilyen helyzetbe kerültem, de azon a szinten, ahol akkor tartottam, az önbecsülés már nem sokat nyomott a latba. A lakás sötét volt és egy különös, dohos szag járta be. A zavaró körülményekkel mit sem törődve vezetett be a szűkös, öreg bútorokkal teli nappaliba, amelynek egyik sarkában egy szakadt rattan asztalon állt a telefon. Különös, múzeumba illő, tekerős darab volt. Még szerencse, hogy a kolléga közben kiszaladt a konyhába, mivel bizonyára nagyon kinevetett volna, ha látja, hogy fogalmam sincs, hogyan kell működésre bírni a szerkezetet. Néhány percen át próbáltam megfejteni a titkát, de sehogy sem sikerült. Hirtelen teljesen elegem lett a helyzetből. Az elviselhetetlen szag, a különös félhomály és a használhatatlan telefon miatt legyőzhetetlen mehetnékem támadt. Mintha csak megérezte volna menekülési szándékomat, egy csapásra megjelent a kolléga, és megkérdezte, hogy sikerült-e a hívás? Sietve vágtam rá, hogy – Igen, éppen elkészültem.

Amint kiértem az utcára, rájöttem, hogy ez reménytelen, hiszen ha a sors úgy akarja, hogy ne sikerüljön a hívás, akkor bizony tehetetlen vagyok. Siettemben még az időt is elfelejtettem megkérdezni, de félek is belegondolni, hogy milyen ősi falióra lehetett a kollégámnál. A villamoson még tettem egy elkeseredett próbát, hogy megtudjam a pontos időt. Próbáltam észrevétlenül lelesni egy mellettem álló lány telefonjáról az időt, de egy megvető nézést követően, a következő megállónál leszállt. Bizonyára mély benyomást tettem rá.

A lakásom ajtaján belépve már semmi sem érdekelt, csak hogy végre beleülhessek néhány percre a kedvenc karosszékembe és kipihenhessem ennek a nonszensz napnak a fáradalmait. Persze csak ha az említett fotelt nem nyelte el a föld, vagy nem törik össze, amint beleülök.

Amint úgy éreztem, helyre állt lelki békém, felálltam, hogy megnézzem, vajon hol hagyhattam a telefonom. A hálószobában találtam rá a kis ezüst készülékre. Ártatlanul hevert az éjjeliszekrényem tetején, pontosan ott, ahova reggel raktam, miután kikapcsoltam az ébresztőt.

Jobb később, mint soha – jutott eszembe a mondás, remélve, hogy édesanyám is így fog vélekedni. Amint erőt gyűjtöttem a híváshoz, megnyomtam telefonom egyik gombját, mire felvillant egy üzenet. Tizenhét nem fogadott hívás – jelezte a telefon. A figyelmeztetéssel mit sem törődve tárcsázni kezdtem. Amint megnyomtam a hívás gombot, a telefon újból egy váratlan figyelmeztetéssel szakította meg a folyamatot. Akkufeszültség alacsony – olvastam a telefon képernyőjén megjelenő nagy piros visszajelzést. Az előző üzenet, és e között csak az volt a különbség, hogy ez utóbbit már nem tudtam figyelmen kívül hagyni, ugyanis kikapcsolt a telefonom. Közel fél órán át kerestem hűséges társam töltőjét, mire eszembe jutott, hogy alig néhány napja vittem be az irodámba, hogy mindig kéznél legyen…