Jelige: Juventus

Beküldte: admin, 2011-04-05 17:03:54  | Címkék: j

A Déli-sark meg az északi

Szigorú óvodásarc néz vissza a tükörből, a játékok lefeküdtek aludni, csendespihenő, a megvetett ágyak mértani alakzata, pók araszolgat a plafonon, Rocska György kiscsoportos óvodás a kövérek jóindulatával pirospozsgásan, halkan szuszogva aluszik, az utolsó emlékkép, Etuska óvónéni repedezett sarka, te jó ég, az aránytalanság arányai, aludni kéne, nem alszom. Ezeknek nem. Öntudatos, komoly óvodásként borotvaéles szigonyom bálnazsírral kenegetem. Didergő eszkimók rettegik nyílhegyem. Jól teszik. Nevem az Északi-sarkon is ismerősen és igen jól cseng. Szív alakú lékbe ereszkedő vaskos horgony, ez a jelem az oviban. Nem véletlenül. Búvár Kundként lassú, kimért mozdulatokkal a jég alá merülök. Játékos fókák szimpátiája kísér. Levetettem írói álruhám. Egyszerű barát vagyok. Hétköznapi fóka. Azért a biztonság kedvéért még megfúrok egy böhömnagy bálnát. Szigorúan a magyar irodalmi intrika szabályai szerint. A jég alatt, a jég alatt azonban a mobilom váratlanul megszólal (a kis vízhatlan) és elszavalja Pajor Tamás Őrizd a lángost! című remekművét, különösen hangsúlyozva azt a részt, hogy A hangulat totál éttermi mámor, Az ajtóban ott áll két terminátor, Az egyik tisztára a Tyson mása, A másiknak ukrán a tájszólása. Ez a legújabb csengőhangom. Ez a szavalat. A bálna észrevesz. Kis pont vagyok a Déli-sark jeges vizében. Kis pöcs, egy jég-Jágó. A jég alatt, a jég alatt, ott kúrtunk nagyokat, dúdolom, de a bálna farokuszonya némi pedagógiai célzattal úgy arcon csap (kúr), hogy három tejfogamnak máris búcsút mondhatok. Az utolsó emlékkép: egy gonoszan vigyorgó bálnáról készült kissé homályos, elmosódott fotó. Mielőtt elájulnék, még elmentem a saját képek mappába.

A víz alatt teljes csend és nyugalom. Könnyű a testem, a lelkem, könnyű minden, könnyű az élet, könnyű a … De nem, nem, nem, még nem kell meghalni, ugyanis váratlanul egy hirtelen jött, jóindulatú áramlat a part felé sodor. Közben szépen, lassan teljesen visszanyerem az eszméletemet. Fejem kiemelkedik a jégtáblák közül. Nagy nehezen a partra evickélek. Élek. Pingvinek totyognak hosszú, tömött sorokban. Mennek a dolgukra, gondolom, költeni. A sarki srác és a sarki lány deres szempilláin megcsillan a sarki fény. A háttérben repedeznek a gleccserek és olvadnak a jéghegyek. Elárulták ezeréves múltjukat, halmazállapot-hagyományuk elveszett, olyanokká váltak mint kisebb testvéreik, a jégcsapok, amint épp hátba szúrják, amint csöpögve hűtik le a Napot (jégcsapdöfés-elmélet). Az égbolt is igen érdekes. Szürkéskék kárpitjáról ugyanis váratlanul leszakad egy jókora darab és hangos puffanással, csattanással belefúrja cápaorrát egy ezüstszürke Mercedes SLS a 82-es troli (Ikarus 280T) ütött-kopott oldalába. Alfonzó átkukucskál az égi résen, majd bádoglemezével mennydörgést szimulál. Mint rémült vadállatcsordák egy afrikai úti filmben - vagy mint egy Tarzan-filmben - , a Wall Street-i yuppie-k aktatáskáikat markolászva a legközelebbi sushi bárok felé áramlanak. Hogy is mondjam: fura ma az égbolt, ma szörnyen, már-már elviselhetetlenül dekadens. Hipokrita felhők, farizeus szelek, szibarita szivárvány. Kerozincsíkot szippant a Nap. Aztán elalél, csak bágyadtan sütöget. Néhány óra múlva azonban új erőre kap, és mintha mi sem történt volna, vadul tűzni kezd. Mindeközben repülőgépekkel párzó helikopterek, részeg madarak és kótyagos sárkányrepülők röpködnek összevissza. Szörnyű ide-oda.

Felhők demagógiája.

A végesség zűrös sorai.

Szakaszosan köröz, meglepte a magány.

Óceánnyi sziklatömb a lélek.

Mostantól szólíts Atanáznak!

Saját bevallása szerint (a továbbiakban sabesz), amióta kijött az elvonóról és az a különös látomása volt, amiről senkinek nem mert beszámolni, azaz évek óta, csupán egyetlen dolog foglalkoztatta Atanázt, csupán egyetlen dolog állt figyelmének homlokterében, csupán egyetlen dolog került törekvéseinek fókuszába: láthatatlanná akart válni, de mindenáron. Innentől kezdve a láthatatlanságnak élt. A láthatatlanság megvalósítása lett kizárólagos küldetése, legszemélyesebb hitvallása, tevékenységeinek egyetlen mozgatórugója, egyben a legkedveltebb időtöltése, a legkedvesebb hobbija. Napközben a láthatatlanságra “hajtott”, a láthatatlanságra “gyúrt”. Izomzatát és testtömegét következetes “edzésterv” alapján kitartó, szorgos “munkával” fokozatosan leépítette, “vasakarattal“ fokozatosan a minimálisra csökkentette. Esténként pedig “láthatatlansági” mellényt kötögetett. Jól ment neki, hitt a sikerben, egy percre sem adta fel, egy percre sem lankadt. Az utolsó előtti stádiumban immár pálcikaemberként, egydimenziósan (mint Marcuse) évente egy szem zabszemmel is beérte, illetve vékonyka “antitestét“ immár egyetlen lazán szedett sorminta is elfedte. Kis idő elteltével azonban ez az egy szem zabszem is annyira elviselhetetlen teltségérzetet okozott Atanáznak, hogy először megfelezte, majd negyedelte, utána nyolcadolta, aztán tizenhatodolta, magyarul a kettes szám hatványainak arányában fokozatosan csökkentette. A végén már csak fogyni kelt fel, a kötögetésről végleg lemondott. A kitartó koplalásnak és a következetes matematikai gondolkodásnak köszönhetően így egyre csak fogyott, csak fogyott, egyre összébb ment, egyre összébb zsugorodott, egyre összébb “redukálódott”, a legvégén pedig egyetlen parányi ponttá töpörödött, igen, egyetlen alig észreveheto parányi ponttá, mint például ez a pont itt a mondat végén. De ez sem volt neki elég. Az utolsó utáni stádiumban a nanotechnológiát felhasználva már csak molekuláris szinten étkezett. Így lépésről lépésre, illetve molekuláról molekulára beteljesíthette régi vágyát, rövidesen nemcsak egyetlen dimenzióját, de pontszerű létét is elveszítve teljes mértékben láthatatlanná válhatott. A tökéletesség hajszolása azonban, ahogyan az már lenni szokott földhöz ragadt, fantáziaszegény világunkban ezúttal is fordítva sült el, és hamarosan a visszájára fordult. Kis idő elteltével ugyanis annyira tökélyre fejlesztette láthatatlanságát, Atanáz, hogy hirtelen önmagát és a környezetét is teljes mértékben meglepve, a láthatatlanság egy olyan szintjére jutott, a láthatatlanság egy olyan dimenzióját tárta fel, amire senki sem számíthatott. Képessé vált rést ütni a láthatatlanságon. Aztán a rést kitágítani. Ezen a kitágított résen átbújva pedig eljuthatott a tökéletes láthatatlanságba, a láthatatlanság láthatatlanságába. Újra láthatóvá vált. Azonban, ahogy mondani szokták, mintha átesett volna a ló túlsó oldalára, ugyanis hirtelen annyira intenzívvé vált a jelenléte, annyira markánssá az ittléte, hogy csökevényes látószerveikkel a földi halandók alkalmatlanokká váltak csodálni földöntúli szépségét, földöntúli tökéletességét, nem is csoda, mert sabesz: innentől kezdve csupán egyetlen látható “testrésze” maradt: a hangja.

Hogy megvetette, hogy sajnálta őket.

- Mostantól szólíts Atanáznak! - így néz ki mostantól Atanáz (hangja).

Mielőtt verbálisan, majd fizikailag is inzultálnának a jó erőben lévő, ám gyengébb idegzetű olvasók, gyorsan áttérek az olasz futballválogatott leírására, mert abból még nem volt baj. Zoff - Cuccureddu, Gentile, Schirea, Cabrini - Causio, Antognoni, P. Sala, Maldera - Rossi, Bettega. Ezzel is megvolnánk.

Az Atanáz-affér és az olasz futballválogatott leírása után szerintem ugorjunk, annál is inkább, mert hitehagyott pap tűnik fel váratlanul egy Bihar megyei kistelepülés (na ne szórakozzunk, szülőfalum: Körösszakál) határában, a bányató partján. Matt részeg. Támolyog. Magában beszél. Néhány perc múlva jóízűen, tátott szájjal alszik a víz fölé hajló füzek árnyékában. Hangosan hortyog. Muslicák röpködnek be-ki, ki-be nyitott szájüregén keresztül. Szemmel láthatóan otthon érzik magukat, otthonosan berendezkedtek a szájüregben, otthonra találtak. Mindenütt jó. Mindenütt rossz. Váratlanul megszólal a pap mobiltelefonja. Egyenes vonalú egyenes mozgással fürge vízipók közlekedik a bányató felszínén. Női és férfi orgazmus hangjai sikítanak és hörögnek bele a kora nyári langymeleg délutánba. A békák brekegni kezdenek. Az égbol iszonyú lassúsággal, vékony madzagon, banánalakú mobilkészülék ereszkedik alá. Megáll a pap orra előtt, most ott himbálózik. A békák kórusa egyre hangosabb. Hangjuk a szél szárnyán tovaszáll. Halk berregéssel sárkányrepülő szeli át a derült, langymeleg, kora nyári égboltot. Ikarus 280T. A sárkányrepülő motorja azonban hirtelen megunja az egyhangú, monoton berregést és leáll. Néhány végtelennek tűnő másodperc. Majd hangos csobbanás hallatszik a csalitosból. A békák kórusa elhallgat, bölcsen kivár. A sárkányrepülősnek viszont kutya baja, posztmodern Dédaloszként ugyan lucskosan, kissé megtépázva és intenzíven csöpögve, de vidáman evickél ki a partra, arcán békanyál. És ekkor megszólal a banán (alakú telefon). Azt mondja: Nincsenek hangok. Szegény Atanáz. Én meg csak rohanok, csak rohanok. Homokbuckák mindenütt, szemben meg egy kurva nagy hegy. Az Alföld kellős közepén. Mi van itt? Ez a hegy megtagadta több száz millió éves múltját? - már ő is? - , földönfutó lett?, hazátlan bitang?, opportunista gazember, mint Nute Gunray a Star Wars-ból, vagy mint a renegát Kautzky?, száműzött hontalanként természetes környezete örökre elveszett?, olyanná vált, mint kisebb testvérei, a cseppkövek, amint folyékony halmazállapotból türelmes lassúsággal csak kövülnek, kövülnek, egyre csak kövülnek?

Az irodalom egy állat, veszélyesebb nálad.

Az irodalom egy ember, nem tarthatod szemmel.

A hegy észrevesz.

Kis pont vagyok az Alföld végtelen rónaságán.

Kis piros pipacs.

Egy kis piros pöcs.

Bosszant a hegy intelligenciája.

Bosszant ahogyan néz.

Bosszant a tekintete.

És bosszantanak a félkövér emberek és a félkövér betűk is.

Viszont holnap vagy holnapután, ha minden jól megy, elképzelhető, hogy már meg is születnek a kis helilőgépek és a kis repükopterek, és talán a Nap is leszokik az állandó szippantgatásról, egy komoly, megbízható égitestté válik végre, a felhők pedig újra vattapamacsok és vattalabdacsok lesznek, és még a szelek is visszanyerhetik régi formájukat, talán még meg is hunyászkodnak. Van tehát remény. Vagy nincs. Alfonzó - mit sem törődve az égbolt újra megtalált, egyhangú, meteorológiai életével - módszeresen betömködi az égi rést, aztán, mint aki jól végezte dolgát, eltűnik, nem látjuk többé. A yuppie-k meg jól elvannak a sushi bárokban, örülnek, hogy egyáltalán élnek, és ha már élnek, akkor yuppie-ként élnek, és ha már vannak, akkor a sushi bárokban vannak. Rocska György kiscsoportos óvodás időközben másfél mázsás, kétméteres, óriás asztalossá cseperedett, és most kipirult arccal, hangosan szuszogva irdatlan méretű rönköt cipel megfékezhetetlen lendülettel, ki tudja hol áll meg. Hirtelen gyermekgügyögés hangjai törnek elő a fűrészporos farzsebből. Ez a legújabb csengőhangja. Kétgyermekes apuka. Az irodalom egy gyermek. Az irodalom még meg sem született. Van tehát remény. Vagy nincs. Az utolsó emlékkép: egy kétméteres óriásról készült kissé homályos, elmosódott fotó. Az óriás hatalmas markában parányi mobilt tartva irdatlan méretű rönkön ül, és vastag kolbászujjával épp SMS üzenetet pötyög be a készülékbe nagy körültekintéssel, óvó figyelemmel, az apró billentyűket alig érintve, pirospozsgásan, halkan szuszogva, jóindulatúan. Én meg elmentem. Elmentem a saját képek mappába.