Jelige: Extra szolgáltatás

Beküldte: admin, 2011-03-29 22:55:02  | Címkék:

Soha nem tudhatja az ember…

Kérlek, ne vessetek meg, amiért magával ragad és elvarázsol a múlt! Ti, akik olvassátok meglehetősen különös történetemet, higgyétek el, sokkal rosszabb volt papírra vetnem annál, hogysem traktálni akarnálak benneteket e homályos eseményekkel! De nem tehettem mást! Le kellett írnom, el kell mesélnem, meg kell osztanom, mert egyedül elviselhetetlenül nehezedik rám saját múltam, közepében mindazokkal, akiket szerettem, és akik szerettek engem.

Hihetetlen kínokat és perzselő boldogságot érzek egyszerre, amint valami vezeti a kezemet, és ellenállhatatlan erővel terel a megfoghatatlan felé. Oda, ahol minden halandó ügyefogyottan mozog, és miközben esetlenül keresi a menekülés, a visszafordulás lehetőségét, irtózatos erők tartják fogva! Oda, ahová csak rendkívül ritkán leshetünk be, akkor is csak pillanatokra. Az önálló akarat megbénul, a teljes megadás és föltétlen együttműködés vágya tölti el az emberfiát. Mozdulni sem képes, sőt, gondolatai is fogoly madárként gubbasztanak a sarokban, szembe kell néznie mindennel, ami akár kellemes, akár kellemetlen, de volt, létezett az életében. Mondom, elfordulni nem tud, mindig csak egy irányba tekint…

… oda, ahová talán nem volna szabad tekintenie, különösen, ha az úgynevezett lelki békét óhajtja. Pedig meglehet, hogy a végső lelki békét éppen az átmeneti békétlenség hozza el. Lehetséges, hogy alkalmasint kellemetlen információk érik az embert, de érdemes utánajárni a dolgoknak, mert a bizonyosság nyugalmat hoz. Itt van például egy ügyes kis eszköz, a mobiltelefon. Ki gondolná, mekkora hatalmat hordoz vele a kezében? Ez a néhány deka technika hídként kapcsolja össze a múltat és jövőt. Rejtélyes kis holmi! Ó, minő mesedélutánokat tarthatna, ha tudna beszélni! Isten őrizz! De hiszen… No, várjunk csak! Hopp, ez a gondolat tévútra vezet! Megálljunk! Meglelkesülhetnek-e a tárgyak az emberi használat során? Vagy nem más egy régi telefon, mint kiszolgált segédeszköz? Mindenkire rábízom a válasz megfogalmazását! Hm…

Mindenesetre megkísérelem egészen pontosan leírni, mi történt velem néhány hete.

Évekig vezető helyen állt a mobilkészülékemben drága anyám telefonszáma, még jóval halála után is. A miértre nincs racionális magyarázat. Úgy éreztem, nincs jogom eltávolítani a legkedvesebb bejegyzést! Egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy Mama nincs valahol jelen! De csak addig tart ez a bizonytalanság, amíg azt a végleges és végletes mozdulatot, a számtörlést meg nem teszem. Attól kezdve nincs, mert nem látszik. Valóban nincs, ha nem látszik? Hmmm!

Többször eljutottam a hívószám kijelöléséig, de soha nem tudtam „okézni” az utolsó kérdést: Végleg törölni szeretné a teljes bejegyzést? Micsoda? Törölni? Na, nem…Édesanyámat? Hogy végleg NE LEGYEN TÖBBÉ?

Egy napon nézegettem a névsort. Egy kósza ötlettől indíttatva, ördögi, hogy ne mondjam: ellenállhatatlan vággyal, de a bizonyosságtól félve – nyüszítve hívtam a jól ismert számot…Mintha bizony választ kaphattam volna! Gyorsabban dobogott a szívem…Izgatott voltam…Bbbbbrz! Már a harmadik csörgés… Nem is tudom, mit szeretnék jobban! Fölvegyék, és beleszóljon valaki? Vagy jobb, ha nem? Hátha legalább a hangjában tovább él a hálózatban!  És igen!

- Halló! – suttogta egy hang. Ez Ő! Azt mondta: Lacó! Igen, igen! Mindig így hívott engem! Csak most nagyon halkan mondta! Biztosan megfázott, olyankor régebben is mindig elment a hangja, és csak suttogni tudott.

- Mama! Végre! De jó! Csakhogy! Riadtan tapasztaltam, hogy egyetlen értelmes szót sem tudok kinyögni, csak zokogásom erősödik elviselhetetlenné.

 - Bocsásson meg, Fiatalember, én nem az édesanyja vagyok! Sajnálom – mondta rekedtes hangján.

- Miért? Miért nem mondod meg az igazat, Mama? Nem engedik? Egyáltalában: hol vagy? Könnyeimet nyelve ordítottam, követelőztem, mint régi és igen ritka összeszólalkozásaink alkalmával, Ő pedig higgadtan, szeretetteljes, megértő nyugalommal válaszolt, amint egykor is tette volt:

- Ismétlem, fiatalember, ez csak valami tévedés lesz! Eszerint csupán édesanyja hívószámát kaptam meg, amikor megvásároltam a telefonomat. Sajnálom, és azt hiszem, a fájdalmát megértem, de kérem, béküljön meg, nem segíthetek!

- Mama, legalább annyit mondj, mi van Veled?

Puff neki! Ennél butább kérdést nehéz lenne feltenni! De Ő az én ostoba kérdésemre is teljes komolysággal válaszolt:

- Minden rendben van, legalábbis a lehetőségek szerint, de meggyőződésével ellentétben én nem az édesanyja vagyok! És mostmár javasolom, fejezzük is be a beszélgetést, ne fizessen fölöslegesen olyan sok pénzt!

Istenem, most is milyen figyelmes, milyen gondoskodó, mennyire vigyáz rám, és jót akar nekem! Hát persze, hogy ez Ő!

- Köszönöm, értem, hát persze, persze, minden jót, Mama! Vigyázz magadra!

- Viszontlátásra, fiatalember!

Félsiker! Mert ő volt, ebben kétség nincs, ugyanakkor nem ismerte el. Kérlek, ne nyugtassatok, mert nem ideges vagyok, hanem az örömtől remegek. Örülök, hogy megpróbáltam. Végtére is ugye, soha nem tudhatja az ember…Íme, Ő közöttünk van, noha nincs többé…Pedig nem ment el…Csak meghalt. Személyét nem fedhette fel, a csoda tehát várat magára. De egyszer eljön! Tudom! Esetleg visszahív majd valamikor? Persze, valószínűleg így lesz!

Segített hát ez a kis mindentudó, a mobil, amelyik nem beszél, pedig bizony, volna mit mondania!

Mama számát mindenesetre egy világért sem törölném, tovább őrzöm, megrögzött, makacs hűséggel! A történtek után különösen, mostmár mindörökké…