Jelige: cibere

Beküldte: admin, 2011-04-03 18:48:26  | Címkék: c

Harmincpercötvenhétmásodperc

Esett az eső, tompán, hangtalanul. Rosszkedvem volt. Olykor hallottam, ahogy az esőcseppek földet érnek, esetlenül próbálnak egyensúlyozni, míg elnyeli őket a sárga, barna, szürke vagy éppen fekete föld. Lassan elhúztam a függönyt és kipillantottam az ablakon. Minden elnyelt az ólomszürkeség, a résnyire elém táruló világ leginkább egy ázott verébre hasonlított. Ez a színtelen komorság csak fokozta rosszkedvemet: égette mellemet, torkom elszorult, fuldokoltam. Nem tudtam elviselni a rám nehezedő perceket. Az esőáztatta szürkés hangulat orvul rávetette magát mindenre, sűrű hálójában vergődtem én is. Megnézem a Neten az időjárás előrejelzést – gondoltam. Éreztem, ki kell mozdulnom ebből a nyomasztó letargiából. Miközben bekapcsoltam a számítógépet, nemrég elhunyt nagynénémre gondoltam, akitől el sem búcsúzhattam istenigazából. Amikor utoljára láttam, azt mondta, karácsonyra meglepi magát egy gőzölős vasalóval, mert milyen nagyszerű dolog miközben éppen vasalt, az én ruháimat az én gőzölős vasalommal. Akkor is valamiért rossz kedvem volt, vagy éppen bosszús voltam, vagy lehet, hogy duzzogtam valamiért, vagy megsértődtem valakire, csak a hangulat emléke kísért, de arra tisztán emlékszem, hogy a nyelvemen volt, a nyelvem hegyén, majdnem kiböktem, hiszen neked adom a vasalómat, mert nekem van még egy vadonatúj, de annyira magam alatt voltam, hogy nem mondtam ki, nem mozdultam. Hagytam elillanni a megfelelő pillanatot. Amikor megtudtam, hogy agyvérzést kapott és menthetetlen - éppen karácsony napján történt – sajgott, sírt, jajongott a lelkem. A fájdalom hegedűje húzta nekem, szűnni nem akaró halál dalát. Vibrált bennem a vasaló história, nem hagyott nyugton, marta lelkemet. Néha eszembe jut, mint most is és ilyenkor legszívesebben a fejemet a falba verném, de nem teszem. Lehet, hogy nem is tudnám megtenni, kétlem, hogy elviselném a fizikai fájdalmat. Gyerekkoromba egyszer hallottam valakiről, hogy a falba verte a fejét, ez volt a mániája, többször is megtette. Mikor találkoztam vele, hosszasan vizslattam a koponyáját, de nem láttam semmi különöset rajta. Talán egy picit laposabb volt hátul a feje, vagy ilyen volt a fejformája.

 Bosszúságomat fokozta, hogy nem volt Internetem, ezért elhatároztam megmozdulok és felhívom az ügyfélszolgálatot. A telefonszámot már tudom kívülről, párszor föl kellett hívnom őket, nehogy elkanászodjanak, miközben én fizetem a szolgáltatást és ők meg nem szolgáltatnak. Persze, csak nyomták a rizsát, időközönként egy monoton gépi hang mondta a magáét, hogy elnézést, blablabla, de még várnom kell a megfelelő pillanatra, ahhoz hogy szóba álljanak velem. Éreztem, hogy elzsibbad a fülem, kezem, de nem adtam fel. A pisilést is úgy oldottam meg, hogy fél kezemmel húztam le a bugyimat, a másik kezembe rendületlenül a telefont szorongattam.

Odakint hevesebbre fordult az idő, kemény rockot játszott az ég. Közben a nő, csak nyomta a szöveget, hogy a türelem rózsát terem, várnom kell a soromra. Tizenhét perc, huszonhárom másodperc. Kezdtem fásulni, megnéztem magam a tükörbe, lelkiállapotom kiült arcomra is, olyan volt az ábrázatom, mint egy halvány, elmosódó kérdőjel. Igaz, ami igaz eddigi életemet kérdőjelek garmadája szabta keresztül kasul, de nem tehetek róla, nyugtattam magam, ilyen vagyok Mikor tizenhárom éves voltam, meghalt egy volt osztálytársam édesanyja. Az anya egyedül nevelte fiát, kertészkedés közben kihevült és lúgot ivott. Nem értettem, hogy miért nem vizet ivott, valahogy nem fért a fejembe hogy miért itta meg a mérget. Folyton kikandikált, lecsúszott a normális gondolatok libasorából, míg végül egy nagy felkiáltó jel lett belőle. Mi volt annyira halálosan elviselhetetlen? A temetésen sorfalat álltunk negyven fokos melegben, én hirtelen fekete rácsokat láttam magam előtt, amelyek egyre sűrűsödtek, aztán elájultam. Hát mit ne mondjak, most is közel állok hozzá, csak rácsok nélkül. Huszonhárom perc, negyvenkilenc másodperc. Kronosz lassan kaszabolja az időt, időtlen sarlójával. Már kezd elegem lenni. Újra kellene olvasni Anna Kareninát, tökéletesen passzolna lelkiállapotomhoz, gondoltam. Megállok a könyvespolc előtt és mustrálom az oroszokat. Egy polcra tettem őket. Szemem megakad a bíbor arany díszkötésen: Tolsztoj összes műve, Volt egy antikvárium a házunk mellett, poros, avíttas ott vettem sok-sok évvel ezelőtt. Kinéztem magamnak a sorozatot és gyűjtöttem a zsebpénzem hónapokon keresztül, lepaktáltam az eladóval, akivel jókat szoktam beszélgetni könyvekről, az élet dolgairól, félretette nekem, talán tizenöt lehettem.

Egyszer T. azt mondta nekem, nem szereti az orosz írókat, kezébe nyomtam Ulickaja Szonyecskáját. Nem rossz, mondta. Nem adtam föl, a sort Daniel Stein, tolmácsa követte. Egész jó, vélekedett. Azóta egy húron pendülünk.

Sétálok közbe, körbe-körbe karikába, majd megbotlom a saját árnyékomba, na végre kicsöngött és felvette egy éppen soron levő ügyfélszolgálatos, közbe be kellett diktálnom a tegnapi napot is, név, cím, anyja neve, ügyfélkód, egy pillanat mondom, nem találom az előre bekészített szerződést, amit ilyenkor kirángatok az íróasztalom fiókjából, mindig ugyanoda teszem vissza, hogy megtaláljam. Észnél kell lennem, mert ha elvétem és máshova teszem, utána hetekig fötörhetek utána. Hoppá, villant be, a vécébe hagytam, hát persze, hogy magammal hurcoltam oda is. Harminc perc, ötvenhét másodperc. Technikai hiba miatt nincs Internet, pár óra és elkészülnek vele, mondja a nő szenvtelenül, hangomban is érezni lehet a parazsat. Hurrá, lecsaptam a telefont. Ezt nektek gondoltam, mutatóujjam égnek ágaskodott. Holnap új nap virrad és én új szolgáltatóhoz  szegődöm. Ezek többet ne szívózzanak velem. Az eső is velem együtt dühöngött, hát hiába, része vagyok ennek a nagy körforgásnak.