Jelige: Caryn Snagoff

Beküldte: admin, 2011-04-11 20:57:55  | Címkék:

Kisöreg

Ó, már megint egy őrült nap. Ez a pillanat a legidegesítőbb, én csörgök, és várom, hogy mikor ébred már föl Luca, és kapcsolja ki a fülsiketítő hangot. Próbálok egyre hangosabb lenni, de reménytelen. Minden reggel ugyanaz a kapkodás, utána meg a rohanás.  Bedob a táskájába, elnémít és én csöndben ott gubbasztok a papír zsebkendők, kitépett füzetlapok és csokis papírok zűrös kavalkádjában. Zötykölődés, ide-oda dobálás, de már hozzászoktam, és megkedveltem a képemen való sebhelyeket is, amik a sokszoros pofára esésektől jöttek létre. Szeretem a gazdámat. Amilyen szeleburdi, szétszórt és hanyag, én annyira vagyok hozzánőve. Számtalanszor hagyott már az osztályteremben, vagy a buszon, de mindig, valamilyen csoda folytán visszakerültem hozzá. Utálom, amikor a háttérbe kerülök, és egész nap elő sem vesz. Persze annak sem örülök, amikor egész nap csak nyomkod, és le sem rak, még akkor sem, amikor kéne. Estére, annyira kimerülök, hogy sípoló hanggal jelzem neki, hogy tegyen fel a töltőre. Ilyenkor egész éjjel csak töltődöm, és töltődöm. Muszáj ez a ráhangolódás a következő fárasztó napra. Azt hiszem, hogy most épp óra van, és itt gubbasztok a sötétben. Egyszer csak megrezdülök. Lucát az anyukája keresi. Egész nap hívogatta. Még üzenetet is küldött neki. Hármat. Hogyan tudassam vele azt, hogy fontos hívásai voltak, amikor csak rezgek? Így nem fog meghallani. Egyszer csak történik valami.

Kivesz a táskájából, és odaad a padtársának. Mi van? Na ne, már megint ez a hülye csaj. Már vagy századjára nézegeti végig a képeket a mappáimba. Unom! És így, hogy le vagyok némítva, meg sem szólalhatok, hogy hagyjon békén. Pedig úgy beolvasnék neki. Lerak a tolltartója mellé, és egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy Luca feláll a székről és kimegy a teremből? Itt hagyott! Egyik pillanatról a másikra, új diákok jöttek be a tanterembe. Lelöknek a földre. - Hé Zoli, itt egy telefon!  - kiabálja, egy „a-hajzselé-tengerében-fulladozó” filigrán alacsony srác.  – Odaadjuk  Józsi bának?

 - Dehogy adjuk oda, rakd be a padba! Majd akinek hiányzik, az jön és megkeresi.

Így kerültem a sötét pad mélyére. A narancshéjak, és a fizikapuskák közé. Itt gubbasztottam a nap végéig. Már kezdtem aggódni, hogy mi lehet. Emlékeket idéztem fel, hogy ne unatkozzak annyira. Például, vicces volt amikor Luca elfelejtett lehalkítani, és az óra kellős közepén, a számra nem vigyázva, cifrán körülírtam amit Luca mesélt az osztályfőnökről. Lett is belőle dorgálás. Szeretek énekelni, és ezt Luca is tudta. Amikor éneklős kedvem volt, mindig levette rólam a hangot. Azt mondta, hogy a hangom a citromharapásra emlékezteti. Nos, nem tudom, hogy az milyen, így amikor csak tehettem énekeltem. Csodás felidézni a vidám emlékeket, de azért igazán jöhetne már valaki felém.

Szerencsére a takarító néni észrevett és felvitt az irodába, hogy ha Luca keres, akkor megtaláljon. Nem jött. Sokan jöttek ki és be, de nem tudtam megszólalni, mert le voltam némítva. Pár nap után, már mindenki elfelejtett. Egyik szép, napfényes délután - ezt onnan tudom, mert a fiók kulcslyukán beszűrődött a napfény – keresni kezdtek engem.

 - Hová is tettem? – kérdezi, egy idős hölgyhang.

 - Piroska néni, ha nincs meg akkor nem olyan fontos. Úgyis csak a húgomnak kéne. Ha nincs meg, akkor anyáék úgyis vesznek neki egyet.

Ez Ő! Ez Luca hangja! Ó Egek, de jó hallani az én hőn szeretett gazdim hangját, már azt hittem, hogy elfelejtettem.  De most még édesebben cseng a hang „füleimbe”. De mit is mondott? Már nem kellek neki? El akar válni tőlem? A bánat olyan gyorsan szállta meg az aksimat, hogy rohamos gyorsasággal merülni kezdtem. Ne! Csak most tarts ki! Nem merülhetek le, most nem. Egyre lassabban hallom a külvilágot. Halkul minden…

Hmm… de jót aludtam! 

Körül nézek. Ez az otthonom. A jól megszokott íróasztal. Fel vagyok töltve, és hang is van rajtam. Hurrá!

 - Luca! – kiabálok neki, hátha meghallja, de nem szól senki. – Luca!

Hirtelen megszólal mellettem egy ismeretlen hang.

 - Már nem Lucáé vagy! Én vagyok Luca új telefonja. Téged meg sem akart keresni! Szánt szándékkal veszített el, hogy engem megvegyenek a szülei, mert az én funkcióim, sokkal fejlettebbek, mint a tieid. Már senkinek sincs ilyen készüléke, mint te! Már szégyellt téged! Ezért hagyott ott az iskolában. – Kiráz a hideg ettől a gőgös hangvételű, csillogó készüléktől. Gyönyörű, mit ne mondjak. Egy karcolás sincs rajta, bár ahogy Lucát ismerem, sec perc alatt csinál neki néhány mélyre ható sebet.

- Nem. – Ha egy telefon sírni tudna, én már rég zokognék. És mi van azokkal a közös emlékekkel? Amiket én és Luca együtt éltünk át. A legjobb barátja voltam és eldobott, mert nincs bennem rádió, internet és TV. – Mondok én neked valamit, te egoista divatmajom! Tőlem jobb teltefont nem találhat, mert én a barátja voltam.

 - Nem hinném! Akkor nem cserélt volna le. Már nem kellesz neki, fogd már föl. Új gazdát kaptál. A húgát, Mimit.

Lépteket hallok. Valaki közeleg. Hogy felejthette el Luca azokat a szép emlékeket?

 - Jaj már fel is töltöttél, de szuper, akkor kezdődhet közös kis életünk! – Mimi volt az. Én Lucát akartam. Amikor Mimi levitt az emeletről a kezében, észrevettem kis gazdámat a heverőn feküdni. Épp olvasott. Gondoltam megszólítom, de aztán elvetettem az ötletet. Mimi lerakott az asztalra, és eltűnt a szemem elől. Pár pillanat múlva Luca fölém lépett, és a kezeibe vett.

 - Nem hittem volna, hogy ezt mondom, de hiányoztál. Olyan régen beszélgettünk, hogy vagy?

 - Nem vagyok jól, mert eldobtál magadtól.

 - Rájöttem, hogy nem volt szép dolog tőlem, hogy otthagytalak a suliban. Haza kellett volna hozni téged. Biztos szörnyű volt a magány.

 - Lecseréltél.

 - Igen, mert az új telefonom többet nyújt nekem, mint amennyit te nyújtottál. De a veled töltött idők, mindig szépek lesznek a számomra. És itt van Mimi! Hidd el, hogy az ő nagylánnyá serdülését is ugyanúgy végig fogod kísérni, és az ő életében is fontos szerepet kapsz majd. Nekem egy új korszak kezdődött.

 - Ha Mimi felnő, akkor mi lesz velem?

 - Sejtésem sincs. Abban viszont biztos vagyok, hogy amíg fel nem nő, addig jobb életed lesz, mint eddig. Mimi nem fog fönt hagyni a buszon, és a suliban sem. Ő nem fog leejteni téged ezerszer, mint én. Sokkal jobb lesz az életed. Ezt megígérem neked.

Kicsit megenyhült a lelkem, a Lucával történt beszélgetésünk után, de nem voltam boldog. Mimi egyre nagyobb lett. Az elején beigazolódott, amit Luca mondott. Én és Mimi éltünk, mint Marci Hevesen. Hamarosan betekintést nyertem újra az iskolába, az első szerelembe és csalódásba. Telt múlt az idő, és Mimi kezdett megváltozni. Fent hagyott a buszon, elejtett, és a padban hagyott. Hát persze, ez mindenkivel megesik, de én egy olyan csoda-telefon voltam, hogy mindig visszatértem a gazdámhoz. Hűségem miatt szerettek nagyon. Mi másért szerettek volna, hisz nem tudtam mást, csak hívást küldeni, fogadni, SMS-t küldeni, fogadni. Volt rajtam mindössze 300 megabyte férőhely, és a kamerám sem volt valami tökély.

Lucának már rengeteg telefonja volt, de egyiket sem tekintette közeli barátjának. Ha úgy érezte, titokban belopózott húga szobájába, és beszélgettünk. Soha nem veszítettem el. Igaz már elég öreg vagyok, és tapasztalt. Nem kellenék senkinek használatra, de lelki szemetesládának megfelelek.  Tudom, hogy hamarosan egy fiók sötét rejtekében alszom majd, mert kiöregedtem ebből a világból. Az utódaim azonban megszakítják az ember-ember közötti kapcsolatot, már a találkozást is helyettesítik.

Én még össze tudtam hozni őket és ezt remélem, nem felejtik el soha.