Hirdetés
Pályázatok » SIMfóbia » Jelige: az emberek nyelvén
Jelige: az emberek nyelvén
Fogadott hívás
Ez a mese is nagyjából úgy kezdődik, mint a többi: hol volt, hol nem volt valamikor valaki, akivel megesett a lehetetlen. Messze, vagy távol, az ég alatt vagy a fényekben fetrengő nagyvárosban, egy rubinajkú nővel, esetleg egy tűzköpő zöld gyíkkal, egyre megy. Ezek a körülmények már csak a képzeletünktől függenek. Ám létezik egy világ, ahol a villózó fényeknél és acélpikkelyes sárkányoknál nagyobb csodák is leshetnek ránk. Ahhoz, hogy ezeket a látomásokat átéljük, elég egyszerűen felébredni az álomból, és kinyitni a szemünket, mert a varázslat ott bimbózik a délutáni utcán, a metró rozoga belsejében, és a munka kínkeservesen vánszorgó perceiben. Mindenben, ami egy megszokott napot valóban átlagossá tehet. A titok nyitja csak annyi, hogy hallgassunk a szürkén susogó szavakra.
Koré számára például egy átlagosan elmúló nap maga a mennyország. Ilyenkor bemegy a munkahelyére és vidáman elbújik az irathalmok között. Csendben meglapul, ha az asztala felé sétál valaki, és megkönnyebbülten felsóhajt, ha az illető továbbhalad. Így megy ez nap, mint nap. Nem köhécsel, nem krákog, csak ül, és az alárendeltek néma türelmével dolgozik. Aztán, ha eljött az ideje, becsukja maga mögött az iroda ajtaját, kilép az enyhén felhős, esőáztatta utcára, és ernyőt bont. Így telik minden nap, és neki ez pont megfelel. Ám a változás alattomos ragadozó: megbújik egy alkalmas helyen, és akkor csap le rád, amikor a legmegszokottabb perceidet éled.
Koré kilépett a munkahelyéről, maga előtt tolva az épület vaskos üvegajtaját, majd felnézett az égre, és csalódottan nyugtázta, hogy nem esik az eső. Az utcát elborította a napsütés. Kedvetlen mozdulattal nyitotta ki az esernyőjét, és emelte a feje fölé.
- Jó lesz a nap ellen is. Legalább megvéd a leégéstől- gondolta magában, miközben sietősen elindult a buszmegálló felé. Úgy érezte, nincsen más vágya, csak hazaérni, és valahogy túllenni ezen a szokatlan napon.
- Az a szemét főnök! – dohogott – Volt képe, és észrevett! Kiszúrt a nyavalyás!
A buszon szokás szerint valamelyik egyes ülésre huppant le.
- És az a kitüntetés is! Hogy képzelték, hogy nekem ítélik? Pont nekem? Pedig ott volt a vízügyes Júlia, ő jobban megérdemelte volna! Vagy Márta a számvitelről! – értetlenkedett magában. - És az a rengeteg ember! Mind nézett! Mintha nem lett volna jobb dolguk!
Koré valójában nem is tudta, hogy mikor undorodott meg ennyire az emberektől. Arra sem emlékezett, hogy a folyamatos csalódások miatt ábrándult ki belőlük, vagy azért, mert egész életében lenézték. Mindenesetre már tizenöt éves kora óta hordja azt a páncélt, ami megvédi őt mások közeledésétől: a kontyot, amelybe minden reggel betekerte fényes, barna haját, a virágmintás pasztell ruhát, fehér, gejl csipkeanyaggal az ujjain és a nyakán, valamint a szemüvegét, amit direkt csiszolatlan, vastag lencsével vásárolt. Ezek a holmik biztosították Korénak, hogy messziről elkerülje őt az emberek érdeklődése.
Amikor leszállt a buszról, mérgelődve lóbálta azt az ajándéktasakot, amit az igazgató adott át neki.
- Kitűnő munkájáért! Bah! Meg jöjjön ki a pódiumra kedves! Fene vinné el! Úgy tűnik, hogy lassan már nem éri meg dolgozni sem.
Koré kinyitotta a szürkefalú bérház bejáratát, majd addig lépcsőzött, míg a saját lakásához nem ért. Elővette a kulcsát, és éles tőrként döfte bele az előtte tornyosuló ajtó májába. Belépett egy apró, de igényesen berendezett előszobába, lehúzta a cipőjét, levette a kabátját, majd a szatyrot letette a cipőszekrény mellé. Pár perc múlva már a zuhany alatt állt. Mikor ezután kilépett a fürdőszobából, mintha nem is ugyanaz a nő lett volna, aki eddig. Meztelen volt, kecses és legfőképpen gyönyörű. Miután megtörölközött és felöltözött, Koré szokás szerint kezébe vett egy könyvet, hogy beüljön a növényekkel telipakolt kisszobába, ám az előtérben valamiért megtorpant. A tekintete megakadt az ajándékzacskón. Pár pillanatig tanakodott, majd egy lemondó sóhaj kíséretében kezébe vette a tasakot. Mikor kibontotta a benne lévő, rózsaszín csomagolásba rejtett dobozt, önkéntelenül is elfintorodott. Egy mobiltelefon volt benne.
- Na, ez aztán kellett, - gondolta rosszallóan- most már itthon is zaklathatnak. Ráadásul használt!
Dühös mozdulatokkal dobta ki a szemétbe a csomagolópapírt, a készüléket pedig besuvasztotta az előszobai tükrösszekrény egyik fiókjába. Mielőtt leült volna olvasni, beállította az éjjeliszekrényen lévő vekkert, hogy két óra múlva jelezzen. Néha, úgy elmerült az írott szavak világágában, hogy a percek lüktető vadregényes folyammá sűrűsödtek, és a nagy forgatagban elúszott az időérzéke is.
Mikor leült a fotelba, és kinyitotta a könyvét, nyomban szétáradt benne a gondtalanság. A szoba falán lógó repróról a Madonna kötelességtudó szentanyaként őrizte a nyugalmát. Egészen addig tartott az idill, amíg fel nem harsant az éles, berregő hang. A monotonon sikító zaj figyelmeztetően zengte be a szobát. Koré felállt és az éjjeliszekrényhez lépett.
- Máris ennyi lenne az idő?- kérdezte magától.
Kissé szétszórt volt, mikor kezébe vette az órát. Forgatta és megpróbálta leállítani. Többször is megnyomta a kis gombot a szerkezet tetején, de a sivító hang nem szűnt meg.
- Mi ütött ebbe? Miért nem akar kikapcsolni? - bámult kérdőn maga elé, majd segélykérően a Mária képre pillantott, de hiába. A szentanya tanácstalanul nézett vissza rá.
Ekkor hirtelen egy légies érintést érzett a tarkóján. Mintha egy szellemtenyér simogatva csalta volna egyenesen az előszobába. Koré letette az órát, kisétált az apró helységbe, és megállt a tükrösszekrény előtt. Pillanatnyi habozás után kihúzta a fiókját, és kivette belőle a rezgő telefont. A zakatoló hang még élesebben szökött be a füleibe.
- De hiszen be sem kapcsoltam. – nézett értetlenül maga elé.
Mikor a kijelzőre pillantott furcsa számsor táncolt előtte villózva.
- Vajon ki a fene kereshet? – húzta össze dühösen a szemöldökét, miközben a füléhez emelte a készüléket, és megnyomta az apró zöld gombot.
- Haló! – szólt a telefonba halkan, de kelletlenül.
- Szerbusz! – köszönt egy enyhén reszelős, de markáns férfihang.
- Nagyszerű, - gondolta Koré. – Nem elég, hogy zaklat, még le is tegez!
Ám már gyakorlott volt abban, hogy elrejtse az érzelmeit, így most is könnyen maradt higgadt a hangja.
- Miben segíthetek uram?- kérdezte udvariasan.
- Miben segíthetek? – utánozta a férfi.
- Tessék?
- Megengedi, hogy segítsek Önnek?
Koré ingerülten szakította meg a hívást.
- Csak szórakozott!- mondta maga elé. - Még tíz perce sincs telefonom, de már itt is szórakoznak velem! Szemét disznó! Pedig a hangjában volt valami… kedves.
Miközben visszament a szobába, próbálta elképzelni azt az arcot, ami a hanghoz tartozik.
- Patkány! – bökte ki tompán. – Megint egy jóképű patkány!
Ennyivel talán el is intézte volna magában a dolgot, de a telefon újra csörögni kezdett.
- Haló!
Az előző kellemes bariton helyett most egy idősebb nő beszélt, szinte zokogva.
- Te nem vagy magányos?
- Mégis kicsoda maga? – tudakolta türelmetlenül Koré! A válasz néma csend volt.
- Nem tudom, ki szórakozik, de hagyja abba, különben… - de nem fejezhette be a fenyegetést, mert a kagyló másik végéből egy hang félbeszakította. Egy lágy, kissé reszketeg gyermekhang.
- Én magányos vagyok! Olyan egyedül érzem magam itt! – szipogott a kisgyerek.
A lány meglepődött a hirtelen váltástól.
- Hol, kicsim? Hol érzed magadat egyedül? – kérdezte együttérzően.
A válasz meglepő módon idegen nyelven érkezett, egy idegen férfi szájából.
- Nel casetto.
Koré elejtette a telefont. A munkahelyén találkozott már olasz ügyféllel, és most is megismerte az egyedi, különösen zamatos hanglejtést. Hirtelen megfordult, és mintha láthatatlan karok taszították volna, beszaladt a szobájába a szépen rendezett, óriási könyvespolchoz. Fél kezével leemelt egy kötetet, rápillantott, majd ledobta a földre. Körülbelül tizenöt darab vaskos kiadvány landolt a padlón, mire megtalálta azt, amit keresett, egy olasz szótárat. Sebesen pergetni kezdte a lapokat.
- Casetto, casetto… - mormolta magában a frissen hallott kifejezést.
Mikor végre a kellő szócikkhez érkezett, és elolvasta azt, elfogta a szédülés. Alig tudta elkapni az ajtófélfát, a feje úgy húzta a padló felé.
- Casetto… az-az fiók! – suttogta, miközben egyre erősebben lüktetett a halántéka.
Imbolygó léptekkel araszolt vissza az előszobába, majd újra kezébe vette a telefont. A vonal nem szakadt meg, valaki türelmesen hallgatott a másik oldalán.
- Ki vagy te? – suttogta a lány lehelethalkan a mobilba.
- Nem tudom, - válaszolt egy idősebb férfihang – csak egyedül voltam.
- Egyedül a fiókomban? – kérdezte Koré.
A válasz megint idegen nyelven jött, de minden kétséget kizárólag igent jelentett. Ekkor tudatosult tisztán benne, hogy nem más emberekkel beszélget. Nem állnak sorban a vonal végén különböző korú és nemzetiségű férfiak és nők, csak azért, hogy vele viccelődjenek. Valami ennél is sokkal szokatlanabb dolog történt most a pici előszobában. Megdobbant egy műanyagszív.
Korét egyszerre undor töltötte el. A keze, amiben a mobilt tartotta, nem egy szokványos tárgyat tapintott. Olyan érzés volt a telefon érintése, mintha egy ember csuklóját markolná; nyers és élettel teli.
Ekkor a lány sikítva dobta vissza a készüléket a fiókba, majd beszaladt a szobájába, és fejére húzta a paplant. Hiába csöngött tovább a telefon kitartóan, ő csak sírdogált a takaró alatt, és elhaló hangon mormogott:
- Nem igaz! Nem létezik! Nem lehet igaz!
A szentanya képét betemette a szobára omló félhomály. Bár az is lehet, hogy a boldogságos szűz csak elrejtőzött ijedtében.
Talán éjfél is elmúlt, mire elálltak a könnyei. Erőt vett magán, és kibújt az ágyból, majd kinyitotta a szoba ajtaját. A telefon még mindig, konokul csörgött. Koré ökölbe szorította enyhén remegő kezeit, és a szekrényhez lépett. Kihúzta a fiókot, majd lassan a füléhez emelte a zajongó készüléket, és lenyomta a gombot.
- Haló!
- Szia! – szólalt meg egy kamaszsrác.
- Ki vagy te?
- Sajnos nem tudom. Csak azt tudom, hogy magányos vagyok. Te nem vagy magányos?
Mielőtt válaszolt volna, a lány tüdejéből mély lüktetésekben szökött ki a levegő.
- De, az vagyok. – csúszott ki a száján.
Nincs kedved beszélgetni?- kérdezte egy új, kissé akcentusos női hang.
- De van.
Miközben beszéltek, Koré a szekrény tükrébe nézett. Meglepődve tapasztalta, hogy nem egy szörnyet tart a kezében, nem valami olyan dolgot, amitől óvakodnia kellene. A tükörből csak egy telefon, egy csinos barna hajú lány, és egy mosoly pillantott vissza rá.
A következő napokban nem is lehetett Koréra ismerni. Kedvetlenül ment el reggel, unott arccal dolgozott, és vidáman csapta be maga után a munkahely ajtaját. A szobája polcain is porosodni kezdtek a könyvek. Szinte minden idejét a telefonnal töltötte, akit egy hirtelen ötlettől fogva Hermésznek, vagyis röviden Hermnek nevezett el. A bátyjától, aki köztudottan a technika megszállottja, még egy fordítókészüléket is beszerzett, így nem kellett különböző szótárakat bújnia ahhoz, hogy megértse az új barátját.
Eddig azért olvasta a könyveket, mert azok a biztonság élményét nyújtották neki. Régen élt emberek és modern gondolkodók suttogtak hozzá, úgy, hogy szavaik nem lehettek bántóak a számára. Ez merőben más volt. Amikor Herm szólt hozzá, idegen hangokon és különös nyelveken, neki is mondania kellett valamit. Ám ez egyre kevésbé zavarta. Megtanulta élvezni a beszélgetést. Boldogan ízlelgette, hogy milyen, mikor figyelnek az emberre. Herm pedig minden hangjára a világ sokszínűségével válaszolt.
Bár nem voltak saját szavai, mindig más emberek nyelvével szólalt meg, az élmény mégis bizsergető volt. Ha két ember közt a beszéd a legrövidebb út, akkor Koré pillanatok alatt került az egész világgal közeli barátságba.
Miután szinte már letenni sem tudta az új társat, a lány mindenhová magával vitte Hermet. A boltban mosolyogva telefonált, miközben karfiolt vásárolt, a buszon is vihogva hallgatta a készülék humoros anekdotáit, sőt, még a fürdőszobába is behurcolta őt.
Így történt, hogy amíg Koré zuhanyozott, Herm a kád melletti szennyesládán feküdt, és beszélt a lányhoz. Különböző tájakról mesélt, magas hegyekről, és végtelen pusztákról, Koré pedig vidáman hallgatta. Ám amikor éppen kilépett a kádból, a nedves járólapon megcsúszott, és magával rántotta a szennyestartót is. Harsány csattanás töltötte meg az apró fürdőt. A lány a nedves kövön ült, kacagva fogta a bokáját, és várta, hogy Herm vele nevessen. Ám a kacaj elmaradt. Az apró barát huzalbeleit szétpergetve, némán feküdt a bordó csempéken. Ezt látva Koré nem törődött a bokájában égő fájdalommal, hanem felpattant, és odaugrott a törött készülékhez. Óvatosan kezébe vette Hermet, akinek repedt kijelzőjéből egyre halványabban pislákolt fel a zöldes fény. Suttogott hozzá, becézgette, és várta, hogy legalább utoljára megszólaljon, de hiába. A telefon elhallgatott, és a lány vadul ölelte magához, miközben roskadva ült a bordó padlón, és zokogott, mint egy eltévedt kislány.
Koré a következő napokban iszonyatosan magányosnak érezte magát. Felvette szokásos vértjét, és komor ábrázatát, de titokban mindig vágyakozó pillantással nézett a mellette elhaladó, telefonáló emberekre. Az unalmas napokon már nem volt boldog. Egyre inkább úgy érezte, hogy gombócosodik a vér a tüdejében, és ezektől a csomóktól lassan levegőt sem kap. A falon függő képről a szentanya szomorú szemekkel nézte az agóniáját.
Egy délután, miközben egy mobilszolgáltató óriásplakátja alatt sétált, már nem bírta tovább. Lépteit megszaporázta, cipői csak úgy kopogtak a járda kövén. Mikor elérte a legközelebbi telefonkereskedést könnyes szemekkel tépte fel az ajtaját. Amint belépett az üzletbe egyből az előtte tornyosuló üveges vitrint kezdte pásztázni. Zakatolva dübörgött a mellkasa.
- Itt kell lennie! Biztosan itt van!
Minden telefon egyforma volt számára, modern és élettelen. Sehol sem találta azt a kedves formát, azt a megszokott sziluettet, amit keresett. Mikor az utolsó készüléken is végigsiklott a szeme, úgy érezte, hogy elveszett. Könnyes szemekkel borult az eladópultra. És ekkor váratlanul, a koradélutáni napsugár egy csipetnyi csodát szórt szét a boltban.
- Miben segíthetek? – szólalt meg az ismerős hang a feje fölül.
Kloé felnézett a pultról. Egy markáns, fekete hajú fiatalember mosolygott rá kedvesen.
- Tessék? – kérdezett vissza szipogva a lány.
- Megengedi, hogy segítsek Önnek?
Ugyanaz a hang volt, amelyen az apró barát először szólalt meg. Ugyanaz a megnyugtató, meleg hang. Koré összeszedte magát. Felegyenesedett, és letörölte a könnyeit, hogy tisztán, zavartalanul nézhessen a férfi szemeibe. Nem tudta, hogyan kezdje a beszélgetést, így kimondta azt a pár szót, ami először jutott az eszébe.
- Te nem vagy magányos?
Körülbelül húsz perc telt el, mire Koré kilépett a boltból. Venni végül nem vett semmit, de megtudta, hogy a férfit Tamásnak hívják, rajong a színházért, a gombasalátáért, és kissé fejhangon vihog, amikor zavarban van. Egyszerre már az emberektől sem tartott annyira. És ehhez csak annyi kellett, hogy felvegye a csörgő telefont. Mikor hazaért, hallotta, amint a szobában függő szentanya megkönnyebbülten felsóhajt.
