Jelige: Angyal

Beküldte: admin, 2011-03-21 20:25:22  | Címkék:

Kapcsolat nélkül

Mosolyogva lépek ki a gyönyörű napsütésbe. Felteszem a napszemüvegem és megállapítom, hogy még a város is szebbnek tűnik, amikor süt a nap. Sőt, az egész élet olyan egyszerű és könnyű, amikor átölel a fény…

Zúzok a bolt felé, Katám szavaival élve, és közben a játszó kutyusokat nézem. Egymást harapdálja a két csintalan yorki, mert gazdijuk nem foglalkozik velük: mobilon beszél. Banyek! A mobilom! Otthon maradt! Homlokomra csapok a felismeréstől. A csattanásra odafigyel egy néni, aki a járda melletti padon üldögél.

-Mi történt, kedveském, Gond van?

-Ó, kezit csókolom. Most jöttem rá, hogy otthon maradt a mobilom.

-Az a is zsebtelefon? Ismerem. Ördögi kis masina.

-Igen, sokat tud. Fontos.

-Fontos?

-Igen, bárhonnan tudok telefonálni, ha gondban vagyok.

-Milyen gondban?

-Nagy gondban. Hi-hi. Bocsánat. Szóval, ha segítségre van szükségem.

-Miért? Nem tud valakit megkérni, aki a közelében van, hogy segítsen?

-Jó, az igaz. De például oda tudok szólni a páromnak, ha kicsit kések.

-Miért?

-Különben aggódik.

-Ráér akkor aggódni, ha kiderül, hogy gond van. Nem kell előre félni.

-Ez jó!

-Tudom. Na csüccsenjen csak ide mellém, kedvesem. Beszélgessünk egy kicsit.

-Hát jó.

-Meséljen nekem, mire is jó az a kis zsebtelefon?

-Sokan neteznek vele.

-Most az internetről beszél, ugye? Hallottam már róla. Jól összefogja, összefoglalja a sok emberi gondolatot. Hasznos lehet. De otthon ma már szinte mindenkinek van számítógépe.

-Igen, ez igaz. De például lehet vele fényképezni és utána rögtön el is küldhetem a képet a barátaimnak valami vicces szöveggel.

-Hívja meg őket inkább vacsorázni és közben a képeket is megmutathatja egy kis vetítés keretében. Eszegetnek, iszogatnak, jókat nevetgélnek.

-Jó ötlet.

-Tudom.

-Aztán lehet vele rádiót hallgatni ... ne is mondja, látom a szemén: „Otthon mindenki be tudja kapcsolni a rádióját.”

(Édes a néni, ahogy kacag. Ősz tincsei rakoncátlanul kibújnak kis kék kalapja alól, valószínűleg sosem sikerült még beleszuszakolnia őket. A szeme körüli kis ráncok még mosolygósabbá teszi egész lényét, mely amúgy is csupa derűt, kedvességet és szeretetet sugároz.) No, de a telefonálás tényleg fontos. Mindent el tudok vele intézni, akár útközben is. Nem vagyok időhöz és helyhez kötve. Gyors és kényelmes.

-Igen, a gyorsaság manapság nagyon fontos. Maguk mindig sietnek. Időt spórolnak. Pedig időnk, mint a tenger. Végtelen. Az emberek meg elhaladnak a szép pillanatok mellett. Maga is látta a két kiskutyát a vicces kis masnijával, kockás ruhácskájával. De nem állt meg, hogy kicsit gyönyörködjön bennük, hanem sietett tovább és csak úgy félszemmel figyelte őket.

-Nagyon be van osztva az időm.

-És ki osztotta be?

-Én.

-Akkor magának módosíthatja is a beosztást, nem? Dőljön hátra, nézze a kutyusokat, élvezze a napsütést.

Nem tudom mennyi ideig ültünk ott. Teljesen elfeledkeztem az úti célomról, a napi feladatokról, a telefonomról. Jó volt. Csak ültünk, néztünk, léteztünk. Egy előttünk elhaladó hölgy szavai zökkentettek vissza. Én szólaltam meg először.

-Látja, telefonál. Közben pedig mosolyog. Hát ezért kell a telefon. Összeköti az embereket. Gondolunk valakire, felhívjuk és elmondhatjuk neki, mennyire szeretjük, milyen fontos nekünk.

-Addig jó volt a mondata, hogy „gondolunk valakire”. Ennyi elég. Újra meg kell tanulniuk, hogy a szív útján kapcsolódjanak össze.

-A szív útján? Szóval a szeretet?

-Igen, kedvesem. A szeretet. Az emberek és a saját magának a szeretete, elfogadása. Ha nem az a kis szerkentyű lenne folyamatosan a fülükön, akkor beszélgethetnének egymással. Úgy igazán. A boltossal, a parkolóőrrel, az ablakot lemosó hajléktalannal, a szomszéd hölggyel, a családdal, saját magukkal és a Jóistennel.

-Magammal? Az istennel?

-Bizony, bizony. Mikor elmélkedett legutoljára egy jót úgy, hogy nem szakította meg telefonhívás vagy az érkező üzenet pittyegő hangja? Mikor beszélgetett utoljára a Teremtővel? Kis korában minden este imádkozott hozzá lefekvés előtt. Ma már azt is elfelejtette, hogy ő létezik. Talán bizony SMS-t küldjön, hogy meghallja szavait?

-No de ilyet. Dehogy is. Szoktam rá gondolni.

-Igen, ha bajban van. Akkor mindenki megszólítja. Csak azt felejti el, hogy ő mindig velünk van, bennünk van. Beszélnünk kell hozzá, figyelnünk kell a jeleire. Olyan könnyű és szép vele az élet. Csak figyelje, figyeljen, kedvesem, teremtsen kapcsolatot vele és ezáltal magával. Vagy fordítva.

Elhallgatott. Hátradőlt, becsukta a szemét és élvezte a nap melegét. Arcán angyali mosoly jelent meg és én éreztem a belőle áradó békességet, nyugalmat és szeretetet. Én is hátradőltem, becsuktam a szemem és a szavain gondolkodtam. Bennem van a Teremtő? Figyeljem a jeleket? Hallgassak a szívemre? Mint amikor bemutatnak valakit és rögtön szimpatikus nekem? Vagy amikor megszólal a kedvenc dalom éppen akkor, amikor egy fontos kérdésemre találok végre választ? Amikor eszembe jut egy régi barátom és nemsokára betoppan, mert arra járt és rám gondolt? Képek és érzelmek cikáznak bennem. Fogadjam el magam? Szeressem magam? Tényleg. Sokkal jobb a kedvem, ha valamit szerintem jól csinálok és utána kicsit büszke vagyok magamra. Számít, ha valaki megdicsér, de ha én nem érzem, hogy jól végeztem el valamit, akkor más jó szava nem elég. Magammal kell elégedettnek lennem, magamat kell szeretnem. Meg kell szólalnom.

-Ez nagyon érdekes! Tudom már akar nekem elmagyarázni. Értem. Érzem!

Kinyitom a szemem és a nénihez fordulok. De ő már nem ül ott. Nahát, ennyi ideig itt gondolkodtam? És búcsúzás nélkül ment el? Ez hogy lehet? Nem értem. Furcsa.

Halk zene szól valahol. Aztán egyre hangosabb. Milyen ismerős? Ilyen az ébresztő zeném. Nem, ez az én ébresztőm. Kelnem kell. Csak álom volt.

Csak álom volt?

Hol az a fránya telefon, egyre hangosabb. Kellemetlen. Ez az. Végre. Kész.  Megnyomom végre. Valamit kiír: „Bekapcsolja a készüléket?”

Nem…