Pályázatok » SIMfóbia
Megérkezett a várva várt hívás. Torkomban gombóccal, remegő kézzel vettem fel a telefont. A túloldalról egy kedves, kellemesen mély női hang gratulált. Túljutottam a szakmai meghallgatáson, jöhet a második forduló, az alkalmassági vizsga. Ettől már nem tartottam annyira. „Péntek, 10 óra megfelel?” – hangzott a kérdés a maroktelefon hangszórójából. „Hát persze, tökéletes, és köszönöm a jó híreket!”
A csöppnyi iroda közepén állt az íróasztal, modern, festett falábakon álló, üveglapos alkotmány. Fényesre törölt lapján megcsillant a napsugár, és az üveg visszatükrözte az asztalon lévő tárgyakat. Az asztal jobb felső sarkában álldogált a lámpa, ernyője már egy kissé megfakult ugyan, de mit sem vesztett karcsúságából. A bal felső sarokban a cserepes vízipálma lógatta búsan száraz leveleit. A lámpa és a virágcserép között a nagy fekete telefon terpeszkedett, méltósága teljes tudatában. Hanyagul az asztalra dobva hevert még egy bőrkötéses határidőnapló és egy kék ellenőrző füzet, benne egy friss, még aláírásra váró intővel.
Fényes csizmát, pörgekalapot és kackiás bajszuszt viselt. Álmélkodva bámulta a hatalmas üvegportált, melynek csillogása, és a mögötte látható, számára ismeretlen kis szerkezetek szinte megbabonázták. Mi a manó? – böngészte rövidlátó szemével az alattuk függő cédulákat. – A rosseb se tudja elolvasni azt a sok apró betűt – morogta a bajusza alatt. – Ezek a városi népek mindenféle furfangos izéket kitalálnak jó dolgukban. Csak gyünnének el egyszer mifelénk, majd megmutatnám én nekik, milyen a magyarok istene! Úgy beállítanám őket a kaszálóba, hogy estére a derekát sem tudná egyik nyápic se! – A kópé gondolat mosolyt csalt az öreg napcserzette, ráncos arcára. Meggyűrt papírt vett elő naftalinszagú, kissé összement mentéje zsebéből. Alaposan megnézte, majd a bejárat fölött díszelgő táblára pillantott. – Hát akkor ez vóna? – tanakodott, de rögtön rá is bólintott. – Ez az, egész biztos. – Kicsit toporgott még, mint aki nem tudja magát rászánni, hogy belépjen azon az előkelő üvegajtón, de valaki éppen kijött, így hát nagy levegőt vett, és félénken bemerészkedett az üzletbe.
Eleven János vagyok. Az már csak a sors furcsa humorára vall, hogy anyámat meg Holt Arankának hívják. Szeretném nektek elmondani, hogy változott meg az életem szinte egyetlen nap alatt.
Az ember soha nem gondolná, hogy mennyi minden megtörténhet vele egyetlen nap alatt. Így volt ezzel Földvári Dóri is, kinek szőke haja enyhe hullámokban omlott a vállára, barna szemei a fekete keretes szemüvege mögül pedig unottan pillantottak ki a vonat öblös ablakán, melyen érdektelenül figyelte az elsuhanó fákat és házakat.
„Érzel magadban elég erőt, kitartást és vágyat, hogy élj? Az életet ajándékba kapjuk. Nem is sejtjük mennyit ér, mígnem egyszer csak elveszik tőlünk. Elpocsékoljuk. Csodára várunk minden percben, pedig a csoda már megtörtént. Élünk! Egy szívdobbanásnyi idő, egy leheletnyi fájdalom, és rájössz, hogy a csoda, melyre olyan régen vártál, épp most hullik ki a kezedből.”
A saját véleményem szerint az életem bárminek nevezhető, csak unalmasnak nem. Ezt az állítást mi sem támasztja jobban alá, mint a legutóbbi, katasztrofális szinten elfuserált napom története.
Mosolyogva lépek ki a gyönyörű napsütésbe. Felteszem a napszemüvegem és megállapítom, hogy még a város is szebbnek tűnik, amikor süt a nap. Sőt, az egész élet olyan egyszerű és könnyű, amikor átölel a fény…
Holnap lecserélnek, veszélyes hulladék leszek. Örökre elnémulok. Elnémítanak. Ez pontosabb. Senki sem kérdezi meg tőlem, én mit akarok, akarok-e bármit is. Van-e utolsó kívánságom, mint a siralomházba került elítéltnek. Különös lenne, ha egy pap áldása kísérne a túlvilágra, de ha belegondolok, volt olyan háború, ahol megáldották a fegyvereket.