Hirdetés
Pályázatok » SIMfóbia
Jelige: Sargasso
A világ szövete
A hajnalpír szétoszlott az égen, az elmaradó épületek körvonalai élesen elkülönültek a citromszín derengéstől. Egy városszéli benzinkút neonreklámja zárlatosan villogva hirdette a száz méterre található wellness-központ szolgáltatásait, a távolban viszont már az utat szegélyező fák lombkoronái sötétlettek.
Jelige: zumba
Éleslátás
Épp elszenderednék, mikor eszembe jut, hogy a rajztanárnőt halaszthatatlanul fel kell hívnom. Még ma. Na, jó. Feltápászkodom. Nyúlok a céges telefonomért. Egy dallam és kiírás :Csak segélyhívás indítható. Segítség! A rajztanárnőt kérem! Fontos! Valami rémlik, hogy értesítettek, hogy megszűnik, mivel már nincs az a kedvezmény, hogy cégen belül ingyen beszélhetünk . Akkor hívom a másikról. De abban nincs benne a száma. Fogom a cégest kikeresem a tanárnőt, papírt, ceruzát kerítek, kezdem írni a számát. Elsötétül. Nem vagyok elég gyors. Billentyűzet lezárva. Nyomja le hosszan a * gombot. És kiírja, hogy 16:16. Anyád! Kezdem elölről. Oldás, keres, írás. Elsötétül. Már majdnem készen vagyok:063052. A többit nem tudom leírni . Még egy menet: Oldás, keres, ír. Nincs kéznél a szemüvegem, látok így is, gondolom. Végre sikerül:06305219288. Bepötyögöm a régi kopottas szürke telefonomba. Kicsöng. Igen, szól egy ismeretlen hang. Mondom, hogy a rajztanárnőt keresem, Melindát. Csak motozást hallok, reménykedem. Végül megszólal az idegen, itt nincs. Talán még nem ért haza? Ide nem is fog ! Kezdek ideges lenni. Itt egyáltalán nincs rajztanárnő. Nem is lesz? Nem. Milyen számot hívott? Mondom:06305219288. Pedig a szám stimmel! Pedig itt nincs Melinda, és nem is lesz. Akkor bocsánat, téves. Előveszem újból a cégest. Gyorsítok. Második menetre sikerül leírnom:06305219288. Bepötyögöm a szürkébe. Kicsöng. Igen? Csak nem maga megint? De. Bocsánat. Újból lenyomogatom az ominózus számokat egyenként erősen, kis szüneteket tartva közöttük és hívás. Igen? Megint ugyanaz a hang. Hát ezt nem értem, fortyanok fel, pedig ezen a számon már beszéltem a tanárnővel. Higgye el egész Kaposváron nincs Melinda nevű rajztanár. Ismerném. Katalin és Judit van, és egy festő, akit Jenőnek hívnak. Kaposváron? Igen! Milyen jól hallani, mintha a szomszéd kerületben lenne. Mert én Pestről csörgök! Budapestről? Igen, a XIV. kerületből. De nem zavarom többet. Megkeresem a szemüvegem. Ez legalább megvan. Na nézzük ezt a talányt! Rá kell jönnöm mi történik velem. Ez az ördögi szerkentyű nem tol ki velem, velem aztán nem! Kezdem újból. Céges telefon elő, hosszan nyom, kiold, nevet keres. Most is csak másodikra sikerül, nem javítok a rekordomon. Kár. Nézem a számokat. Összefutnak a szemem előtt, majd összeállnak számokká. De úgy látom a vége nem 88, hanem 80. Á, szóval a nullában rafináltan egy kis vonalka húzódik. Tárcsázom. Halló Melinda? Igen! Végre megvagy! Azért is sikerült! A telefonom, a kis kopott szürke, erre kiírja: 18:18 vagy 18:10?
Jelige: cibere
Harmincpercötvenhétmásodperc
Esett az eső, tompán, hangtalanul. Rosszkedvem volt. Olykor hallottam, ahogy az esőcseppek földet érnek, esetlenül próbálnak egyensúlyozni, míg elnyeli őket a sárga, barna, szürke vagy éppen fekete föld. Lassan elhúztam a függönyt és kipillantottam az ablakon. Minden elnyelt az ólomszürkeség, a résnyire elém táruló világ leginkább egy ázott verébre hasonlított. Ez a színtelen komorság csak fokozta rosszkedvemet: égette mellemet, torkom elszorult, fuldokoltam. Nem tudtam elviselni a rám nehezedő perceket. Az esőáztatta szürkés hangulat orvul rávetette magát mindenre, sűrű hálójában vergődtem én is. Megnézem a Neten az időjárás előrejelzést – gondoltam. Éreztem, ki kell mozdulnom ebből a nyomasztó letargiából. Miközben bekapcsoltam a számítógépet, nemrég elhunyt nagynénémre gondoltam, akitől el sem búcsúzhattam istenigazából. Amikor utoljára láttam, azt mondta, karácsonyra meglepi magát egy gőzölős vasalóval, mert milyen nagyszerű dolog miközben éppen vasalt, az én ruháimat az én gőzölős vasalommal. Akkor is valamiért rossz kedvem volt, vagy éppen bosszús voltam, vagy lehet, hogy duzzogtam valamiért, vagy megsértődtem valakire, csak a hangulat emléke kísért, de arra tisztán emlékszem, hogy a nyelvemen volt, a nyelvem hegyén, majdnem kiböktem, hiszen neked adom a vasalómat, mert nekem van még egy vadonatúj, de annyira magam alatt voltam, hogy nem mondtam ki, nem mozdultam. Hagytam elillanni a megfelelő pillanatot. Amikor megtudtam, hogy agyvérzést kapott és menthetetlen - éppen karácsony napján történt – sajgott, sírt, jajongott a lelkem. A fájdalom hegedűje húzta nekem, szűnni nem akaró halál dalát. Vibrált bennem a vasaló história, nem hagyott nyugton, marta lelkemet. Néha eszembe jut, mint most is és ilyenkor legszívesebben a fejemet a falba verném, de nem teszem. Lehet, hogy nem is tudnám megtenni, kétlem, hogy elviselném a fizikai fájdalmat. Gyerekkoromba egyszer hallottam valakiről, hogy a falba verte a fejét, ez volt a mániája, többször is megtette. Mikor találkoztam vele, hosszasan vizslattam a koponyáját, de nem láttam semmi különöset rajta. Talán egy picit laposabb volt hátul a feje, vagy ilyen volt a fejformája.
Jelige: Szundi
Ébresztő
Március harmincadika van. A meg-meglebbenő piszkosfehér függöny fodros alja csiklandoz, ahogyan hozzámér. A napsütéses reggel ellenére kissé homályos a kép, mivel Bogi megint összemaszatolt a csupacsokis kezével. Nem is értem mire való a szappan és a törülköző, ha sosem használja, amikor kellene. A tegnap esti buli maradandó nyomokat hagyott rajtam: jól összekarcolódtam, ahogy lecsusszantam a poharakkal teli, tequilától ragadós asztalról. Bogi huszadik szülinapját ünnepeltük, úgyhogy sajnos nem bújhattam ki a kötelező program alól. Nos, egy darabig remélem nem lesz hasonló sokkoló élményben részem. Az egyik hippiszerkós lány, aki telitorokból üvöltötte a We are the champions című örökzöld slágert, (szerintem nem tűnt fel neki, hogy szülinapi partin van, nem pedig focimeccsen) hirtelen elvesztette az egyensúlyát, és egész egyszerűen rámzuhant. De Bogi barátjának fekete-ezüst, szuperruganyos billentyűzetű új szerzeménye rosszabbul járt: a pezsgőspoharakból épített törékeny toronyból ráfolyt az ünnepi nedű, így valószínűleg még most is antennáig lucskosan várja, hogy jól meghajszárítózzák.
Jelige: zen
Szép napot nekem
Jó ég, miért vannak itt ennyien? Én meg még azt gondoltam, az emberek ilyenkor már nem foglalkoznak az ügyfélszolgálatra járással. Tehát el is könyvelhetem, hogy a buszt is lekésem. Remek. Még jó, hogy előre szóltam tegnap chaten a barátnőmnek, hogy nem érek haza időben, mert most még fel sem tudom hívni. Legalábbis amíg az az elkövetkezendő 76 év le nem telik, míg sorra kerülök. Na jó, sóhaj. Tépjünk számot. 64. Jó! Takaros kis szám. De hol tartunk? 48. Mi? Mit vétettem? Az, ha tíz perccel számolok, akkor is több mint 2 óra.
Jelige: mobiltalan
Levél
Lámpaoltogató. Fél tizenkettő. Körjárat. Ági egy hónapja kapta meg az állást. Nem erre számított, amikor felvették angol-esztétika szakra, de ez se rosszabb, mint netezni nyolc órában.
Jelige: skogkatt
CELL-A-társ
Hajnalodik… Milyen rémes egy éjszaka! Ha ember lennék, legalább panaszkodhatnék a derekamra, de egy mobiltelefonnak nincs dereka. Nincs szája sem, amivel elmondhatná, hogy nem életbiztosítás egy kisebb halom könyvön pihengetni, mert biztos, hogy amikor az éjszaka közepén a folyton éhes fehér cica megpróbálja ezt a lököttet felébreszteni, megcsúszik, s ezzel a könyveket, s velük együtt engem is a mélybe lök. Hm, ez egy kicsit melodramatikus volt, de attól még igaz.
Jelige: Short story
Mobil sors
Szép. Itt fekszem a földön az ágy mellett. Semmi mozgás, éjszaka van. Az óriás kijelzőmön mutatom a pontos időt, 4:50, de ez most senkit sem érdekel. Mindenki alszik. Ja, nem, a hörcsög az fent van, kerekezik. De ő meg engem nem érdekel. Buta kis dög. Csak eszik, alszik. Meg kerekezik. Mégis többet foglakoznak vele, mint velem, pedig én sokkal okosabb vagyok. „Okostelefon” vagyok! Tudok fotózni, videózni. Bluetooth-om, játékaim, FM rádióm is van. Mindenféle zeneformátumot le tudok játszani a walkman funkciómmal. Persze-persze, telefonálni meg sms-t is lehet velem írni. Mégis itt unatkozok az ágy mellett a földön. 5:10. Még húsz perc, és keltem a gazdit. Mindig én keltem a gazdit.
Jelige: Extra szolgáltatás
Soha nem tudhatja az ember…
Kérlek, ne vessetek meg, amiért magával ragad és elvarázsol a múlt! Ti, akik olvassátok meglehetősen különös történetemet, higgyétek el, sokkal rosszabb volt papírra vetnem annál, hogysem traktálni akarnálak benneteket e homályos eseményekkel! De nem tehettem mást! Le kellett írnom, el kell mesélnem, meg kell osztanom, mert egyedül elviselhetetlenül nehezedik rám saját múltam, közepében mindazokkal, akiket szerettem, és akik szerettek engem.
