Pályázatok » SIMfóbia
Egyszerű, szögletes, kissé robusztus, sötétszürke telefonkészülék volt. Utálta saját bumsztli külsejét és átlagos tudását, mert látta, hogy hozzá formában tökéletesen hasonló társait milyen emberek vásárolják meg. Hétköznapi munkások, postások, szerelők, néha egy- két tanár vagy más értelmiségi, de azokból is az a sovány fukar félék, akik fizetés előtt látványosan átlapozzák vékony, de gondosan kétrét hajtott papírpénz kötegecskéjüket, hogy aztán a legkisebb címletűvel fizessenek, és a visszajárót persze gondosan átszámolva kegyesen öt forint borravalót adjanak.
Kapuletné Lakatos Ramóna és Hegymegi Joó Áron úgynevezett hubit fogyaszt a Zöld Takonyban. A presszóban intim félhomály dereng.
Áron azt mondja - Rómeó.
Képzeld el az országunkat. Látod a szívét? Az emberek ide menekülnek, ha problémájuk van. Pár cella aminek anyagát a kiszámított mozgások adják. Rá hivatkoznak, ha rossz döntés születik, vele álmodnak, benne keresik az érzéseiket, az álmaikat, vágyaik beteljesülését, a siker kulcsát, a reményt. Társaságra lelnek a magányban és együtt kergetőznek, mint őzikék az erdőben. Vannak azonban olyan pillanatok, amikor ez a buzgó vérrel teli, kótyagosan büszke szív megáll egy pillanatra. Körbenéz. Ők az alkotóink. A valódi értékek létrehozói. Róluk fogok most mesélni. Előfordul ugyanis néha, hogy a szív megáll és az ész nem pihen, hanem lassú, görcsös ütemeket csipog halkan a megszokott mederben. Belekarcolja a meztelen fülek zaját a tudatalatti sejtjeinek egyre mélyebb rétegeibe. K. nem szólt egy szót se, amikor a tömeg magával sodorta. Nagytotálban látta saját súlyát szétoszlani a betonon. Közben Coldplay-t hallgatott. Szép jelenet volt, örült neki. Ugyanakkor a reszketés, az az apró idegi sercegés, amit hallott, nem hagyta nyugodni. Egy szétmorzsolódott telefon, vagy egy hirtelen megpillantott kínai srác mosolya jutott eszébe, igazából nem tudta eldönteni melyik. Boldog volt. Halott volt.
Gyönyörű vasárnap délután volt, amikor Gábort kivitte édesapja az állomásra. A fák fehér termései úgy lengték körbe a köztük ülő csöndet, akár az élet - nyelvük hegyén lebegő - esszenciális terhe. Megbeszélni éppen nem tudták, de egy őszinte mozdulatban elhintett pillantásukból mindkettőjük számára kiderült: ez örökletes. Itt hagyni Pécset is örökletes.
- Mindig veled foglalkozik! Téged ki se kapcsol, a te csörgésedre ébred, és egész nap téged hallgat. Úgy érzem, engem teljesen elhanyagol – mondta a szürke ütött-kopott Sándor, Zsófi több mint tíz éves telefonkészüléke. Még abból az időből maradt Zsófival, amikor a ’por- és ütésálló készülék’ új fogalom volt. Gyakorlatilag csak tárcsázásra lehetett használni. De azt is csak bonyolultan, hiszen mindössze száz nevet tudott elmenteni a telefonkönyvben.
Felajz a naivitásuk és tudatlanságuk. Talán félnek a fantázia szabadságától, bár a jelek szerint a logikával sem tudnak mit kezdeni. Imádom a kihívást: az észrevétlen kisemmizés művészetét. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy az egyik legjobb vagyok, így az élvonalban harcolok. A dacolók egyre fogyatkozó mezőiről gyűjtöm be őket. Csendben megtöröm és függővé teszem valamennyit, onnan pedig bármelyik tizedrangú munkásunk átveheti a kísérés szolgai rutinját.
Most, hogy nem vetted fel a telefonod, legalább el tudom mondani neked. A hangpostafiókban elfér, és nem vág közbe a hangod, a sóhajtásaid, nem zavarnak meg a válaszok, amiket adnál, nem kezdenék el gondolkodni, miért tagadod, amit úgysem lehet. Azt kérdezted, mi bánt, miért vagyok undok, miért változtam meg? Nem én változtam meg. Nem én vagyok undok. Ez bánt, és az, amit végigcsináltál velem. Akkor pénteken.
- Tritti-ritti-tííí ! Tritti-ritti-tííí ! Tritti-ritti-tííí ! – rikoltoztam egy friss nyári hajnalon.
Az ön hangpostafiókja megtelt. Kérjük, lejátszott üzenetei egy részét törölje.