Hirdetés
Pályázatok » New York
Bejegyzések a következő címkével: 'k'
Jelige: Franny0415
Légó
A nagymama csak úgy emlegette: a légó. Múlt szag, penészes lomok. Nagyrészt a Réthelyiéké. Az öreg Réthelyi, a 6 elemit végzett, jóravaló, fafejű párttitkár felségével és 14 éves fiával, a pattanásos képű, folyton cinikus, szemtelen vigyorú Jánossal 52-ben mindenki meglepetésére hirtelen utazott Szófiába. Állítólag a követségen kapott befolyásos állást. Többet nem láttuk őket. Egy nap, szutykos képű gyerekekkel - két kislánnyal, Böbével és Katussal és egy kisfiúval, Palival – hallgatag, inas, sötét tekintetű férfi, Józsa Áron és szép, betegesen sovány, szinte áttetsző felesége, Józsa Mária költözött a lakásukba. Eleinte mindenki tartott Józsától. Hirtelenharagú volt ugyan, olyankor sötét tekintete gyilkosan villogott, de szerény, dolgos, jóravaló ember. Csöndesen éltek. Józsáék néhány szomszéd segítségével Réthelyiék bútorait a légóba vitték. Köztük egy régi állólámpa, sziluettje görnyedt férfié. Ezt a sarokba állítottuk a felhasított kárpitú karosszék mellé. Ezenkívül lent voltak még Ácsék lomjai. Ács Lajos felesége, Ács Juli apró ideges asszony volt. Folyton veszekedtek, főleg ha Ács a brigádgyűlésről részegen, a lépcsőházban hangosan randalírozva jött haza. Ott volt erdélyi faragott, porlepte hozományládája és egy mózeskosár, amiben egy-egy év különbséggel az öt Ács gyerek, Ács Lajcsi, Feri, Julcsi, Ági és Ibolya feküdt. Ági csak három hónapot élt. Ács Juli hangos sikoltozása órákig visszhangzott a körfolyosókon. A Ringerék málló könyvhegyei is itt tornyosultak. Nagymama még emlékezett az özvegy Ringer Matildra és annak lányára, Annára. Sok német nyelvű, gót betűs könyv is volt közte. Úgy tettünk, mintha ezeket olvasnánk. Nagyanyám megtiltotta, hogy lemenjek. Azt is, hogy a Rózsa vagy az Ács lányokkal játsszak. Pláne, hogy a fiúkkal!
Jelige: pech
Házikoszt
Keserű
„Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1] Fekete, cukor és tej nélkül. Az utolsó adag, az utolsó metró, az utolsó tangó, Párizs, hidak, a híd alatt, a híd alatt, ott fogok élni. Ott fogok? Élni? Csomagolni kellene, de hova, mit? Talán ami egy gurulós banyaszatyóba belefér. Amíg dolgozom, megőrzőbe teszem. Az IKEÁ-ba. Az otthonom egy villogó zárú szekrényben, a skandináv praktikum jegyében. Néhány könyv, talán Schopenhauer, Wolf, egy Saramago, Rilke, játsszuk azt, hogy csukott szemmel választok hármat. Négyet, de vékonyabbat. A borotvát a régit, ami még Apáé volt. Bár az irodai mosdóban tudom a másikat is használni. Esetleg szakállt növeszthetek. Láttátok a kisfőnököt? Úgy néz ki, mint Tom Hanks a hajótöröttes filmben.
Oké, nem kérdés, ma reggel bemegy és kihirdeti, hogy hajléktalan. Nem olyan hajléktalan, mint ami a Blahán van, vagy aki a padon alszik, vagy ilyesmi, csak egyszerűen nincs lakása, és egyelőre nem is tud bérelni, mert ez a ribanc, szóval a részleteket nem, de a tényt közli. Röviden, hivatalosan. Bárki járhat így, meg fogják érteni, akkor beviheti este a holmiját, és alhat pár napig a bőrkanapén, amíg alakul.
Jelige: karfiol
Péjé
„Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1]
Prekerics János egy nap megtudta, hogy az ember sejtjei elhalnak és újak születnek, hogy szép lassan és folyamatosan cserélődik ki az ember, és a tavalyi hasnyálmirigyben még szüleik dolgoztak a mostani sejteknek. A gondolat, hogy pár évvel ezelőtti énjéért ma már nem felelős, igencsak megszédítette P.-t. A pillanat, az a dicsőséges pillanat, amikor átlagos hősünk értesült az ember ilyenfajta kérészéletéről, megrogyasztotta lábait. Belekapaszkodott az első ember karjába és átszellemült tekintettel kérdőre vonta: – Maga ezt tudta?
Jelige: Lazarus
Maga miatt, rég
Beborult az ég. A háztető alá fészkelt madarak felhagytak a csicsergéssel, csak a Bobi ugatott balsejtelmesen. A levegő csípősre hűlt, naptár nélkül is biztosan tudható: november van.
Hűvösvölgyi kúriánk leghátsó, legkisebb szobájából szűnni nem akaró jajveszékelés hangzik, a női hangegyüttest gyermeksírás kíséri.
Jelige: SARKAD
Szellemjárás
Fiam, tudsz sakkozni, ragadta meg a vállam egy erős kéz hátulról. Megfordultam. Timár Titusz állt előttem, egy regény hőse, a sudár Aranka férje, kissé álmos szemekkel. Alig múlt dél, még talán nem is reggelizett szegény, de mindjárt a sakkon járt az esze, a büdös paraszton, bakán, mondta volt Maróczy nagymester, és a nagyseggű királynőn. Pikoló voltam, amolyan lóti-futi, lestem a kívánságokat. Nem akartam kucséber lenni, csak egy szerény pincérfiú. Shurek sem akartam lenni. Shurek, a kezdő író, aki mindig felugrál, de soha sem akar elmenni a Nyehóból. Vár. Vár az alkalomra, hogy egy nagy író szóba álljon vele. Pikolóként beleolvastam és asztalhoz vittem a korabeli francia malacos lapokat, csokor virággal szaladtam a szépasszonyokhoz, de a lóversenyre is kijártam, a téteket olykor nálam tették meg az urak.
Titusz sakkozni akar velem, a Pikolóval. Kezdetben bosszantott, hogy nem ismerek senkit, és mindent tudnom kell. Hosszúnak, akit én magamban Szindbádnak csúfoltam, söre ne legyen hideg, Mulinak francia konyak jár (Mit szól ehhez Boka?), Titusz a kávéját langyosan és sok habbal szereti. Talán a főúr (egy igazi báró!) elnézi ezt a kis stiklimet, munka közben sakkozom. Főpincér is lehetek egyszer, akinek a vendég, főúr, fizetnék, hívással jelez.
Jelige: KOKORO
Tükör
Ébredtél már valaha papírfalak lágy suhogására? Eltöprengtél már azon, miért sóhajt föl néha a szoba? Miért reccsenek meg minden látható ok nélkül az öreg bútorok? Elfogott már a jeges félelem egy holdtalan éjszakán, amikor nem létező tekintetek tüze borzolta föl tarkódon a szőrt?
***
Gyerekkoromban sokszor voltak rémálmaim. Mint akit vízbe próbáltak ölni, úgy ébredtem, levegő után kapkodva a sötétben. Szüleim nyugtató szavak duruzsoltak a fülembe. „Hiszen csak álom volt.” Mintha olyan megnyugtató volna, hogy a szörnyek nem odakint, hanem idebent vannak. Persze gyerekként még nem tudtam, hogy kint is és bent is jócskán akad belőlük.
***
A szobának tea és bambusz illata van, de a hideg rosszakarat bűzét lehetetlen elnyomni. A jelenlétet minden ember érzi. Egy ilyen helyen a legátlagosabbakban is összerezzen valami, ha megmagyarázni nem is tudják. Én azonban tudom, mit keresek. És azt is tudom, hogy megtalálom. Hamuszürke szemeim tekintetét vonzza a pókfonál, ami behálózza a szobát. A szálak a középen lévő tűzhelynél futnak össze. Apró, fekete erek. Szinte együtt lélegzek a pulzusával. Ahogy közelebb lépek, a nyakamban nyugvó gyöngysor reszketni kezd. A gyanúm beigazolódik. Egy elkorcsosult evilági lélek. Nyilvánvaló. Ahogy leguggolok, megtépázott aura gomolyog elő a tűzhelyből. Már ő is tud rólam.
jelige: oppdoro
Négysajtos
Romlott
Kéretlen levél. Kivastagítva, ismeretlen a feladó, a címlistában több mint ötvenen. Elolvasom, nagyon kicsi zavar jelentkezik a harmóniámban, megismételhetetlen élmény, soha többé nem akarom megismételni. „Már ideje lenne megmondanod a feleségednek, hogy mi ketten…” Hirtelen leszek, dühös, kétségbeesett, izzadt büdös. És a végére a lányvécék keserű cigarettacsikk szaga marad, visszahőkölök. Már nem akarok többet bemenni. „Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1] Profi a nő, nem söpör szőnyeg alá. Lesöpör.
Büdös
Dermesztően üres lesz az agyam, a szivacsos állomány megadja magát, ez nem az a könnyen megemészthető péntek reggeli pizzaszelet, ez szikkadt-fojtós kelt tészta, romlásba forduló büdösödő márványsajtokkal, rágom, rágom, ha nincs a közelben sör, megfulladok. Nincs.
Jelige: KAZS
Tök süket a Jóisten
„Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1] - gondolta magában. Mert muszáj volt. És mert gyötörte. De azért az élet mégsem annyira pocsék, győzködte magát. Forró vizet, gőzölgő, forrónál is forróbb vizet engedett a kádba. A művelet közben megcsúszott a keze a jéghideg csapra ülő párán, kicsit szidta miatta a természetet, hogy ilyen teljességgel fölösleges törvényszerűségekkel kínozza, aztán levette a polcról a habfürdőt. Illatosat. Mézes-mandulásat, amit olyan sokáig és sokféleképpen reklámoztak; vett is belőle rögtön kettőt. Más öröme nem volt, csak lefosztani a számláját ötödikén. Fizetés után. Feltekerte a fűtést, bekészített egy törölközőt a radiátorra, aztán lekapcsolta a villanyt. Szerencsétlennek érezte magát ruha nélkül. Nem akarta meztelenül látni az elhasznált, zsíros testet. Ruhában is csak akkor, ha igazán nagyon muszáj volt, mondjuk, ha a villamos éppen úgy állt meg, hogy tükröződött a megálló az ajtó üvegén. Tapogatózott. Belekapaszkodott a mosdókagylóba, a talpával meg a fugák rendezett merőlegeseit és párhuzamosait követte. Valami felkaristolta az ujját, talán az előző héten összetört tükör egy darabkájára. Szám szerint a hetedik kinyírt tüköré. Hétszer hét, az mennyi is, az negyvenkilenc, tehát nyolcvanéves koráig már biztosan nem menne férjhez, ha a bolond nagyanyja babonái mégiscsak érnek valamit. Egy tükör hét év, hét tükör… Alig kapott levegőt a melegben, a gőz az egész fürdőszobát magáévá tette. A kád alacsony falán nagyot szusszanva emelte át a lábát, érezte, ahogy az izom teljesen megadva magát, fáradtan nyög a háj alatt. Először csak a lábujjait mártotta a levesforró habba, veszedelmesen égette, de nem törődött vele. Mint egy kövér tyúkot, megfőzi magát. A felhőnyi habból egy marékkal érzékien végigsimította volna a lábát, de vastag ujjai esetlenül szántották végig a szőrös felületet. A mozdulat se finom, se jóleső nem volt, így inkább behuppant a vízbe, és gyorsan elzárta a csapot. Csordultig volt a fazék. Nem értette, hogyan jutott idáig. Mélyet sóhajtott, aztán elmerült a vízben. Kétségtelen tény, a legrosszabb harmincadik születésnap, a legrosszabb nő, a legrosszabb csillagállás. Péntek tizenhárom.
