Jelige: vivivova

Beküldte: admin, 2012-04-18 13:15:33  | Címkék:

Hazafelé

Egy kisfalu, egy utca, nyomor, a nemtörődömség szaga, veszekedés. Csak egy hétköznap. Izzadt nyár, ami másoknak a megpihenést, új kalandok felfedezését, tengerpartot, vagy - szerényebb esetben - a strandot jelenti. Hányszor szerettem volna a mások bőrébe bújni! Óvatosan haladok az előítéletekkel besározott, kavicsokkal feljavított, hepehupás talajon. Szerencse, hogy nem esik. Különben térdig felcsapódna a szenny és vakarhatnám magamról az ajtóban, hogy legalább a lakásba ne jusson belőle. Nemrég újították fel az utcákat a csatornázás után, elsőnek azt, ahol a polgármester lakik. Szép sima aszfalt, az eső még a port is lemossa róla. Aztán egy másikat, ami a templomhoz vezet. A harmadik, egyben az utolsó rendbetétele előtt azonban bejelentették, hogy elfogyott a pénz. Így van ez, amióta csak az eszemet tudom, ide soha nem jut pénz. De a maradék anyagot kárpótlásul, a falu első embere beledolgoztatta a talajba. Addig a puha sárban jártunk, azóta nemegyszer hasította fel a gyerekek térdét egy-egy fogócskázás közbeni eséskor a fekete úttörmelék. Az apró sóderes rész szinte megváltás.

Undorodnak tőlünk.

Figyelmem egy pillanatra sem lankad, nehogy a kerítés nélküli udvarokból megtámadjon egy éhes eb. Vagy, mint a múltkor, akaratom ellenére belecsöppentem egy családi drámába, amikor az egyik ház ura baltával kergette az asszonyt. Sikítoztak a gyerekek, próbálták anyjukat védeni az alkohol gőzös apjuktól. El is vette a kedvem a férjhez menéstől. Elérkezem egy koszos-sárga vályog putrihoz, mély lélegzetet veszek és visszafojtva a levegőt, szaporábban szedve a lábamat, hagyom ott a távolban. Így megmenekülve a mosdatlanság savanyú szagától, melyet az erős nap dögszaggá tupírozott.

Undorodnak tőlünk. De hisz én is undorodom. Mit várhatnék attól, aki az utca elején hátat fordítva az ellenkező irányba indul, amikor jómagam is menekülnék ebből a nyomorult helyzetből? Kit okoljak a kilátástalanságért?
Összeszorul a szívem, amikor a purdék cukros kenyeret majszolnak, mert tudom, hogy anyjuk ezzel pótolja a kötelező kalóriát. Ha zsír is kerül a cukor alá, az maga a kincs. Mindezt naponta egyszer. Ilyenkor könnyebb, amikor a gyümölcsfák termései pótolják a hiányzó adagokat. De télen a fagyban, nos, ha krumplit nem sikerült szerezni, akkor a család nagy bajban volt.
Az okos politikusok, igen ők megmondták: „a kiút a munka és a tanulás.”
Bár nagyon nehéz volt gyertyafénynél tanulni, rá is ment a szemem, anyám egy-két fakanalas ösztönzése után, végülis beláttam ez egy járható út. Érettségiztem, szakmát is szereztem, munkára jelentkeztem. Anyám kölcsönkért néhány ruhát nekem, tisztára fürdettem a lavórban a testem és indulásra készen megálltam előtte. Elégedett volt. Majd párás szemmel annyit mondott: rajtad nem látszik, hogy honnan jöttél, - majd az égre mutatott - ott fent megbocsájtják, ha letagadod.
Remegő gyomorral ültem az irodában, fehéren, hazugon, de felvettek. Nézem a boxos képű kölköket és anyjukat. Nekik nincs mit letagadni. „Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1] – cigány vagyok. Ember, aki emberként akar élni. Csak hagyjanak. 

Hazaértem, megállok a fakerítésnél, visszanézek az élettel teli utcára. Ide tartozom. Ide tartozom?

[1] Kerinthy Frigyes: Előszó