Jelige: varek

Beküldte: admin, 2012-04-17 08:43:13  | Címkék:

Éhség

Peter nemrég kitépte az utolsó tollamat is. Ott álltunk a tükör előtt, és néztük egymást. Néztem, ahogy hosszú egyenes ujjaival megfogja az utolsó tollamat, és húzza. Ahogy felsérti a hófehér bőrömet, ahogy megindul egy meleg vércsepp, és ráül a karomra.
Nem akart könnyen kijönni. Hónapokba telt, mire ki tudta tépni az utolsót. Piszkálta, húzta. Azt hitte, könnyebb lesz.
Hónapokba telt, mire Elena eltűnt. Vele volt a legnehezebb. A többi barátommal sokkal egyszerűbb volt. Kiirtottam belőlük a magot, amit évekkel ezelőtt elültettem bennük. Nem kerestem őket, és ez elég volt. De Elena nem hagyta magát. Hiába próbáltam kiszedni belőle a csíráját is, ő makacs volt. Hiába nem kerestem, ő mindig jött. És kérdezett, és mondott. És ott ült előttem. Egymásnak feszültünk. És belenyúltam a mellkasába többször. És ki akartam tépni a barátságunkat, de nem ment. Hónapokba telt, mire sikerült. Peter örült. Sosem szerette Elenát. Azt mondta, rossz hatással van rám.

És most néztük, ahogy a pelyhek szállnak a levegőben. Ahogy súlytalanul keringnek, és ránk telepszenek. És fájt a bőröm. És vergődtem a tollaim nélkül. Sovány voltam, és hófehér. Peter szép volt, és büszke. Egyenként tépte ki a tollaimat, és magára ragasztotta őket. Ott álltunk, és néztük egymást. És amikor elengedte a kezemet, eldőltem. Eldőltem, mint egy zsák.

És amikor kimentem a garázsba, megláttam a régi énemet felakasztva a fogasra. Az arcomat, a hajamat, a ruháimat. Ott lógtak a barátaim, a jókedvem, a mosolyom. A kedvenc versem első sora: „Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1]
Mindegyiken ott festett a nevem: Estelle.
Émelyegtem. Kivert a víz, és fojtogatott a parfümöm illata, ami a fogason lógott.
Felvettem a régi arcomat. Először égetett. Ordítottam a fájdalomtól. Levettem. Másnap újra próbálkoztam. Ahogy a mosolyommal is. Meg a kedvenc szoknyámmal. Végre felvettem a szőke hajamat, és ott volt Elena. Mosolygott. Nem kérdezett semmit. És ott volt még Ted is, meg Elza, Ed, és Mary. Meg a nagymamám, akivel nem beszéltem már hónapok óta.

[1] Karinthy Frigyes: Előszó