Jelige: Ülő Bivaly

Beküldte: admin, 2012-04-18 13:30:23  | Címkék:

AZ ARANY FÚRÓHEGY

Halálosan fáj a fogam.
Éget, szúr, lüktet.
Nem használ a gyógyszer. Már fél óránként be kell vennem egyet. Nem tudok koncentrálni. Még jó, hogy kész vagyok az anyaggal. Leadtam a New York Páholyról a két flekket.
A főnök csak dörmög, miközben áthúzza az első oldalt, és a másodikat is fél oldalra csökkenti. Azt mondja, ennyi van benne. Ott toporgok mellette. Forgatom a fejem, fogom az arcom. Végre megszán.
Menj el fogorvoshoz! - dörren rám. Kezembe nyom egy cetlit. - Itt a cím.
Felkapom a táskám, és már indulnék is.
Figyelj oda – ér utol a főnök hangja - mert műemléki a rendelő. Kozma Lajos tervezte. Kis színes, most már tudod hogyan.
Taxiba ülök, és fogalmam sincs, mi történik köröttem, amíg be nem veszem az újabb adag gyógyszert.

Mire újra eszmélek, már egy kopaszodó, meggyőző mosolyú ember mutogatja a rendelő tervrajzait.
A fogorvosi széket mutasd!- kiáltok magamban. És csak bólogatok. A váróterem ugyanolyan, mint nyolcvan éve, nézzem meg a berakásokat, igen az az. Az pedig a cselédszoba. Figyeljem csak micsoda kidolgozás! Kit érdekel? – hasít bele ismét fogamba a fájdalom. Merre van a rendelő? Azt nézzük meg gyorsan!
De nem. A fogorvos csak magyaráz, egyik cigarettát gyújtja a másik után, és fotókat mutogat, hogy milyen volt a rendelő fénykorában.
Felállok. Elindulok. Húz a fájdalom.
Végre feláll a doktor is. Komótosan nyomja el a cigarettáját. De még mindig nem indul. Keres valamit. Végre megtalálja.
Jöjjön már! – kiáltom. Hangosan. A századelejei nyugalom szertefoszlik.
A fogorvos elmosolyodik. Miért nem ezzel kezdtem – fedd meg, amikor mutatom neki, feldagadt arcom.
Végre beülhetek a székbe. Komótosan fehér köpenybe bújik. Közben tovább magyaráz. Hogy ez az eredeti fúrógép. Nézzem meg milyen korszerű még ma is.
Kezdjük már! – sziszegem. De ő nem figyel rám. A fúróhegyeket mutogatja. Nézzem csak meg. Aranyból vannak.
Akkor fúrjon vele!- üvölti belőlem a fájdalom.
Úgy látszik ez hatásos. Már mellém is lép, nyitom a szám, ő belenéz, megfogja felső ajkamat.
És ekkor kiáll a fogamból a fájdalom. Olyan bűz csapja az orromat, hogy öklendezni kezdek.
Az ujjai közt újra ott a cigaretta. És fújja a füstöt.
A vállamra teszi a kezét. Látom, hogy nagyon megnyugtató akar lenni.
A rendelő nem üzemel. A páciensek közül túl sokan betegedtek meg, több rákos góc kialakulásáért ezt a rendelőt teszik felelőssé.
De ez csak átmeneti – közli. Ezért szeretné a cikket, hogy mindenki tudja, semmi baj.
Szerintem pedig van – suttogtam - és meg is fogom írni.
Nem írhatja meg! – üvölti utánam a lépcsőházban is, mert úgy éreztem menekülnöm kell innen.

Egy óra múlva már egy foggal könnyebb vagyok.
Felhívom a főnököt, hogy most mit írjak.
Mindent – feleli – csak azt nem.
Leülök a monitor elé.
De nem megy. Egy szó sem.
Felmegyek a közösségi oldalra.
Olyan jó látni mennyi ismerősöm van.
És ekkor újra megérzem a szomszédból azt a szagot, ami a fogorvos ujjaiból is áradt.
Már tudom mit kell tennem!
Üzenet.
Adjátok tovább!
A Belvárosban, a ….
„Nem mondhatom el senkinek”[1]?
Elmondom hát mindenkinek”[2]


[1] Karinthy Frigyes: Előszó
[2] Karinthy Frigyes: Előszó