Jelige: Tulipán

Beküldte: admin, 2012-04-18 13:27:10  | Címkék:

A hallhatatlanság ára

Csendes volt az utca. Hajamból csöpögött a víz. Laptoptáskámat bedobtam a hátsó ülésre, fordult az indítókulcs és lassan nyomtam le a pedált, lassan gördültem el a kivilágított ablakok előtt, nem akartam, hogy lássa feldúltságomat, hogy lássa, mekkora önuralmamba került, hogy ne tövig nyomjam a pedált. Még hogy dugni akart a szolid családapa; napokon át hangoltam magam erre az estére, néztem pacalként nadrágjára lógó hasát, megnyúlt táskás szemét, a kaján vigyort az arcán miközben a folyosón hozzám dörgölőzött, még az sem riasztott el, amikor tanszéki irodájában a tökét vakargatva az új kutatási terveiről beszélt, lábát keresztül vetve a bőrfotel karfáján azt bizonygatta, hogy majd beemel köreibe, csak tanuljak perzsául, majd ő lepattintgatja burkaimat.

Kitűztük az első burokpattintgatás idejét. Légzésem szaporább, gyomrom szűkebb, körbejárom a kocsit, megrugdosom a kerekeket. Hol a francban voltál ripakodik rám a kaputelefonon keresztül, a kerti úton befelé menet keresem a kifogásokat, közlekedés, gyerekek, nagymama, leszarom, hát mi köze hozzá, hogy miért nem értem ide korábban. Szökőkút csobogása, halk zene, bazsarózsák illata, a szomszéd kertből hangok szöknek ki az éjszakába; evőeszköz csörömpölése, gyerekbeszéd, bor csobogása, poharak koccanása. A teraszon ül gyertyafény sárga burkában fehér alsónadrágban. Begombolom a blúzom legfelső gombját, mellemen összébb húzom a nyári blézerem. Az anyád úristenit kislány, hát nem hatra beszéltük meg? Nem akarom meghallani az agresszív hangot, nem akarom látni a bőszárú alsónadrág szétnyíló sliccéből előbukó szőrös nemi szervét. Mosolygok, kezet nyújtok, válasz nélkül hagyom és laptopomat az asztalra teszem, hoztam az anyagot, csacsogok, remélem, tetszik, mindent megtettem, hogy… Megpaskolja a kezemet, jól van kislány, fő, hogy itt vagy, na mutasd mit hoztál nekem. Ülünk az estében, ő pendelyben, én állig begombolkozva, hidegtál, fűszeres vörösbor, szövegelemzés, dolgozik a hozott anyagon, tetszik neki, megfeledkezem az agresszív hangról, a fehér alsónadrágról, kigombolom a blúzom felső gombját. Szádi Gulisztán vagy Rózsáskertje, szúfik, dervisek és királyok bölcsessége, kislány, egyre jobban bírod ezt a perzsa nyelvet, megpaskolja arcomat, belepirulok, már a második gombot is kigombolom, remek munka, dicsér és mosolyog, dr. Erdődi Béla fordításánál járunk, amikor leveszem blézerem, kezét a combomon pihenteti, majd pendrájvját lassan beilleszti laptopomba, rámenti a szöveget, szürcsölöm a vörösbort,  magába szív a  langy nyári este, a  monitoron felvillan szöveg Biztos, hogy véglegesen törölni akarja a dokumentumot? Párnás keze után kapok, a vörösbor végig folyik a billentyűzeten. Késő, már kattintott.  Mosolyog. Kislány, jól tudod, hogy Nyugaton a plagitatorok mások tulajdonát szeretik magukévá tenni, míg Keleten nem egy gyöngébb költő Szádi neve alatt hozta forgalomba saját elmeszüleményét, hogy azoknak a nagy mester művei között biztosítson feledhetetlenséget.  Halhatatlanságot biztosítok neked. Írásodat beemelem munkásságomba, hallhatatlanságot adok neked, laptopomat behajította a szökőkútba.

Gázt adtam, ahogy kikanyarodtam a Thököly útra, magamban dúdoltam. „Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1], és a telefonom után nyúltam.

[1] Karinthy Frigyes: Előszó