Jelige: tawaret

Beküldte: admin, 2012-04-17 21:10:07  | Címkék: t, lájkverseny

Idő van

János úr rendszerint szombatonként is dolgozott. Szerinte nem sokat, pont annyit, amennyit egy kényelmes élet megteremtéséhez elegendőnek gondolt. Ha azt mondták neki, hogy pihenjen, elintézte azzal, hogy „nélkülem nem megy a bolt, különben is, ezer a dolog”. A telefon állandóan ott lógott a fülén, bármikor befuthatott egy újabb ügy, nem volt megállás. János úr ügyvéd volt, megszámlálhatatlan ügyféllel, ezernyi biznisszel, és kissé kikapós feleséggel, akit dolgozni nem engedett, ezzel kapcsolatos vitáikat rendszerint azzal zárta rövidre, hogy kap majd egy butikot, azt elvezetheti, csak semmi stressz. Az ötvenezres kisvárosban kedvelt témát alkottak ők ketten. Minden nyáron külföldi út, de sohasem last minute; kispolgári tartozékokra nem költött, autókra és extrákkal felszerelt lakóautóra annál inkább. Télen síelés, nyáron a tengernél lassú sodrású napok, lebegő semmittevés. Ez így ment évtizedekig.

Őszinte leszek magához – kezdte néhány év múlva az orvos, akihez kontrollra érkezett azután, hogy  eltávolíttatott halántékáról egy zavaróan megnagyobbodott anyajegyet - , ez bőrrák, nincs mit szépíteni rajta, magának is jobb, ha tisztában van vele. Mostantól állandóan ellenőriztetnie kell, ezt ne feledje, és kerülje a napfényt.

Öt évig a kórház felé sem nézett, egy idő után viszont állandó rosszullét kerülgette, végül az intenzívre került, kiszáradás, infúzió, most az egyszer maradnia kellett. Metasztázisok, műtétek sora következett, remélte, talán megéri a hatvanat, az még egy év, aztán ki tudja, lesz majd valahogy. Az utazások, a napfényre épült ház maradt, mert különben minek ez a cirkusz, akkor már jobb a semmi. Ezeken futtatta agyát nap mint nap.

János úr, betegségének abban a fázisában, amikor még tervezhetett volna, tudatosan nem tett semmit; lehangoló ügy, különben is, már késő. Folyjon minden úgy, ahogy, neki ebbe már nincs beleszólása. Azaz egy dologba talán mégis: azt tervezte, elárulja feleségének, hogy teljesen eladósodtak, a napfényre épült ház sem az övék.

Az üzletkötők az előre megbeszélt időpontban érkeztek, de már csak egy üres telket találtak; a napra épült házat időközben valaki lebontatta, időnként gazdátlan kutyák kerülgették a kiserdőhöz közeli területet. Amikor leesett a hó, nagy csapat iskolás gyerek vidám hócsatája verte fel a környék csendjét. Egyiküket belehempergették a méteres hóba, s ekkor lettek figyelmesek egy határidőnaplóra, melynek elázott lapjain az írás alig volt olvasható. Szeptember huszonhetedikénél valaki erősebben nyomta meg a tollat, ezt tudták kibetűzni: Már az egész város tudja, csak Zsuzsa nem. A keddi ultinál éppen én szóltam el magam, hogy semmink sincs. „Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1]. Holnap szólni Zsuzsának, hogy mindennek vége, hagyja abba a költekezést. Csütörtökön szolárium.

[1] Karinthy Frigyes: Előszó