Jelige: Stirner

Beküldte: admin, 2012-04-18 12:10:22  | Címkék: s

Bye Bye standby

Két éve este egy buszmegállóban éreztem először a  furcsa zsibbadást a lábaimban. Éppen egy régóta várt összejövetelre igyekeztem a barátaimhoz, ezért dühösen szitkozódtam magamban,hogy ez az ostobaság elrontja a szórakozásomat.
Két hét múlva még mindig gumiszőnyegnek éreztem a betont is, így nem maradt más lehetőség, mint a neurológiai ambulancia. A diagnózis úgy vágott fejbe, mint egy húsz kilós homokzsák: a szklerózis multiplex nem gyógyítható, csak tüneti szinten kezelhető.
Az esélyek teljesen kiszámíthatatlanok, a teljes bénulástól a vakságon át a szinte tünetmentes életig bezárólag. Nem mindegy, mire számíthatok.

Amikor elkezdtem folyamatosan vizsgálatokra járni – szemészet, vérkép, MRI – a főnököm jelezte, hogy „ez egy médiakommunikációs ügynökség, ha legközelebb újra beteg szeretnél lenni, akkor rögtön hozd a felmondásodat is”. Pedig nem tudta a teljes igazságot, csak a finomított verziót – ideggyulladás - mert akkor azonnali hatállyal kirúgott volna. Kinek kell egy potenciális nyomorék? A munkajog hiába véd, mindig lehet találni olyan kiskapukat, amelyek ellehetetlenítik a hétköznapokat, előfordult már hasonló a cég történetében.  

A barátomnak szintén nem ecseteltem részletesen a helyzetemet,  minden nő tudja, hogy az egészségügyi problémákat inkább a barátnőkkel érdemes kivesézni. Ugyan neki is körvonalaztam a tényeket, nem hazudtam vagy titkoltam semmit, csupán nem fejtettem ki részletesen a várható következményeket.
Attila egy éven belül apa szeretne lenni, ha megtudja, hogy    társként és anyaként sem biztos a jövőm, akkor nincsenek kételyeim a kapcsolatunk kimenetelével kapcsolatban.

Egyedül élek a belvárosban az egyetem kezdete óta, több mint négy éve, a családom  összes tagja pedig Bécsbe ment, hogy biztos anyagi bázist teremtsenek. Nekik egy szót sem szóltam, képesek lennének hazaköltözni miattam, ezt több okból sem engedhetem meg.
Ne szánjon senki, ne hozzon értem áldozatot senki, elég, ha egyedül szenvedek.

Azzal viszont nem számoltam, hogy ez az alattomos kór milyen rohamtempóban gyengít le. A legváratlanabb pillanatokban a legmeglepőbb pontokon kezdett fájni a testem, az éppen károsodott idegszál elhelyezkedése szerint. Egyre inkább homályban láttam a világot, ami kreatív igazgatóként pokoli helyzetekbe hozott – miattam veszítettünk el nagyértékű tendereket – egyre inkább nem éreztem magamat többnek egy vegetáló, de folyamatosan hervadó növénynél.

Tegnap éjjel olyan döntést hoztam,amelyről eddig úgy hittem, a leggyávábbak mentsvára: kézbe veszem a sorsomat és lezárom a tehetetlen dühvel, megalázottsággal teli napokat.
A gyakorlati problémák közül a legnagyobbat az jelentette, hogy miként távozzak elegánsan úgy, hogy a legkevesebb fájdalmat okozzam másoknak: olyanoknak, akik tényleg fontosak. Nem a főnökömre célzok.

Ha másban nem, de óriásplakátban még mindig jó vagyok. Ott nem rontok a szerkesztésnél, a nagy méret segít.
Ha elmész a Budaörsi út felé, és ráfordulsz az M7-re, holnaptól te is láthatod a búcsúmat.
„Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1]

[1] Karinthy Frigyes: Előszó