Jelige: Pumpedli

Beküldte: admin, 2012-04-17 20:59:46  | Címkék: ,

Gyónás

A feketére égett ház oldalán lassan csorog végig a tűz után megmaradt korom. A halkan nyikorgó, megmaradt deszkák kiszámolósat játszanak.Ecc-pecc-kimehetsz. Ki esik le legközelebb a széttört, valaha aranyfényben ragyogó márványpadlóra. Ki hal bele a soron következő nagy szélrohamba, hullik apró fatűvé, mállik porrá mintha soha nem is létezett volna. Mintha nem is lett volna kéz, ami kihasította őt a tölgyből. Az egyik falon mozaikkockákból vetett örök mosoly, az ablakkeretben egyetlen rózsaablak, rajta apró gyermeki kéz. A kicsiny ujjak ökölbe szorulnak, puhán és reménykeltően, de a test többi része már csak csillámló fény az óvatosan besettenkedő napsugár léptei alatt.
A nő ruhája színevesztett foszlány. Vállának gömbölyű ívét megtörik a véresen öklendező sebek. Hajának bűze betölti a teret. Égett illat, halott illat ez. Bal lábán piros fűzős bakancs. Vizesen fénylő, búzakék szemmel bámul valahová. Ajkán szavak formálódnak. Keze önálló életet élve próbálja tolmácsolni a szavait, majd amikor látja, hogy senki sincsen ott, lehanyatlik.

Emlékszel? Hasít bele a gondolat a vastaggá váló, feje felett viharfelhőket formáló csendbe. Mindig itt találkoztunk. Gyerekkorunk óta. Én vastag copfos barna hajú kislányként, madeira csipkés, pörgős szoknyában vártalak, te pedig koszosan, olajfoltos ruhában jöttél. Betelepedtünk az első sorba, az évszázados üldögélés nyomait viselő, feketére fakult padba. Az első perctől fogva egy lélek voltunk. Azután amikor azon a szeptemberi délutánon egy test lettünk annyit mondtál nekem:
„Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1]
Nem értettelek. Követtelek. Az egyik oldalsó rózsaablakon lestelek meg, a gyermek Jézus apró kezecskéjének ökölbe szorított ujjai közül figyeltem görnyedten ülő alakodat. Emlékszel?
Milyen bolond játékot űztünk. Hittük, hogy eltűnik a félelem, a gyűlölködés. Vágytunk a megrázott kezekből áradó melegre, a családra. DE te elmondtad. A Senkinek. A Mindenkinek. Hitted a megértést, a kegyelmet. De én más voltam. Félvér. Barna hajú. Kékszemű. Sötét bőrű. Megbocsáthatatlan. Milyen furcsa színe van a gyűlöletnek. Igaz? A szüleink arca itt van előttem. Kékes bőrükön izzadtságcseppekkel, nyálat köpnek az arcunkba. Hangjuk iszonyat. Rezgése lebontja csontjainkról a húst. Fejünkbe tolakszanak, keresgélnek, kutatják szerelmünket. Nem találják. A szemükben villámok kékes fénye, sárga epe. Mellettem vagy. Elém állsz, amikor suhan a kéz, arcodba csap. Vér fakad. Végigfolyik álladon, befogja fehér, ünnepi ingedet. Amikor lökdösve végighurcolnak minket az utcán, már tudom. Értetlen arcok figyelnek minket, összekulcsolt kezünket. A csend testet ölt. Arcába húzott kalapja alól figyel, pokolkék szeme rám kacsint. Kacaja hangosan csörömpöl.
Még látjuk a szüleink ujjait,a retesz csattan. Gázolaj illata szüremlik be a réseken és minden felgyorsul. Ellöksz az ajtótól és a kékeszöld lángok ropogva terjednek. A fa haláltánca csak a miénk. Mondod. Leülünk a padra. Hallom félhangos mondataidat: Szűz Mária, malaszttal teljes… Válladra hajtom a fejemet. Nehezen nyitom fel a szemem, amikor felemelsz. Hideget érzek.Előttem fából készült ablak, mögötte sötét. Még látom mosolygó arcodat, ahogyan becsukod az ajtót.

A kékesszürke felhőkből hatalmas dörgéssel indul meg az eső. A hideg cseppektől szisszenő hangokkal huny ki a szunnyadó parázs. A nő lassan áll lábra. Remegő, véres lábakkal indul. Nyomában árnyak. Odakint az eső áztatja a virágokat. A felemelt fejű alakról fekete víz folyik az alatta elterülő fehér murvára. A búzakék szem tekintetével végigsimogatja az épület romjait. Fél pár piros bakancsban indul el. Hátat fordítva a falunak, a templomnak. Füsttől megkínzott torkából köhögéssel kísérve törnek fel a szavak: Szűz Mária. malaszttal teljes.

[1] Karinthy Frigyes: Előszó