Jelige: Piros

Beküldte: admin, 2012-04-18 12:12:33  | Címkék: p

Menedék

Milyen múlandó is az élet. Oly könnyen vége szakadhat, egy szempillantás alatt véget érhet. Akár egy könnyű szellő, amely végig söpör az őszi tájon felkavarva a leveleket, megtáncoltatva a levegőben, hogy aztán ugyanolyan hirtelen el is tűnjön, mintha sose járt volna arra. De a halál másként is kopogtathat az ajtón, könyörtelenül bejelentve hogy hamarosan lecsap áldozatára, s ez ellen mit sem tehet a hadakozó. Az ember csak akkor jön rá igazán, hogy milyen fontos is az élet, amikor már a saját halandósága a végéhez közeledik. Akkor döbben rá, hogy annyi mindent elhalasztott, hogy még temérdek feladata lett volna a világban, s mindezeket már nem hajthatja végre. Milyen szomorú. – gondolta az élet, mikor egy újabb haldoklót adott át a halálnak. Hogy az ember mennyire ragaszkodik hozzám, amikor egész földi léte alatt nem is létezett igazán. Bár tudnák az emberek, hogy hatalmas kincs az hogy lélegeznek, az hogy ÉLHETNEK. De ők felelőtlenül játszanak a halállal, s oda dobják magukat a kaszásnak. Ó, bár tudnák, milyen árat fizetek én azért, hogy létezhessenek. – panaszkodott mérgesen, s haraggal teli sajnálkozással pillantott le a Földre. Végig kell néznie, ahogy az emberiség megöli saját magát, ahogy szépen lassan elpusztítja a földet ahol él, mit sem törődve a következményekkel.

A szél bele kapott hosszú szőke hajába, ahogy felmászott a korlátra. Az este csípős hidegétől libabőrös lett a karja. Szemeit könnyek áztatták, megállíthatatlanul törtek elő, eláztatván hófehér ruháját. Kényszerítette magát, hogy lepillantson a háborgó mélységbe, ahol a tenger hullámai könyörtelenül csapódtak a sziklákhoz. Nem félt a haláltól, sőt egyenesen megváltásnak hitte azok után, amit az élettől kapott. Ki akarna olyan életet élni, amelyet neki volt muszáj? Mégis ki bírná ki annak az embernek a hiányát, akit a világon a legjobban szeretett. Vesztett az élettel szemben, így létezését már haszontalannak vélte. Semmi mást nem akart csak véget vetni mindennek, hogy aztán bele vethesse magát a sötétségbe, abba a nyugodt létbe, amely egyre kecsegtetőbbé vált számára.  Felnézett az égre, ahol a csillagok világítottak kitartóan, fényükkel felé villogtak, mintha csak figyelmeztetni akarnák arra, hogy miféle gazdagságot készül eldobni magától.

Miért vetted el őt tőlem? Miért hagytad, hogy ez történjen? – kiáltott az éjszakába, a düh, amely hangjából áradt a keserűséggel vegyült, a szomorúság pedig elviselhetetlenül markolta a szívét, hogy már levegőt is alig tudott venni.
Ő volt a mindenem! Ő éltetett engem, és most hogy már nincsen, többé én sem akarok létezni. – ezeket a szavakat már suttogva mondta, a zokogástól elcsuklott a hangja majd előre lépett ezzel közelebb taszítva magát a halálhoz.
Ahogy a mélybe vetette magát, az élet kétségbe esetten kapott utána. Hatalmas csobbanással érkezett a vízbe, a tenger összezárult fölötte, magába fogadva a gyenge emberi lényt. Egyre mélyebbre és mélyebbre került, a víz beszivárgott nyitott száján, be a tüdejébe s az életre való minden erejét pusztítani kezdte, ahogy süllyedt az öntudatlanság csábító mélységébe. A jeges víz fogságba ejtette, már nem volt menekvés. Megjelent előtte a kedvese arca, barátságosan mosolygott és felé nyújtotta a kezét. Próbálta elérni, de mozdulni sem tudott. A csillagok az égen gúnyolódva villogtak le rá, amint a hold udvarában táncra perdültek, bódító fényük lassan kialudni látszott, ahogy a világ búcsúzni kezdett a nőtől. Az öntudatlanság vasmarka a nyakát szorongatta, minden pillanatban egyre közelebb vonszolva a véghez, a beteljesüléshez, és egy utolsó mindent elsöprő táncra kérte fel az erőtlenül dobogó szívet.

Nem halhatsz meg! Nem dobhatod el az életedet! Létezned kell, már csak a szerelmed emléke miatt is! Ne tedd ezt! – könyörgött az élet, miközben nézte, ahogy a háborgó tenger magával ragadja áldozatát, s egyre mélyebbre szippantja, el az élet szemei elől, kitépve az emberi lényt kezei közül. Őt nem engedem! Nem hagyom, hogy véget vessen az életének. – határozta el magát, s ő is alámerült a mélységbe, fényével megvilágította a sötétséget. Készen állt harcolni a halállal, készen ált hogy megmentsen egy ártatlant. Megpillantotta a nőt a halál karjában, olyan törékenynek és múlandónak tűnt. De tudta, hogy egy erős, és életre való ember akarja átadni magát a halálnak, ezért kötelessége volt harcolni érte.

Nincs keresni valód itt! Ő döntött úgy hogy meghal. Te nem tehetsz ellene semmit! – a halál fenyegetően szólt, mennydörgő hangja hatalmas hullámokat vert a tenger felszínén. Szorosabbra fonta karját a haldokló körül, s kegyetlenül az élet arcába nevetett.
Vesztettél! Megint. – mondta ki az igazságot, kárörvendően csóválta meg a fejét. Valahányszor egy újabb halottat ragad el, az élet küzd érte, pedig végül mindig ő győz. Mégis, az élet annyira ragaszkodik az ártatlanjaihoz… pedig semmit sem tehet.
Mikor adod már fel? Ellenem soha nem nyerhetsz! – szinte már sajnálta a másikat, bár ezt nem vallotta volna be. Lepillantott a karjában tartott gyenge emberi lényre, de nem érzett semmit. Üresség volt a szívében, s csakis a feladata járt az eszében. El kell ragadni ezt a lelket, majd újra faképnél hagyni az életet.
Tévedsz! Ezúttal én fogok győzedelmeskedni.  – kiáltotta az élet, hangja nyomán fény villant a tenger mélyén felélesztve ezzel a haldoklót…

A hullámok a partot nyaldosták, majd minduntalan visszahúzódtak, hogy aztán újabb támadást intézzenek a szárazföld felé. A parton egy eszméletlen ember feküdt, fehér ruhája koszos volt a haja kusza tincsekben terült el a homokban. Nem mondhatod el senkinek. – suttogta a fülébe egy gyengéd hang, amint a nő kinyitotta a szemét. Vizet köhögött fel, a tüdeje égett, ahogy a sós tenger víz a homokba csöpögött. Zokogni kezdett, amint megrohanták az emlékek, ezek a különös képek, amelyek a tenger mélyén játszódtak le. Két testvér viaskodásának jelenete, melyben végül az élet nyert. Számtalan érzés kavargott a lelkében, képtelen volt megfejteni őket, nem tudta örüljön e, vagy bánkódjon, amiért mégis életben maradt. Végül rájött, hogy mit is kéne éreznie, és ahogy elárasztotta őt a hála, melegség járta át a lelkét, úgy érezte új életet kezdhet. Könnyes szemmel bámult a tengerbe, a szája sarkában egy apró mosoly bujkált. 
„Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1]! Becsüljétek meg az életet, amely nektek adatott, bármely kegyetlennek is vélitek a rögös utat. Tekintsetek a jövőbe, és próbáljátok meg úgy alakítani azt, hogy amikor az út végén visszanéztek, nyugodt szívvel lépjetek át egy másik világba. Tudva, hogy mindent elértetek, amit földi létetek során el kívántatok érni. Becsüljétek meg szeretteiteket, és szeressétek ellenségeiteket. Éljetek úgy, hogy amikor eljön az utolsó tánc, megelégedéssel adjátok át magatokat a zenének..  – üzenetét hangosan kiáltotta ki a világnak, miközben akaratlanul is felnevetett. Szembe nézett a halállal, és győzött! A szerelmét elvesztette, és ez élete végéig emészteni fogja, de érte tovább kell élnie. Nem számít milyen nehéz is lesz ő harcolni fog a boldogságért! Mindenki meg fogja tudni, hogy az életet meg kell becsülni!

Milyen múlandó is az élet. Oly könnyen vége szakadhat, egy szempillantás alatt véget érhet. Akár egy könnyű szellő, amely végig söpör az őszi tájon felkavarva a leveleket, megtáncoltatva a levegőben, hogy aztán ugyanolyan hirtelen el is tűnjön, mintha sose járt volna arra…

[1] Karinthy Frigyes: Előszó