Jelige: Perle

Beküldte: admin, 2012-04-17 20:58:29  | Címkék: p, lájkverseny

A legkisebb fiú

Sűrűn szőtt kelme volt, vastag pamut, finom meleg takaró megint. Az álom. Nem is riadt fel belőle. Nyújtózkodott volna és csak akkor eszmélt, a fájdalomra. A háta megfeszült, így ébredt, minden reggel, olyan volt, mint egy figyelmeztetés, de hiába. Ma szabadnapos lenne, mégis bemegy, elvállalt egy plusz műszakot. Anyja sem veheti észre, amúgy sem maradhatna otthon.

Az ágya az ablak alatt van, éppen a cseresznyefára lehet látni, most virágzik. Odakint még majdnem teljes a sötét, csak a madarak harsánykodnak, cinkék és nyitnikék, ugrándozó lábaik leverik a fehér szirmokat, peregnek lefelé, beterítik a földet, elhagyott menyasszonyi fátyol. A nővére esküvője éppen egy hónap múlva lesz. Édesanyja mennyit aggódik emiatt is. És a jelzáloghitel, meg a számlák, a bátyja egyetemi tandíja, sorolhatná még, de inkább nem teszi, egyébként is mindjárt vége. Átjárja valami fura gyengédség. Felül, előrehajol, megkeresi a papucsát, és felegyenesedik, közben elképzeli, látja maga előtt az asszony arcát. Sírni fog. Azt utálja látni, hogy sír, még ha örömében, akkor is, olyankor megcsúnyul a szív alakú vékony arca, a homlokán összeszaladnak a ráncok, és látszik rajta, hogy fáj neki. Hogy még a meglepett boldogság is fájhat, az a felismerés kicsi korában egészen megrémítette. Általánosban, a versmondó versenyen az anyja az első sorban ült, akkor látta először így. Éppen annál a sornál tartott, hogy „Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1], akkor kezdett sírni. Türkizfény tükör, szemben vele. Sosem szeretett tükörbe nézni. Nem szereti azt a gyengédséget sem, amit most érez. Óvatosan indul a mosdó felé, behajtja a kétszárnyú ajtót, csendben mos fogat, alig nyitja ki a hideg csapot, megborotválkozik. Az a kevés pihe se legyen ott. A műhelyben meleg van, izzadni fog, délre nyirkos lesz az egész bőre, az álla, a nyaka hajlata, a szőre beszívná a műanyagszagot, azt nem akarja. Kikészítette a ruháját még lefekvés előtt, farmer, póló és a tornacsuka, nem nagy ügy az öltözés, másfél perc alatt kész van vele, indul is. Éppen el fogja érni az öt harmincnyolcas buszt, ennek örül. Megnyikordul a kertkapu, a kutya nyüszíteni kezd, megsimogatja, még inkább fészkelődik a láncon a kuvasz, ez általában idegesíti, most mégis hálás érte, észreveszi, hogy nincs a vállán semmi, a házban hagyta az iskolatáskáját. Visszamegy. Nem kelthet gyanút, végzetes hiba volna.

Három hete már, hogy dolgozik. A körzeti orvostól szerzett igazolást, nem mondta el neki az igazat, azt ígérte a gerincferdülését fogják kezelni a klinikán, és ezzel nem is hazudott igazán. Súlyos gerincferdülése van. Kétirányú. Kellene fűző. Kellene gyógytorna, talán műtét. Majd egyszer. Lesz is. Nem akar kimaradni, érettségi előtt egy évvel. Csak annyi pénzt akar összeszedni, hogy az elmaradt jelzálogot kifizesse. Még egy hét kell. A csekkek már nála vannak. A forró, olvadó műanyag fölé hajol, belemártja a sablont. Libabőrös, annyira fáj, úgy húzódik a háta. Mégis elmosolyodik. Rímpár jut eszébe. „Örömhír, jó hír, titok és szivárvány”. Igen, az lesz. Már csak egy hetet kell kibírnia.

[1] Karinthy Frigyes: Előszó