Pályázatok » New York » Jelige: para
Gellért kezdetben élvezte a stílust, az állami bürokrácia vak formalizmusát, hogy harmadik személyben írhatott önmagáról, bár az nagyon zavarta, hogy ragaszkodnia kellett a tényekhez.
A művészi munka végül csak annyi volt, hogy az eredeti szöveghez hozzáfűzte az újabb megjegyzéseit. Ott már nem kímélte magát sem, hiszen innen már nincs tovább.
Címnek nem fogadták a javaslatát, de mottónak igen. Így aztán a cím alá beírta: „Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1]
A Zidő főszerkesztője végigolvasta az első három fejezetet, majd elfogadta. Régi motoros volt, Hencz Gellért pedig olyan naiv, hogy nem akarta elrontani az örömét.
Csak célzott rá, hogy gond lesz itt még a valódi nevek használatával, és az egész nagyon távol esik az irodalomtól, az ilyen tömény gúny, nem számíthat komoly megértésre, de hát tulajdonképpen…
Aztán kijavította magát, az irodalomtól semmi nem eshet elég távol, hogy ne lehetne foglalkozni vele.
Ismeri ön Lázár Bélát, igaz? És Kormos Dánielt is. Az ismeretlen férfi, szürke öltönyben nem várt megerősítést. Gellért csodálkozva bólogatott. Mindkét íróval beszélt rendszeresen, de hát ki nem, az irodalmi életben?
Nos, tehát, mindössze arra volna szükség, hogy ezeket e beszélgetéséket elmondja, leírja nekem is. Fontos közérdek, hogy tudjunk mindenről, ami ezt a két művészt illeti. Nem akarom fárasztani a részletekkel, higgyen nekem, hogy az ő érdekükben.
Nem kell megtennie, folytatta a szürke férfi, de hát akkor baj lesz az útlevéllel. Nemde épp egy Párizsi utat tervez? Három hét egy francia kiadó költségén?
Gellért rágyújtott és nem szólt.
És hát ott van az az apróság a lakáscserével, apja munkahelyével és a nagybátyja sikkasztásával. Jobb volna szerintem, ha ezek a dolgok nem kerülnének nyilvánosságra, nem?
Gellért nem tudott a nagybátyja sikkasztásáról, de tekintve, hogy egy építővállalatnál anyagbeszerző, ezt nem lehet kizárni. És hát mit lehet egyáltalán kizárni? 1984-et írunk, és 1984-nek se híre, se hamva. Itt minden lehetséges.
Tudja, folytatta a szürke ember, gyakori, hogy valakinek megjelenik egy könyve, aztán soha többé semmi. Egykönyves, úgy mondják. Vagy elfogy a tehetség. Vagy a lehetőség. A lehetőség tünékeny dolog ám. Tudta?
A tünékeny szó úgy lebegett közöttük, mint egy oda nem illő, durva vicc. Gellért önkéntelenül mormolta maga elé: „…talmi, tűnő holmi…”
Így hát a második könyvén dolgozott. Nem biztos, hogy megjelenik. Nem biztos, hogy befejezi. De olyan igaz lesz, mint a ma hullott bárány.
Csak szavak, játék velük.
Használjuk fel, ami már megvan, költséghatékonyan,
„Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát
mindenkinek.”[2] Okosan.
Nem áll már ez a tétel, sajnos elkoptatták,
Túl sok őszinte mond ember, ez a látszat,
Mondhatok is, amit akar én,
Tudják, hogy a középpont akar kerülni csak.
Hát így van ez, már minden sorom lopom,
Cserél komoly, hogy sorrend tűnjön szó,
Beválik, prózánál könnyű mégebb,
Csak tréfálok, nem viccelek.
[1] Karinthy Frigyes: Előszó
[2] Karinthy Frigyes: Előszó