Jelige: New York

Beküldte: admin, 2012-04-18 13:09:53  | Címkék: n

Vallomás

„Nem mondhatom el senkinek”[1]
Pedig ez a téma úgy szúr, mint szálka a köröm alatt. Feszít belülről, tűzként éget, sebként sajog.
Körülnézek.
A többség fagyosan maga elé mered, arcomra mégis mosolyt erőltetek. Fontos, hogy amikor rám kerül a sor, igazat mondjak. Sokan vannak körülöttem: érdeklődök, esküdtek, a bíróság; kész tömeg, amelynek tagjai mind arra várnak, hogy vallomást tegyek.
A tárgyalás fontos, a média is képviselteti magát. Vakuk villognak, digitális kamerák rögzítik az eseményeket. A kirendelt ügyvéd lenyűgöző védőbeszédet rögtönöz, szemmel láthatóan a maga oldalára állítja az esküdtszéket. Az ügyész ennek ellenére nem tűnik idegesnek, talán rejteget egy aduászt az ingujjában, amit a végére tartogat. Szúrós tekintete végigsöpör az egybegyűlteken, majd rajtam állapodik meg.
‒ Vádlott ‒ mondja erélyesen ‒, álljon fel!
Engedelmeskedem, és a szemébe nézek.
‒ Tagadja-e, hogy két nappal ezelőtt szonettet írt a szomszédban lakó Metzsteiner Arankának? ‒ Ahogy kiejti a hölgy nevét, úgy hangzik, mintha tüsszente.
‒ Nem! ‒ A tények makacs dolgok, egyszerűbb beismerni az igazságot. ‒ Valóban alkottam egy szonettet.
‒ Felolvasná nekünk?
A védőügyvéd elsápad, övön aluli ütésként éri riválisa felvetése.
‒ Kérem.

Rád várok kiszáradt tengerfenéken,
Körülöttem végtelen horizont.
Metropolisz egy elhagyott vidéken,
Ragyog és fehérlik, akár a csont.

Bús lélek mélyén rejtőző titok,
Jövőt elfedő, múltbéli bálvány.
Szívemben ajtó nyílik csendesen,
Lüktető, örök fényű szivárvány.

Nem félek, mert erősebb bizalmam,
Hogy meglesz majd a megoldás.
Rezzenő lényünk központja szívünk.

Szerelem szavát zengi lelkem,
Nem kell többé fájdalmas lemondás.
Hisz mindig velünk lesz hitünk.

A tárgyalóteremre fojtott csend telepedik.
‒ Ugye, tisztában van vele, hogy törvényt szegett?
Széttárom a kezem
‒ Miért tette?
‒ Egyszerűen kikívánkozott belőlem. Nem tilthatják be mindenféle jogszabályokra hivatkozva a hagyományos szonetteket, ez őrültség.
‒ Az uniós előírásoknak megfelelően a mai szonettek összesen tizenkét sorból: két háromsoros, nyolc-tíz szótagos részből és két ugyanolyan szótagszámú, kétsoros szakaszból állnak. Rímelniük pedig végképp nem kell, ilyen a modern irodalom. Szóval mi késztette rá, hogy mindezt semmibe vegye?
Most jött el a pillanat. A kameráknak hála a fél ország szem- és fültanúja lesz, ahogy válaszolok. Csókolóztam, Arankával, közlöm majd a következő pillanatban, noha az ügyvéd a lelkemre kötötte, hogy ezt nem mondhatom el senkinek
Sebaj.
„Elmondom hát mindenkinek.”[2]

[1] Karinthy Frigyes: Előszó
[2] Karinthy Frigyes: Előszó