Jelige: Mónika

Beküldte: admin, 2012-04-17 21:01:12  | Címkék: ,

Ergo sum

Gyűlölöm a csalást, amikor szeme már csöndes, kék tejüveggolyó, benne a távolság és a kétségbeesés, már nem is eszik, kezem hirtelen hideg lesz és nyirkos, a kanálon ónos őszibarackfalat, nem gondoltam volna, hogy etetni fogom, aki engem táplált mézzel, korommal, füsttel, mosollyal, padlások napútján szálló porral, töpörtyűs pogácsával,a mesék tejével, hófehér emlőjével, melyet gyerekként lopva csodáltam, soha nem láttam ilyen szépet, amikor a tükör előtt öltözködött, vagy a lavór fölé hajolva mosta édes magamagát, titokban lestem, a fehérsége ragyogott a kis konyhában,   ilyen lehet a patyolat, a szeplőtelen fogantatás, tejesbárány, én nem akartam tudni, milyen az elhomályosuló tekintet, az elszálló lélek dermesztő búcsúcsókja, megkímélhetett volna ettől, ő sem így gondolta, amikor előző délután a látogatás végén ott állt az ablaknál, messziről is láttam fehér haját, integetett, száján legörbült a mosoly, másnap megvárt és evett, tudta, hogy bármi történjen, enni kell, szájában hintázott a falat, egyél, szentem, nekem nősz nagyra, de a kalóriák már az utolsó nyeléshez égtek el, a szemét sem hunyta le, csak a kékség lett zavaros és távoli, mint a pasztell búzavirág a rohanó vonat ablakából, sírtam és féltem, aztán a felsorolás: orvos, ápoló, újraélesztő készülék, rossz szag, gép, ajtórés, aztán az sem, csak később tudtam nagyon, amikor hogy „Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1]: ergo sum. Én is csak lettem, voltam, biztos vagyok is, halvány utánzat, valahol elfuserálódtam, monitorra vetett mondataim fölött asszonyi sírjel: karóra tűzött véres lepedő, hogy mindenki lássa: bűnben fogant, bűnben élt, néha kefélt, voltak szép napjai, aztán mi is volt még? Nézd, hervadt nőszirom, színtelen, szagtalan, ez gáz, mondhatnád: férjhez ment, gyereket szült, dolgozott, na, ez még meg is aláz, és tudom, mulasztásom (mert közhelyes) nem megbocsátható: a kérdés banális, gubbaszthatnak nélküle a szapora nyulak a tavaszi szántóföldeken, éjjelente graffitivel lehányt falakra pisálhat a hold, és a kivágott, elégetett tuják füstje is az égre száll: mama, mondd, voltál te szerelmes? Mert papám volt, emlékszem rá, de csókra, ölelésre, nézésre nem emlékszem, sem arra, hogy volt-e félre gatya, pendely, halk nyögés, kiszáradó száj, nedvek csorgása, aligérintés, nyálban fürdő gyémánt, csiklandó nevetés, kis bolondság, amelyért majd meghal az ember, tüzelés és tűzszünet, bozótirtás, kard-ki-kard: hüvelybe! erre nem emlékszem, sem meghittségre, vágyra, játékra, mama, mondd, a nászra miért rímel a gyász, a fogantatásra a sírgödröt ás (ez ám a fogadtatás, a kapuban vár a kaszás), mert én szeretek, én szeretek élni, tőled és általad, benned és rajtad kívül, előtted és utánad, ámen.  

[1] Karinthy Frigyes: Előszó