Jelige: Maya

Beküldte: admin, 2012-04-18 12:14:16  | Címkék:

Fikció

Távolról támad. Sejtelmes ködön át férkőzik nyugalmamba. A fejemben csörömpöl, harsog, mit harsog, ordít. Mi ez?  Csörgés? Honnan zúdul rám ez az éles, érdes hang? Vekker? Máris reggel van?  Nem létezik. Épp hogy letettem a fejem. Hadonászom az óra felé, leverem, a zaj marad. Felpattanok, de ólom, sűrű fekete masszában botladozom. Bekanyarodom. Ha a kanapén feküdtem, akkor erre van a telefon. Falnak ütközöm. Tévedtem. Akkor talán arra? Kezd derengeni, hol lehetek. Egek. Milyen sötét van, mint a pokolban. Tapogatózom. Győzedelmesen lecsapok a telefonra, megkönnyebbülök, csönd lett. A kagylóból sírás, nyöszörgés hallatszik. Ki az, és mit akar? Fickó, te vagy? Azonnal gyere ide, a szomszéd szobában idegenek motoznak! Biztos betörők, nem merek bemenni. Csak annyit bírok kinyögni, hogy éjjel van! Akkor, feküdj le, és aludj! Kihívom a rendőröket, a tűzoltókat, felverem a szomszédokat, ha te nem vagy képes segíteni szegény édesanyádon! Visszabotorkálok az ágyamba, még átölel a megmaradt melegség. Elhelyezkedem, felveszem a jól begyakorolt, és bevált alvó pózomat, jobb kar fent kinyújtva, bal térd felhúzva, lazán, mély levegővétel, kifújás, és jöhet a finom szundikálás. Ehelyett kezem önállósítja magát, felkapcsolja a kislámpát. A fény szúrja fáradt szemem, hulla vagyok. Mégis gépiesen felkelek. Pizsamát le, összehajtom. Anyám mindig veszekedett, ha szétszórtam a holmimat. Berögződött mozdulatokkal öltözködöm, próbálok  nem  gondolkodni. Nem sok eredménnyel. Zakatolnak bennem anyám szavai. Feküdj le és aludj! Tudja, hogy úgysem tudnám megtenni. A kocsi a garázsban, épp hogy megpihent. Az úton alig vannak, aki teheti, alszik. De jó nekik? A gyomrom is felébred, gombóccá válik a biztonsági öv alatt. És, ha tényleg betörők? Akármilyen lassan megyek, odaérek. A királyfi érezhette ezt a sárkány barlangja előtt. A ház tárva, nyitva. Mindenütt égnek a lámpák. Gyanús csend. Sehol senki. Jézusom. Körbejárom a szobákat. Egy teremtett lelket sem találok. Semmi rendetlenség, sehol semmi nem utal arra, hogy betörők jártak erre. De hol az anyukám? A kert tüzetes átkutatása eredményes, anyu remek búvóhelyet talált. A szaletli köré nőtt bozótba fészkelte be magát, s úgy ült ott, mint egy riadt kismadár. Elmentek? El. Sehol senki. Előjöhetsz. Átkarolom, s  majdnem  felemelem   mozdulatommal   könnyű, kis testét. Arcára ráncokat rajzolt a háború, a nélkülözés, a gyereknevelés, apám halála. Ez utóbbit sosem heveri ki.  Nem is fogadja el, nap, mint nap beszélget vele. Ez a legújabb, hogy van valaki a másik szobában. Azért örülök, hogy nem kellett farkasszemet néznem semmilyen fenevaddal. Gyere, menjünk be, feküdj le, pihenj egy kicsit.  Kisírt, vörös szemével int, hogy be merek-e menni abba a bizonyos szobába. Persze. Gyere, te is, nézd nincs itt senki. Óvatos léptekkel , remegő kézzel benyit, végigfogdossa az ablakot, csukva, a bútorok a helyén, semmi sem hiányzik. Átölelem. Sírva fakad, rázkódik görnyedt, hajlott  háta. Most látom, milyen sovány, törékeny. Ringatom. Nyugtatgatom, míg el nem alszik. Én már nem vagyok álmos. Gondolatban a holnapi cikket írom, róla.
„Nem   mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1]

[1] Karinthy Frigyes: Előszó