Jelige: KOKORO

Beküldte: admin, 2012-04-17 09:02:16  | Címkék: k

Tükör

Ébredtél már valaha papírfalak lágy suhogására? Eltöprengtél már azon, miért sóhajt föl néha a szoba? Miért reccsenek meg minden látható ok nélkül az öreg bútorok? Elfogott már a jeges félelem egy holdtalan éjszakán, amikor nem létező tekintetek tüze borzolta föl tarkódon a szőrt?

***

Gyerekkoromban sokszor voltak rémálmaim. Mint akit vízbe próbáltak ölni, úgy ébredtem, levegő után kapkodva a sötétben. Szüleim nyugtató szavak duruzsoltak a fülembe. „Hiszen csak álom volt.” Mintha olyan megnyugtató volna, hogy a szörnyek nem odakint, hanem idebent vannak. Persze gyerekként még nem tudtam, hogy kint is és bent is jócskán akad belőlük.

***

A szobának tea és bambusz illata van, de a hideg rosszakarat bűzét lehetetlen elnyomni. A jelenlétet minden ember érzi. Egy ilyen helyen a legátlagosabbakban is összerezzen valami, ha megmagyarázni nem is tudják. Én azonban tudom, mit keresek. És azt is tudom, hogy megtalálom. Hamuszürke szemeim tekintetét vonzza a pókfonál, ami behálózza a szobát. A szálak a középen lévő tűzhelynél futnak össze. Apró, fekete erek. Szinte együtt lélegzek a pulzusával. Ahogy közelebb lépek, a nyakamban nyugvó gyöngysor reszketni kezd. A gyanúm beigazolódik. Egy elkorcsosult evilági lélek. Nyilvánvaló. Ahogy leguggolok, megtépázott aura gomolyog elő a tűzhelyből. Már ő is tud rólam.

- Rossz helyen vagy itt – suttogom gyengéden. Nem haragszom rájuk. Sosem tettem. Az ember ugyanolyan könnyen emelkedik az istenek közé, mint ahogy a sötétbe zuhan. Nem ítélkezni jöttem.
A kezem súrolja a hamut. Felvillanó képszilánkok jelennek meg előttem. Egy nő. Egy rizs szárából készült baba. Vörös szalag. Tűz.
- Mágia – gondolom keserűen.
Éjsötét csápok csaptak föl, ő pedig eltűnt a kívánságok fojtó füstjében. Lehunyt szemmel is láttam, ahogy a lélek tiszta selymét szétcincálja a vágy, amit nem elégíthet ki semmilyen földi, vagy azon túli hatalom. Az itt maradó cafatok elfertőződnek és átadják a romlást bárkinek, akit balsorsa ide vezet.
- Nem tudlak meggyógyítani – mondom és a szívem kicsit összébb húzza magát.
Hirtelen lázas lesz a szoba. A vágyak mindig forrók. Most engem akar. Vért kíván. A világnak ebben a dimenziójában a vér a fizetőeszköz. Még mindig azt hiszi, ha eleget gyűjt össze, teljesül a kívánsága. De a vér élet, és aki az életével üzletel, az mindenképpen túl nagy árat fizet.
- Megtisztítom ezt a helyet – figyelmeztetem még utoljára.
A forróság nem oszlik el, hát belekezdek. Hármat tapsolok, hogy felkeltsem a lelkek világának figyelmét, aztán megszólítom egyiküket. Rég elfeledett szavakat mormolok, az ő nyelvüket használom. A hangom átszűrődik a dimenziók közti hártyavékony falon. A szavak erősek. A Sárkányt hívom. Szerződés köti a véremhez, jönnie kell. Egy ilyen megtisztításhoz át sem kell lépnie teljesen. Jelenléte végigsöpör a szobán és a bemocskolt lélek egyetlen sikolyt hallat csak, mielőtt létezése tovaszisszen.
Bezárom a kaput. Érzem, ahogy a szívem kihagy néhány ütést. Várnom kell pár percet, még nem tudok felállni. Ahogy mondtam, a dolgoknak itt súlyos ára van. A vérembe pecsételt szerződés használata költséges, de szoba végre szabadon lélegzik.
Az emberek nem tudják, hogy ott jártam. Csak azt érzik, hogy valami elhagyta a szobát és most már nem vicsorog úgy a napfény, mikor arra vetődik. Az én jelenlétem semleges. Szürke. Semmitmondó. Jól van ez így, gondolom. A keserűséget már rég magam mögött hagytam. Az értetlenség maradt csupán. Ők miért nem látják?

***

Az utcán sétálva én is ezen a világon rekedt szellemnek érzem magam. Az emberek fontos teendőik után rohannak, az én szemeim viszont mindig az árnyékokat kémlelik. De ha megmozdul is valami, nem szólok semmit. Hiszen mit mondhatnék?

***

Nem tudok nyitott ajtónál aludni. Ha csak egy papír tolóajtó választ is el a külvilágtól, nyugodtabb vagyok. A világokat is csak ennyi határolja. Mögötte árnyékok táncolnak, de én nem félek tőlük. Ami kint van, attól nem félek.

***

Beszéltem már vérről. Erről az egyedi energiáról, ami az ember kiváltsága. Ez az, ami idevonzza a többi világ szörnyeit. Ez az, amit oly forrón kívánnak. És ez az, amit az ember olyan könnyelműen feláldoz a múló örömök és az enyhíthetetlen szomorúság oltárán. „Csak egy kis vér.” Így szól mindig az egyesség. „Egy kis vér.” Aki a tükrök mélyén lakó démonokkal köt alkut, végleg elveszti azt, ami emberré teszi. A vért. Az életet.
A halál pedig csak egy másik dimenzió.

***

Telihold van. Kint ülök, lógatom a lábam, zöld teát iszok, és nézem, ahogy a cseresznyefát lassanként minden szirma elhagyja. Rózsaszín könnyzáport hullat az éjben. A telihold nagyon fényes ma este. Úgy vigyorog rám, mint aki azt mondja: „Enyém leszel.” Borzongás zongorázik a gerincemen. Régen nem éreztem ilyesmit. Mintha egy ősi erő fordulna másik oldalára alvás közben. A föld így is megremeg tőle.
A ház keservesen felnyög. Most már biztos. Jár itt valami. Lassan felállok. A ruhámat díszítő tűzliliomokat meglebbenti a szél. A papírajtók lázasan susogják: „Menekülj!” Nem teszem. Félretolom az egyiket és belépek a szobámba. Fehér gránit gyöngysorom a padlón neszel, vacog, mint aki mindjárt halálra fagy. Pedig a szobában forróság van. Tűz, gondolom, és nyugodtabb vagyok, mint valaha. A tűz jó. Nemes. Tisztító. A tűztől nem félek.
Újabb szélroham ölel magához. A Sárkány vörös szemeit érzem magamon. Felé fordulok és megcsodálom fenséges alakját. Hosszú, karcsú testét ezüst pikkelyek borítják. Úgy viseli a lángokat, mint emberek a ruhát. Egyszerűen gyönyörű.
Nem szól hozzám. Csak néz. A felismerés eljut végre a tudatomig. Ó. Hát itt az idő. Nem kavar fel a gondolat. Igazából vártam rá. Már régóta inkább az ő világához tartozom, mint a sajátomhoz. Mert az emberek nem tudják. Mert az emberek nem értik.
Apró szúrásként egy leheletnyi bűntudat ébred bennem. Talán mondhattam volna valamit. Talán megmutathattam volna. Talán akkor nem lennének ilyen védtelenek.
Már nem számít.
A Sárkány rám vár. A vérem őt illeti. Sosem voltam nyugodtabb.
Azt hiszem, elmosolyodtam.
A tolóajtó nagyot sóhajt, majd megnyílik előttem…

***

A két fiú izgatottan nézte, ahogy a tűzoltók összepakolnak és elvonulnak. Végre övék volt a terep. Izgalom borzolta őket, ahogy bemásztak a kerítésen a leégett ház romjai közé. Minden fekete volt és füstszagú. Fojtogató, de észveszejtően izgalmas. A tűzoltók hamar kiértek, így a szobák alapja és egy-két fal épségben maradt. A fiúk szájtátva böködték a hamut. Tárgyak romjai hevertek mindenütt. Az egyik szobába belépve megakadt a szemük valamin. Az egyik fal még állt, rajta pedig egy kör alakú tükör lógott. A tükör felületét belepte a korom, de volt rajta valami írás. Furcsa volt. Túl szabályos ahhoz, hogy az ember az ujjával rajzolja oda. A két fiú döbbenten állt előtte.
- Te, Taki, el tudod olvasni? – szólalt meg egyikük. - Én azt a második írásjelet még nem tanultam. De, várj csak. Annak van értelme, hogy „Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1]? Nem értem. Mit nem mondhat el?
A fiú kérdőn nézett barátjára, de Taki nem figyelt rá. Megbabonázva bámulta a tükröt.
- Taki?
Hirtelen megmozdult valami és a két fiúban benn rekedt a levegő.
- Tűnjünk el innen – suttogta végre Taki és karjánál fogva kihúzta a másik fiút a házból.
A tükörben, a korom alól, több száz szempár figyelte távozásukat…

[1] Karinthy Frigyes: Előszó