Jelige: KAZS

Beküldte: admin, 2012-04-15 15:47:27  | Címkék:

Tök süket a Jóisten

„Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1]  - gondolta magában. Mert muszáj volt. És mert gyötörte. De azért az élet mégsem annyira pocsék, győzködte magát. Forró vizet, gőzölgő, forrónál is forróbb vizet engedett a kádba. A művelet közben megcsúszott a keze a jéghideg csapra ülő párán, kicsit szidta miatta a természetet, hogy ilyen teljességgel fölösleges törvényszerűségekkel kínozza, aztán levette a polcról a habfürdőt. Illatosat. Mézes-mandulásat, amit olyan sokáig és sokféleképpen reklámoztak; vett is belőle rögtön kettőt. Más öröme nem volt, csak lefosztani a számláját ötödikén. Fizetés után. Feltekerte a fűtést, bekészített egy törölközőt a radiátorra, aztán lekapcsolta a villanyt. Szerencsétlennek érezte magát ruha nélkül. Nem akarta meztelenül látni az elhasznált, zsíros testet. Ruhában is csak akkor, ha igazán nagyon muszáj volt, mondjuk, ha a villamos éppen úgy állt meg, hogy tükröződött a megálló az ajtó üvegén. Tapogatózott. Belekapaszkodott a mosdókagylóba, a talpával meg a fugák rendezett merőlegeseit és párhuzamosait követte. Valami felkaristolta az ujját, talán az előző héten összetört tükör egy darabkájára. Szám szerint a hetedik kinyírt tüköré. Hétszer hét, az mennyi is, az negyvenkilenc, tehát nyolcvanéves koráig már biztosan nem menne férjhez, ha a bolond nagyanyja babonái mégiscsak érnek valamit. Egy tükör hét év, hét tükör… Alig kapott levegőt a melegben, a gőz az egész fürdőszobát magáévá tette. A kád alacsony falán nagyot szusszanva emelte át a lábát, érezte, ahogy az izom teljesen megadva magát, fáradtan nyög a háj alatt. Először csak a lábujjait mártotta a levesforró habba, veszedelmesen égette, de nem törődött vele. Mint egy kövér tyúkot, megfőzi magát. A felhőnyi habból egy marékkal érzékien végigsimította volna a lábát, de vastag ujjai esetlenül szántották végig a szőrös felületet. A mozdulat se finom, se jóleső nem volt, így inkább behuppant a vízbe, és gyorsan elzárta a csapot. Csordultig volt a fazék. Nem értette, hogyan jutott idáig. Mélyet sóhajtott, aztán elmerült a vízben. Kétségtelen tény, a legrosszabb harmincadik születésnap, a legrosszabb nő, a legrosszabb csillagállás. Péntek tizenhárom.

A fal túlsó oldalán, a kettes ajtó fürdőszobájában nem volt kád. Süllyesztett zuhanyfülkés, mozaikcsempés, flanc nélküli helyiség volt nyurga középiskolás lánnyal, aki nyakát kitekerve nézegette magát a tükörben. Elölről is, hátulról is. Vékony vércsík szaladt le a combján, megvágta magát borotvával. Gyantát kellett volna vennie, csak hát sietett, rohant, folyton így jár. Barackbőrű, ezt mondta rá a pincérfiú, hogy barackbőrű, ezen gondolkozott órák óta, mire végre beugrott neki. Voltaképpen nem látja magát barackosnak, itt-ott, a vállán például, talán, a fehér kis pelyhek miatt. A bokája vékony és csontos, csoda, hogy megtartja a magas testet. Lábujjhegyre áll, hogy nyúljon, hogy uralja padlótól a plafonig a teret; azután beletúr sűrű, göndör hajába, és megállapítja magáról, hogy gyönyörű. Gyönyörű, de semmi több. Senkije és semmije. Kipattintja a pengét. Döntött. A padló csurom vér, beleharap az ajkába, folytatja, fintorog a szagtól. Nem bánja, nincs tovább. Egyedül van. Mindig. Nem mondhatta el senkinek, elmondta hát mindenkinek.

Elmondták mindketten. Így, valahogy, valahol a Kossuth utcában. Hogy hallják a leghátsó sorban is. Meg a metrón. Még az Atyaúristen is, végre.

[1] Karinthy Frigyes: Előszó