Jelige: karfiol

Beküldte: admin, 2012-04-17 11:30:35  | Címkék:

Péjé

„Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1]
Prekerics János egy nap megtudta, hogy az ember sejtjei elhalnak és újak születnek, hogy szép lassan és folyamatosan cserélődik ki az ember, és a tavalyi hasnyálmirigyben még szüleik dolgoztak a mostani sejteknek. A gondolat, hogy pár évvel ezelőtti énjéért ma már nem felelős, igencsak megszédítette P.-t. A pillanat, az a dicsőséges pillanat, amikor átlagos hősünk értesült az ember ilyenfajta kérészéletéről, megrogyasztotta lábait. Belekapaszkodott az első ember karjába és átszellemült tekintettel kérdőre vonta: – Maga ezt tudta?

– Hagyjon engem békén – rántotta ki magát az utca embere és már tovább is állt bosszankodóan sietve haza, hogy megverje a feleségét.
Prekerics János továbbra is igézett tekintettel nézett, térdei a földön koppantak, és a gesztust kicsit elsietve felszabadultan üvöltött. Kezeivel az ég felé hadonászott és hisztérikusan nevetett. Aztán egy pillanat alatt elkomolyodott, felpattant, örömében körbenézett és az amúgy is őt figyelők felé hajbókolva prófétai kiállással szólott: Bizony mondom néktek, én vagyok Bruce Willis!
Az idősebbek kínosan néztek, „bolond” mormolták, míg a fiatalabbak somolyogtak és páran szemérmetlenül fotózták Jánost. Ő pedig élvezettel megfürödve az aluljáró dicsfényében: manöken módján pózokba vágta magát, és hálásan ugatott, vakkantott és lihegett hozzá.
– Bocsánat! Meguntam! – váltott hirtelen – Túl rövid ideig élek már! Elmondom hát mindenkinek: ismertem egy embert; nem is olyan rég volt neki felesége, két gyermeke, állása! Hajjaj, micsoda állás, húsz év alatt feliparkodta magát az alagsorból a földszintre! És micsoda feleség: kellemesen hízott, arányosan zsémbes, és finoman erezett csíkokkal testén, hogy az ember legszívesebben egésznap csak bogarászná, hogy vajon visszér, vagy striha rücsörtözi-e levegőbe lebbenő tagjait. – Prekerics János hívei félkörbe álltak és egyre többen tolongtak oda– Aztán a gyerekek! Kérem, a nagyobbik éppen most kezdett szivarozgatni, de megosztja barátaival a maga sodorta importot, ahogy illik, körbeadják, micsoda jól neveltség! És a másik, a húga, most megy gimnáziumba! Hát az pedig már komoly körökben mozog. Pár hete is nem akármilyen üzletembereknél mozgott. Ezek az üzletemberek is jól neveltek voltak, tudniillik, mint a bátyj! Csakhogy nagy bűne van ennek az embernek, kinek ilyen szép élete van: nem szereti azt egy cseppet sem. Sem az ígéretes karriert, sem a takaros feleséget, sem a helyes gyerkőcöket. Éjszakánként csak azon kalkulált, hogy melyiket utálja jobban! – P. J. komolykodva lehalkította hangját – Hogyha arra kerülne sor, bizony melyikkel kezdje a sort.
János mélyen meghajolt és hirtelen eltűnt. A metrón bukkant fel újra, ahol csak azért ült le, hogy aztán öregasszonyoknak átadhassa helyét, akik persze hálálkodtak neki. Instant szeretet.
Később Péjé, mikor már az utcákat elöntötte az éjszaka, elvitt magával a Blaháról egy olcsó prostituáltat és megnézette vele Verdi Requiemjét a páholyból. Majd könnyes szemekkel búcsúztatta: átölelte és ezt súgta könyörgően a foghíjas, ötvenes nőnek; – ismertem egy gyereket, akinek mindig fájt a hasa, úgyhogy az apja, ha kellett kézen fogta és kedvesen odaállt mellé támogatni, és ha kellett megveregette a pocakját, és ha kellett, akkor utat csinált a hasának, hogy ugyan jönne-e már ki, aminek ki kell jönnie.
Aztán még az Oktogonon megrendülten szerelmet vallott egy vak kéregetőnek. Remegve ölelte és boldogan szippantgatta hajléktalan szagát.
–De ki maga? – kérdezte a koldus megrökönyödve.
–Nem mondhatom el senkinek… – mondta s elgondolkozva hozzátette: –, amit én sem tudok.

[1] Karinthy Frigyes: Előszó