Jelige: Ibolyaláng

Beküldte: admin, 2012-04-18 13:19:26  | Címkék:

(N)agymosoda

„Nem mondhatom el senkinek,”[1] hogy mikor felhívtalak, már gyanús volt,  a tegnapi beszólásomnak következményei lesznek:
- Zoli veled lesz éjszaka?
Akkor én rám mi szükséged van?!!!!- kérdeztem ,mire te vészjóslóan:
- Mi van????
- Mire kellek én neked?...
És talán még folytattam  volna, ha nem rakod le a telefont. Már nem voltál egyedül.

----------------

Szerdára beszéltük meg az idei első találkozásunk, nagy várakozással és izgalommal tekintettem előre,  égve, milyen lesz ízlelgetni újra tested.
- Merthogy most ért véget egy hathetes böjt, te bűntinek nevezted, amikor is valami olyasmit mondtam:
- Emlékszel, hogy kinevettél a nyáron, amikor állandóan fürödtünk?
- Persze hozzá tehettem volna: „Állandóan szeretkeztünk”
Merthogy valami oka csak van a felfázásnak, amire az orvosok is azt mondják, inkább tisztátalanság az oka. El is küldtem e-mailbe.
- Mire te úgy értelmezted kérdésemet, hangnememet, mintha azt mondtam volna: „Lefeküdtél fűvel-fával…”
Akkor másfél hétig fel sem vetted a telefont, s a naponta küldött két-három sms-re sem reagáltál, az e-mailekről nem is szólva. Abból a gödörből  kihúztál, karácsonyra  egy parfümöt is elfogadtál, és olyan szemekkel néztél, de olyan szemekkel néztél rám…
Hogy még a halott is kiegyenesedett volna izgalmában…
- Milyen jó kedved van! – szóltál, majd így folytattad:
- Jól aludtál?...
Közölted, hogy te semmit, egész éjjel rajtunk gondolkodtál, már nem tudod, mikor fogok valamiért morogni:
- Ez így nem megy! – S mikor lefagytam ettől:
- Hallottad? Nem megy.
- Hallottam, persze, csak csúszik az út, meg kamionokat kerülgetek, meg…
- Akkor leteszem…

----------------

Nemegyszer száguldva rohantam, mint akit egy felől húznak, másfelől üldöznek.
Szinte vánszorogtam feléd, egy csiga már kétszer  lekörözött, s mégis az ismerős kapu előtt álltam. Felhívtalak, hogy megérkeztem.
Kijöttél, úgy néztél rám, mint aki mindjárt lenyel keresztben, én meg dadogó térdekkel követtelek.
Nézlek, nem tűnsz nagyon vidámnak. Semmilyen vagy. A kocsi legalább az udvarig jutott, de hogy én mire jutok nálad, nem volt kétséges.
Már az úton holtbiztos a tipp: szakítunk.
Ülsz az ágy mellett, hellyel sem kínálsz, egyik kezedben a tészta, csipetkézel, csípnélek én is, de a hangulat fagypontkörüli, mint az időjárás.
Egy darabig hallgatunk, majd összegzel:
- Nem így képzeltem a mai napot! – Majd:
- Annyiszor, de annyiszor megfogadtad, nem hagyod magad befolyásolni, mégis megbocsátottál, s mi lett a vége?...
Nem szóltam, nem válaszoltam, mert még nem volt vége. Ezen a tárgyaláson nekem nem sok esélyt jósolnak, gondoltam.
- Szakítok veled, így lesz a legjobb! Nem fogsz többé álmatlan éjszakákat okozni – jelented ki látszólag nyugodtan, megfontoltan. Csak később tudtam meg, hogy közben majd felrobbantál, legszívesebben kidobtál volna, tűnjek a szemed elől!
Nem tetted.
Már egy órája folyt a tárgyalás, bár nem sokat beszéltünk.
Készültél az ebédhez, megpucoltad a krumplit, kivetted a húst, s a babot a hűtőből, majd felraktad a tűzre a készülő bablevest…
Ekkor már beszéltem, nagy szemekkel rád csodálkozva, látszott rajtam, nem értek semmit….
Az egészben az volt az érdekes, hogy valahogy mindig kés volt a kezedben, még a fokhagymapucolás közben is, egyszer megjegyeztem, utálom a szagát is. Nem volt igaz. Ha bekenhetnélek még valaha vele, bizony isten, lenyalnám rólad! – gondoltam. Még az érintésemtől is irtózol:
- Ne érj hozzám!!!!
Én meg hol nevetek, hol meg magam alatt sírok, attól függően, mennyire tudatosul bennem elvesztésed.
- Hiába mondtad állandóan, szeretsz, ebből én nem érzek semmit. 
- Mit kaptam  cserébe azért, mert kényed-kedvedre ugráltattál? Elegem lett belőled, hagyj békén!
Közben  igyekeztem láthatatlanul a  közeledbe kerülni, néha átestél a lábamon, felborítottam a lisztet, majd hogy jóvátegyem a hibámat, le akartam nyalni az ágyterítőről, mire te leteremtettél, mondván, majd leráztad volna. 

----------------

Nem vagyok rá büszke, hogy a meggondolatlan szám miatt ilyen kellemetlen helyzetbe kerültem, de menteném a menthetetlent, s belekezdek egy olyan hosszú monológba, amit még Shakespeare is megirigyelne, ha megérte volna…
- Tudom, hogy szeretsz! – állítom olyan határozottan, hogy meglepődésedben kiejted kezedből a fakanalat.
- Nem érted, hogy most szakítottunk?!
Én meg, mint akit besóztak hús helyett, keringek a lakásban, felszólításodra elmegyek még a tükörhöz is, hogy belemondjam a szemembe, én egy hatos ökör vagyok.
Színjátékom nem kíséri taps.
Bizonygatom, mintegy saját magamat győzködve, hogy szerinted, én, egy olyan hülye vagyok, aki egy nappal a várva-várt randink előtt, szántszándékkal, átvitt értelemben, jól bele rúgok mindkettőnkbe, azért, mert féltékeny vagyok?
- Szerinted, vagyok ekkora marha?
Mire te bólintasz, majd rávágod:
- Megtetted.
Ekkor elkezdelek  okolni a történtekért,  te is számtalanszor megsértettél, s még sem vettem fel a vizet. Bezzeg te.
És kijelentem, ki merem jelenteni, mert látom, néha már elhúzod arcodról a viharfelhőket, és kacagásfélét is kihallok összeszorított fogaid mögül, ki merem jelenteni:
Az hogy nemet mondtál, pillanatnyi elmezavar következménye lehet, pont úgy, mint az én megátalkodott és soron következő megjegyzésem, tegnap, ott, a legalkalmatlanabb pillanatban.
Nézlek, amint néha váratlanul felkiáltasz, a jobb veséd, vagy a derekad fáj, segítenék neked, bekennélek olajjal, de ez csak olaj a tűzre, ekkor lebirkózlak, egy pillanatra azt hiszem, kacagsz, de már megmakacsolod magad,  kihunyt az aprócska esély-lángom,, ráfeküdtem a kedvenc mellemre (a tiédre), s most fájdalmas arccal kirohansz kutyát etetni.
Egyedül a szobában esz a gondolat,  el innen!,  de akkor eszembe jut, megőrülnék, ha elveszítenélek.
- Nem akarsz már menni? – kérdezed, nekem már nem sürgős, csak egy felé szeretnék menni, az ágyba, szeretkezhetnénk is, ahelyett, hogy veszekszünk, ezt hangosan gondolom,  ilyen felpaprikázottan biztos jól fel vagy izgulva, vagy inkább indulva, érzem, pergek ki  életedből…

----------------

Elkezdek nevetni, te megbotránkozva kijelented, milyen jól mulat a nagyságos úr! Ekkor rád nézek, sírva fakadok:
- Sírjál csak! – mondod, majd megjegyzed, milyen hamuszürke a fejem, és félteni kezdesz:
- Még megdöglesz. Mit csináljak egy hullával?
Elkezdem i kétségbeesetten magyarázni a  bizonyítványomat, hogy teher alatt voltam, állandó rettegésben, de hogy akartalak megbántani, miért lenne az nekem jó?
Meg hogy akkora súly volt rajtam az új helyzet miatt, hogy ijedtemben levegőt sem tudtam nyelni,  maximum akkor, ha valaki elfingta volna magát. Meg hogy készültem ám, és… de hogy van akkora pocakom, mint látszik:
- Talán kocka hasra gyúrtál?
Dehogy, felelem, én csak teniszezek, s legnagyobb megrökönyödésedre, elkezdek vetkőzni, levetem pulóveremet, pólóingemet, majd fekete atlétában, és seggre simuló alsónadrágomban pózolok előtted – esetlenül. 
Majd leveszem az atlétát is, és a nadrágból előhúzom nálam is ijedtebb farkamat, aki félénken elbújna – Nem is sok látszik belőle!
Én meg bizonygatom-mutogatom magam, te meg majd kicsattansz a nevetéstől:
- Nem gondolod, hogy most felizgattál!

----------------

Valami mégis történt,  most már te húzod le a zippzárad elejit, kivillannak kerekké fejlett melleid, amelyektől mocorogni kezdek. Vesztes elhatározásba fogok:
- Ha ezt még egyszer megismétled, és nem izgulok fel, stornó a szakítás!
Te lassú mozdulatokkal kitárulkozol, kivillannak gömbölyded formáid, én meg hatalmasra duzzadt kín-taggall csodálkozok:
- Nem hittem volna!
- Hátha még ezt látnád! – s már húzod le magadról a nadrágod, kilátszik a remekbeszabott csípőd, combod, kezembe szabott hátsód.
- Jó a segged!

----------------

Ülök a konyhában egy széken, fásult tudatommal az imént levezényelt szellemi párbajra gondolok, amelyen azt igyekeztük bizonyítani, melyikünk a nagyobb hülye.
- Páromra találtam! – jelented ki. Olvad már valami.
Közben már csücsörítesz, messziről csókot dobálsz, én meg mintha észre sem venném közeledő arcod. Leülsz velem szemben, rám nézel azzal a csodálatos szemeiddel, amely felolvasztaná  még a jéghűtőt is, s egyre jobban érzem, kezdek bolonddá válni. Legszívesebben lerészegednék, hoztam  egy jó hazai szilva pálinkát,  de én kocsival vagyok, te meg nem iszol…
Háttal a mosogatónak vagy, csettintem a nyakad, a szád, a szemed, a füled,  érzem vadító illatodat. Kibontalak ruhádból, viszlek az ágy felé, s te marcangoló csókokkal téped húsomat.
Nyelvemmel becézem patakká duzzadt  punádat, ujjammal simogatlak, közben gerjedsz, gerjedek egyre jobban elhatalmasodva vágyainkban. Ledöntelek, felülkerekedsz, zihálva nyögsz, nyögve zihálunk…

----------------

Fekszünk agymosottan,
mozdulatlanul, és ha felébrednék, arra kérnélek, fogd be a szád, helyette…
„Elmondom hát mindenkinek”[2]


[1] Karinthy Frigyes: Előszó
[2] Karinthy Frigyes: Előszó