Jelige: Eper

Beküldte: admin, 2012-04-18 12:15:23  | Címkék:

Óda egy Liliomhoz

Szavaim zengi az ég, hallja az erdő s tovább viszi a szél. Hegyeken, sós óceánokon kelné át, hogy megtudják mi az, ami a szívem legmélyéről burjánzik. Itt bent, a mellkasomban, akár a borostyán úgy ölel körül, de úgy fojtogat, mint a legerősebb kígyó. Mar, mint méreg, kínoz, szemrebbenés nélkül kioltaná életem, de mégis… Ó, mennyire szeretem! S ha kell, hát átérzem ezt a kínt, igen megélem akár százszor is!

Drágám, szerelmesem, Te, aki olyan vagy, akár a tejjel mézzel folyó Kánaán, ajkad édes íze, mint a legérettebb nektarin, tested könnyed levegő, illatod bársonyos cseresznyevirág. Megtiltják, lévén nem hozzád való vagyok, én egyszerű lelkész, kinek apró a parókiája, s még csekélyebb a vagyona. Hozzád, aki ily’ fenséges teremtés egy olyan illik, aki maga is grófi család sarja. De amikor eljöttél aznap a templomba, ó legédesebb Liliomom, s ajkaid szóra nyitottad, az maga volt számomra a leggyönyörűbb mennyország.  Szebb volt a csillagos égnél, drágább volt az aranynál. Felidézem hát, hogy történt… hiszen szólít ez a gondolat, s ki vagyok én, hogy ellent mondjak?

„Oldozz fel Atyám, mert vétkeztem” szóltál, s én rád tekintettem. Milyen vétked lehet neked, édes Liliomvirágom? Puha arcod riadt volt, s a lemenő Nap aranyozott csipkét festett rád az ablakon keresztül. Ívelt nyakad előrebillent, megfeszülve a gondok terhe alatt, apró bársonyselyemben elbújtatott kezeid zsebkendőt tettek zafír színű szemeidhez.  Bólintottam, s szád újabb szavakat formált. „Tisztátalan gondolatok szövik be az elmém. Pókfonalként lengnek, erősen s megtörhetetlenül. Tudja, a napokban érkeztünk ide vidékre, hogy beteg édesanyám állapota javuljon. A természet színei minden nap megörvendeztetnek, s mindig újjal kecsegtetnek. De akárhogy is, Atyám… egyre csak ő jár a fejemben, állandóan, ahogy a Hold váltja a Napot, ahogy a csillagok beterítik az eget.” Megrettentem… ó, de még mennyire megijedtem! Pusztító orkán szabadult fel bennem, szilaj ménként száguldott a vérem. Szerelmed valaki másé? Más érintheti sima bőrödet, más hallhatja szépséges hangodat?
Szóltam én is, kíváncsiságom nem önthettem ki, így ennyit mondtam. Folytasd csak leányom.  Te szipogtál, a levegő szaggatottan jutott be gyönyörű testedbe. Felém fordultál, megharapva ívelt dús ajkaidat, majd újra folytattad. „ Istenfélő emberként, s jó keresztényként minden nap eljövök ebbe a templomba imádkozni. Három héttel ezelőtt, pontosan három hete egy ifjút láttam meg. Magas volt, szilaj a teste, s barátságos tekintete. Hatalmas barnai szemei voltak Atyám, akár az őzé. Kiugró arccsontjai, széles vállai tökéletesen láthatóak voltak a vékonyka vászonruha alatt. Meghűlt ereimben a vér, tekintetem rá szegeztem, tán még a szám is eltátottam. Egyszerre láttam meg benne mindent, ami csak e világon létezik. Ő nem vett észre, éppen gondolataiba merülve szállt más világokba. Messze volt tőlem, de a teste alig pár lépésnyire „Csak ittam szavaid, de a mérgem egyre hatalmasabb lett, egyre nagyobb, egyre ádázabb. Ujjaim ökölbe fonódtak, a tudatlanság bosszantott, akárha szúnyog csimpaszkodna belém. Innen való, ebből a templomból, innen az enyéim közül. Mily’ tragédia, mily’ szörnyű hír. Azt gondoltam megölöm, ha megtudom ki az, kioltom életét, hisz csak az enyém lehetsz, édes Liliomom csak is az enyém! „ Onnantól kezdve tudatomat az ő arca töltötte be. Még a nevét sem tudom, milyen nevetséges. Róla álmodom, képzelgek alakjáról, akárha gyermek volnék.” Ezüstös suttogó nevetésed egy pillanatra betöltötte a teret, s számomra ez olyan volt, mintha tündérek kacagtak volna fel. Feltettem hát a kérdést, ami belém villant, isteni sugallatként. Hogyan álmodozol róla? Arcodra kiült a hajnalpír, ajkaid mosolyra húzódtak pillanatnyi zavarodban, ezzel megvillantva tökéletes fogaid. Ismét elöntött a düh. Mi ez, ha nem vágyódás az illető után? Fájdalom hasította át a szívem. „Azt gondolom, mellette ülök a Végtelen Rengetegben, csak ketten vagyunk és a levegőt madarak fuvolázó éneke tölti be. Vörösbegy, bíbic s megannyi csalogány. Rám mosolyog, szemében saját arcomat látom. Mélyen belém tekint, mélyen belém lát, úgy, mint senki más. A nevemet suttogja el, halkan, hogy még a fák se hallják. Én az övét mondom, majd kezemmel megérintem édes arcát. Kezébe veszi bal kézfejem, puhán, majd csókot hint rá. Ajkainak lágysága megremegtet, az érzelmek elhatalmasodnak rajtam. Megborzongok, mintha jeges szél fújna át rajtam, de valójában lángok nyaldosnak meg. Kezeit derekamra illeszti, arca lassan közeleg felém, várakoztat, hogy a vágy még forróbb, még indulatosabb legyen. És akkor, mikor már egyikünk sem bírja, csókot lehel ajkaimra. De nem akármilyet, igazi szerelmes csókot. Érzékit és lágyat, de ugyan akkor tüzeset és mardosót.” Megdöbbentem. Szavamra Ó, hölgyem megdöbbentem. Hiszen megdöbbentettél. Fantáziáid oly’ valósak voltak, mintha éppen most történnének meg, ebben a pillanatban. Én is beleremegtem, s önmagamat képzeltem képzelt férfiúd helyébe. Bőrömön éreztem a tiédet, s ajkaid finomságát, egyre jobban vágytam. A szó melyet gondolataimban hangoztattam, egyszeriben kicsúszott a számon, ily módon: Borzalom. Felszegted a fejed, s rám meredtél. Tudtam nem hallottad, amit mondtam, hiszen halk volt, mint a nyári szellő. Gyorsan folytatva immár hangosabban az előzőnél, kértem, hogy folytasd, hiszen nem lehet vége. Meg kell tudnom ki az, hogy tehessek ellene. Tudnom kell! „Atyám, teljesen belehabarodtam. A szívem teljes egészében az övé, ha megkérne, hogy szökjem meg vele, megtenném! Megtenném hátat fordítva mindennek és mindenkinek. Új életet kezdenénk ketten a Tóvidéken. Ott, ahol körülölel minket a természet, ahol azt tehetjük, amit a vágyódó szerelmesek. Egymáséi lehetünk, s amikor eljön az idő, ő megkéri a kezemet, s szent kötelékben egyesülünk, melyet ember szét sohasem választhat. Erre vágyom. Ha koldusként kell élnem, akkor azt választom a bársony helyett, s az övé leszek szerelemben, testiségben, mint másé szerelem nélkül.” Ezt a rátartit akarja, ezt a semmirekellőt! Pedig én mennyire tudnám, szeretne! Mindent neki adnék, amit csak kívánna, s ami erőmből telik. Szerelmes bókokkal halmoznám el nap-nap után, virágot küldenék, hogy tudja, minden percemet az ő személye tölti be. Sosem hagynám el, őszintén, megkötések nélkül szeretném. Mindig s örökké.

„Atyám, a múlt héten pedig szót váltottam vele. Igen, egy egészen véletlen dolog történt.” Ujjongó szavaid bennem csak a pokol tüzét ébresztették fel. „Éppen befejeztem aznapi imádságomat. Kiléptem a padok közül s véletlen levertem az egyik zsoltáros könyvet. Lepuffant, mire ő, plátói szerelmem felém pillantott, és sétálni kezdett. Egyenesen a szemembe nézett, áthatóan, ahogy gondolataimban.” Hirtelen összeráncoltam a szemöldököm. Hiszen… az nem lehet. Ez a nap bennem is oly’ élénken él… önmagam előtt látom, akár nyáron a délibábot. Lehetséges volna? Újra kérdeztem, s mi történt utána? „ Mellém lépett és felvette a könyvet. Mosolya bearanyozott mindent. Mély hangon szólt hozzám, mély és kedves hangon. Azt mondta ne aggódjak, nem történt semmi, majd megdicsérte az öltözékem. Megdicsérte atyám, megdicsérte!” Ajkaim széles mosolyra húzódtak, majd kacagás helyett csupán sóhajtottam. Hiszen egészen eddig rólam beszéltél Liliomom, én rólam. Felemeltem a könyvet, te pedig elnézést kérve kirohantál. Ó magasztos isten, te! Hát hogyan tehetted ezt, őröltél, mint malomban dolgozó a kenyeret, majd a végén ily’ módon adod tudtomra az igazságot. Rád meredtem te pedig ismét szóltál.

„Atyám, önt köti a titoktartás, tudom, megbízhatok önben, ne mondhatja el senkinek! Soha! Most pedig… mennem kell” Elrohantál, ahogy akkor tetted. Én pedig akkor döntöttem. „Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1]! Tudniuk kell, tudnod kell, a szívünk egyként dobog, ezért hát légy készen, felfedem magam, jelekkel s egyéb módon, hogy ne mondjak ellent istennek, s fogadalmam töretlen maradjon. Liliomom, egymásé leszünk. Ezt megígérhetem neked.

[1] Karinthy Frigyes: Előszó