Jelige: Elfaba

Beküldte: admin, 2012-04-18 11:44:42  | Címkék: e

Nézőpont kérdése

Májusi hétfő reggel volt, a megszokottnál nagyobb nyüzsgéssel. Rengetegen érkeztek a német nagyvárosba, az addigi legnagyobb repülő gépezet felemelkedésére.
A város lázban égett, volt aki régen látott rokonainak tartott városnézést. De akadt olyan is, aki hazamenekült a város felbolydulása láttán.
A vendéglátóhelyek székei jómódú vendégek méretes fenekétől, míg a kereskedők polcai árutól roskadoztak.
A tejeskocsi fel-felbukkant néha az utcákon harsány üdvözlésekkel és üvegcsörömpöléssel kísérve. A pékek mosolyogva pakolták polcaikra a friss, gőzölgő kenyeret. A pékáru illata egészen a közeli újságos bódéig kanyargott, mire első áldozatára rátalált.
Egy férfi lépett elő a fekete-fehér lapok seregéből tökéletes rejtőszínben. Szürke öltönyének neki-neki fújta a langyos nyári szellő, lepedőnyi újságját. Komoran végigolvasta a „Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1] című rovatot, majd csípős megjegyzést tett.
- Végül mégis sikerült megszerezniük az utasok listáját. Még egy léghajón sem lehet biztonságban az ember, bármennyi pénze is legyen…

A férfi sietve lépdelt fel rideg arisztokrata „palotája”, meleg otthona lépcsőin. A lakásba érve dühösen tette le a napilapot.
A nesztelenül nyíló szobaajtó tompa puffanása és a felé szaladó kislány mosolya zökkentette ki a férfit egyszemélyes világából. A nyakába ugró örömforrás neve Erzsike volt. Hamarosan megjelent a dajka is.
- Képzelje, Erzsike és az Ön neve is szerepel a mai lapban. – A dajka közelebb lépett és kecses fintorral nyugtázta a hallottakat.
- Még pár óráig visszatarthatták volna az információkat…
- Lakehurstben a feleségem várja majd Önöket. Induljunk!

Az elit utazóközönség, türelmetlenül rohanta meg, az amúgy helyjegyes luxusléghajót. Volt, akit borral töltött kristálypohár, a csillárok fényében megcsillanó ékszerei látványa vonzott. A legtöbb férfi egy jó szivarról álmodozott, a biztonságosnak vélt hidrogénhajó belsejében.

Az utasok három napon át élvezhették az anyagi világ luxusát. Majd az ékszerdoboz lebegésének egy jelentéktelennek vélt csattanás vetett véget.
A tervezett végállomástól, alig 13 órányi távolságban, egy nő zokogva esett össze a Hindenburg katasztrófája hallatán. A több kilométerről látható tűzgolyó, nem csupán hidrogént égetett, elhamvasztotta lelke egy darabját is.
Évek teltek el, de csak az járt a fejében, milyen szörnyű perceket élt át gyermeke az izzó acél, alumínium lángjaiban. Mennyire megrémülhetett a zuhanástól és a kétségbeesett emberek eltorzult arckifejezésétől. Milyen keveset élt, milyen keveset látott.

Erzsike addigi hat életévének legboldogabb pillanatait élte át. A mezők fölött csendben sikló léghajóban, tátott szájjal hallgatta a tehenek bőgését. Az óceán felett érdeklődve hallgatta a víz és a szelek kiszámíthatatlan táncát. Álomnak vélte, mikor megpillantotta a Hold fényében hűvösen csillámló jéghegyet. A felhőket vattacukornak képzelte és könnybe lábadtak kis szemei, mikor átsuhantak egy szivárvány alatt. Mosollyal az arcán aludt el.

[1] Karinthy Frigyes: Előszó