Jelige: Dömdödöm

Beküldte: admin, 2012-04-17 21:02:12  | Címkék: d, lájkverseny

Titkok

Irodalmi pályázatot hirdet a New York Cafe – olvastam nem is olyan régen. New York… Nyugat… Ady, Babits, Kosztolányi, Karinthy; sorra jutottak eszembe a nagy nevek. Ami, be kell hogy valljam, matektagozatosként elég cikinek számít.
Az egész akkor kezdődött, amikor már fél éve minden egyes nap a szemem előtt lebegett: „A matematika olyan gyertya, amely nélkül a világmindenségben eligazodni nem lehet”. (Ugyanis ez van a tábla fölé írva.) Aha. Köszönöm szépen, de én személy szerint nagyon jól elvoltam addig is, amíg nem tudtam integrálni, vagy éppen fogalmam sem volt róla, hogy mi is az a logaritmus.

Úgy tűnt, egy lehetőségem van: szakot váltani. Nézzük csak… Angol. Angolul nem tanultunk, tehát nem is tudunk. Német. Németül tanultunk ugyan, de szintén nem tudunk. Informatika. Informatikát tanultunk is, értjük is… De nem passzol-e túl jól az idézetbe az, hogy az informatika olyan gyertya…
Egy út maradt, amit talán a gerilla-hadviseléshez tudnék hasonlítani. Bujkálva olvasni kötelező és nem kötelező olvasmányokat; titokban novellát, esszét, darabot írni… Na és persze titokban pályázni, titokban még helyezést is elérni, díjátadókra menet pedig matektételek bizonyítását magolni a másnapi témazáróra… Ne feledkezzünk meg a gerillák egyik legfontosabb feladatáról se: a búvóhely kiépítéséről. Bizton állíthatom, hogy az én szobámba egyetlen jóérzésű matekos sem lépne be. Már az ajtón írók, költők képe van, bent pedig egy hatalmas, könyvekkel teli szekrény, benne az egyik rejtett kincsem, a Nyugat képeskönyv.
Hogy hogyan áll most a hadműveletem? Három hét múlva emelt szinten érettségizek magyarból. Első helyen az ELTE bölcsészkarát jelöltem meg, méghozzá a magyar szakot. Dramaturg szeretnék lenni. Holnap színházba megyek, verseket hallgatni a költészet hete alkalmából. Most pedig (na jó, titokban, de) itt vagyok a New York kávéházban, és írok. Ahelyett, hogy a keddi matek próbaérettségire készülnék.
Mi ad nekem erőt ehhez? Az, hogy látom, a nagy elődöknek sem ment mindig könnyen. Az, hogy ha kinyitom a Nyugat képeskönyvet, az ifjú József Attila elszánt arca néz vissza rám. Az, hogy tudom, Adyék sem csak a siker izét érezték, Babits is volt néha bizonytalan. Na és persze például az, hogy tudom Karinthyről, hogy többek között történelem és matematika előadásokat is hallgatott anélkül, hogy bármely egyetemre is beiratkozott volna. Az, hogy látom magam előtt a kisgyermek Füst Milánt, aki éppen „öngyilkossági szándékkal” veri fejbe magát a leveseskanállal.
Ezek az apró történetek azok, amik a legnehezebb pillanatokban is felvidítanak, erőt adnak. Most pedig itt ülök, és tudom, hogy a kedves történetek hősei, az én hőseim is itt ültek valamikor, és ugyanazokat a freskókat, oszlopokat nézték, amiket én most.
Hogy mit tehetek még? „Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”[1] – hogy itt vagyok. Pedig még el is tévedtem.

[1] Karinthy Frigyes: Előszó